.svg)
Dózsa György – 1514 – Parasztháború félezer éve
Az évforduló alkalmából sok cikk jelent meg, amelyek egy ötven évvel azelőtti történettudományi fordulat valahogy elmaradt folytatásai lehettek volna… Bartha Gábor akkoriban tette közzé Fekete-Nagy Antal kutatásainak egy részét: a temesvári csata nem történt meg, és Dózsa György nem is az a szabadsághős volt, akit annyian dicsőítettek, s az egész ügy még rejtélyesebb és gyanúsabb, mint amilyennek eddig is tűnt.
*
Fekete-Nagy Antal kutatásainak eredménye, hogy a Temesváron körülzárt Báthory István felmentésére közeledő, és Szapolyai János vajda vezette erdélyi hadtest már nem egy ostromló hadsereget talált maga előtt, hanem egy felbomlott, szétfutó tábort; mivel a Székely György néven emlegetett fővezér előzőleg rejtélyesen eltűnt! Egyes vélemények szerint felderítés céljából surrant ki a Temes és a Béga ingoványok övezte síkságára, de – ilyent kitalálni? Mindenki tudja, hogy felderítésre sohasem a fővezér vállalkozik, hanem a legkisebb tisztet vagy altisztet szokták kiküldeni; akár – martaléknak is szánva...! És amit Fekete-Nagy annyira hangsúlyoz: Dózsa, azaz „Székely” György, gyötrelmes-gyalázatos kivégzése során, miközben megtüzesített drótokból font bivalyszájkosárral megkoronázzák és húsát harapófogókkal tépdesik – egyetlen hangot, egy jajszót sem bocsát ki! Valószínűleg előzőleg már kivágták a nyelvét, vagy még valószínűbb, hogy már nem is élt, és ez azért is feltűnő, emlegeti többször is Fekete-Nagy (részben Bartha is), mert a paraszthadaknak Temesvárnál és máshol is elfogott alvezéreit hosszasan kihallgatják, vallatják, van, akinek még egy félév múlva is zajlik a pere; s akkor épp csak a fővezér vallomásaira nem voltak kíváncsiak? A kínálkozó magyarázat csak az lehet, hogy Dózsa további utasítások átvétele céljából akart találkozni Szapolyaival! Ő azonban az országnak abban a hangulatában már nem vállalta az ismeretséget és azonnal elhallgattatta! (Sokan régebb is hangoztatták, hogy Dózsát maga a vajda mutatta be az udvarban, és Bakócz Tamásnak ő javasolta, hogy tegye meg a keresztesek fővezérévé!)
*
A paraszthadak mozdulataiból kiolvasható, hogy elsősorban Báthory István hívei, „hadtápterülete” és szövetségesi köre ellen irányulnak. Szapolyai legfőbb hatalmi vetélytársa ellen, nyilván Zápolya sugallatainak, sőt: utasításainak megfelelően! Amikor látta, hogy Temesvárnál Dózsa nem bír Báthoryval, hirtelen arcot váltott s „a haza megmentőjeként” elseperte az útból a lázadó fővezért s szétzilálódó hadát.
A korszakról olvasható műkedvelő történészeknek is feltűnt egy sajátos körülmény. Noha a pápa (éppen egy békekötés után) keresztes hadjáratot hirdet a törökök ellen, s a király, Bakócz Tamás esztergomi érsek nyomására kelletlenül beleegyezik – már csak azért is, mert a békekötés ellenére a helyi török erők rászálltak Knin horvát fővárosra, és bár Szapolyai egy fegyveres tüntetést is végrehajt az Al-Dunától délre; a törökökre, akiknek – mint általában a keleti hatalmaknak, mindig jó hírszolgálata volt, lásd pl. „Nindzsakönyv” – mindez semmi hatással sincs! Nemhogy összpontosítanák erőiket, hanem csapataik jó részét átvezénylik Egyiptomba, amelynek akkoriban a meghódításával foglalatoskodtak. Tudták tehát biztosan, hogy keresztes hadjárat Sztambul ellen nem lesz! Honnét? Bizonyos vélekedések szerint Szapolyai konspiratív kapcsolata a törökökkel csak 1516 után kezdődne? Bár, nem sokkal a parasztfelkelés után a Sarnov ostrománál bekövetkezett gyászos kudarc már föltétlenül árulásszagú!
*
Amikor úgy ötven éve, a Fekete-Nagy – Bartha Gábor könyvet népszerűsíteni akartam az Utunkban, elsősorban költői-írói körökből jött a heves ellenkezés: „na, most már hagyjuk!” felkiáltásokkal. Azt akarjátok, tört ki nagyon indulatosan például Lászlóffy Aladár, hogy „a magyaroknak már egyetlen nemzeti hőse se maradjon, mi?” – Hős – nem hős, aki ilyen nyíltan megszegi a törvényeket, az bizony…! – „Micsoda törvényeket? Miii-csoda törvényeket!?” – Hát amióta világ a világ és katona a katona, ha egy parancsnokot az ellenség ellen küldenek ki fegyveres csapatokkal, és az más irányba fordul és a saját lakosságot kezdi gyilkolni, az a legordénárébb áruló, és ezt semmiféle finom szociologizáló elemzésekkel és pszichológiai mélybehatolással mentegetni nem lehet! Árulás, mégpedig nyílt, a világot szembeköpő árulás!
Sajátságos, hogy Shakespeare legkínosabb mélységű drámáját, a Coriolanust korunkban és a közelmúltban sem szokás játszani! A saját népe ellen hadat indítani akaró hős, de megsértett hadvezérről... pedig milyen XX. századhoz illő tragédia!... (Vigyázat, nem tévesztendő össze az Egmont-nyitánnyal!)
*
Kelet-Európában nincsenek spontán népmozgalmak – állítja Malaparte olasz író; de azt hiszem, máshol sem. Évszázadokig tart egy feszült gazdasági vagy szociális helyzet, és – semmi! Tart tovább. Aztán egyszer csak robban! Különben is, a XVI. század elején nem a parasztság volt a legirritáltabb társadalmi réteg, hanem a köznemesség: a zsoldosseregek egyre gyakoribb alkalmazása miatt a nemesi felkelők katonai jelentősége csökken, s társadalmi súlya is… ehhez például a tűzfegyverek terjedése nagyon hozzájárult (egy bamba surmó egyetlen lövéssel leteríthet egy fényes, büszke, remekül vívó páncélos lovagot), nem csoda, hogy már a század legelején a köznemesi testületek abban a szellemben határozgatnak, hogy Nihil Novum! Azaz: semmi újat!
A parasztmozgalmaknak mindig van valami vallásos színezete, a Dózsa-felkelésnek ugyan látszatra nincsen, de meglepően közel esik a lutheránus mozgalmakhoz, mint két évvel később Némethonban a Geyer Florian-féle belháború! Viszont a vallási mozgalmakból is mindig kilátszik valami paraszt vagy proletár lóláb; lásd a huszitizmust (Budai Nagy Antalt nálunk)… Vagy az 1061-es pogánylázadást. Az 1970-es években komoly marxista közgazdászok kiszámítják, hogy a Dózsa-lázadás előtt egy jobbágy jövedelme tizennégyszer volt magasabb, mint 1972-ben egy szocialista mezőgazdasági dolgozóé (szövetkezeti tagé!)
Az 1960-as években egy akkor nagyon fiatal költő, Hodos László elmélkedett azon: milyen érdekes, hogy a csehországi huszita mozgalom nem a morva határon, hanem az ország túlsó felén, a Szerémségben keltett visszhangot! Igen, mondja, mert ott valamilyen „ó-vallás” leszármazottjai éltek; „diétások”, akiket Kálmán király nem győzött disznóhússal kínálni, térítés céljából. De milyen érdekes, tettem én is hozzá, hogy minden vallási mozgalom keletkezésekor – egy-egy nagy imperialista, agresszív hatalom bontakozik ki a közelben!
Jó húsz éve, egy ugyancsak fiatal költőnél olvastam e sort: „Nemzeti eledelünk: Dózsa György!” Ám egy-egy inter-netista figyelmeztetett, már 1961-ben a Korunkban idézi Csiki László saját, még fiatalabb kori sorát: Nemzeti eledelünk sül: Dózsa György. Amilyen frappáns, olyan ízléstelen és hamis. Ráadásul nem is eredeti: hiszen évszázadokon átszivárgott a szállóige: sülve jó a paraszt, akkor is a fene egye meg! Még ha kimutatható is lenne, hogy nem a dózsás időkből származik, akkor is odatulajdonítják. És itt pislognunk kell egy pár pillanatig. A mostanság elhangzó megemlékezésekben tíz-tizenkét név forog, de le sem írták az egyetlen kortárs nagy művet alkotó költőnek, Taurinusnak a nevét! Öt évre rá, 1519-ben, Bécsben jelent meg a Parasztháborúja.
Nemcsak a kegyetlenségekről ír, kiszínezve, de ő maga is kegyetlen: szerinte a jobbágyság nem tartozik a magyar nemzethez! A jobbágyfelkelés, mondja: idegen támadás volt a magyarság ellen. És azért is arcátlan kijelentés, mert maga Taurinus nem is magyar, de morva születésű, és hivatali főnöke, Bakócz érsek pedig jobbágyszármazású! Nem is csoda, hogy a magyar irodalom nem hozott létre nagy és nagyszabású alkotásokat a Parasztháborúról! Sem Dózsát, sem hóhérját, Zápolyát nem tartották a nemzeti „eidosz” hordozójának.
Sajátságos azonban, hogy a képzőművészetben a sok gyenge és a sok még gyengébb szobor mellett, született néhány remekmű: például Derkovics iszonyú szépségű fametszetsorozata a jobbágy harcosokról, és ennek egy emberöltővel későbbi tükröződése Kondor Béla Dózsa-sorozatában, a szenvedés és a gyalázat ezoterikussá szublimált látomásában. Akkor – mit is szóljunk e képekhez? … Semmit! Csak nézzük őket!
