Az áttörés

Néhány évvel ezelőtt, Csíkszeredában, a Hargita Megyei Kulturális Központ közös műterem-látogatásra hívta az érdeklődőket. Az egyik csoportot jómagam vezettem végig az állagában kissé omladozó, a nevében immár szocreáloson patinás Szakszervezeti Művelődési Ház egyik sötét, ablaktalan emeleti folyosóján, amíg a végén ki nem nyílt egy ajtó, és derekán egy hatalmas köténnyel ki nem lépett piciny műterméből az amúgy jól megtermett Siklódy Ferenc. A földön festékek, a nagy bal oldali polcon különböző szerszámok és papírlenyomatok, a levegőben vegyszerek illata, jobboldalt pedig egy meglehetősen tekintélyes prés. Mintha egy középkori nyomdába léptem volna be, villant fel bennem, és elgondoltam: hogyan is lehetne itt, egy szűk félóra alatt legalább felvázolni az egykori utánzástól és másolástól az önálló művészi alkotásokig a grafika történetét. Hogyan lehetne beszélni a sík-, magas- és mélynyomások ismerete nélkül bármiféle olyan eljárásról, amely kőről, rézről, fáról, műanyag lapokról, pontosabban a bevágott, bekarcolt, bemetszett, beütögetett negatív ábrákról képes létrehozni a maga pozitív változatait? Hogyan lehetne elmagyarázni, hogy itt a mesterség ismerete nélkül nincs művészet, aligha létezik a képzőművészetben még egy olyan műfaj, amelyben mindkettő olyannyira egybefonódik, és amely megköveteli a legszigorúbb technológiai fegyelmet még akkor is, ha közben a képzelőerő elindul a saját útján?

Túl immár az ötvenedik évén, Siklódy Ferenc sok-sok könyv- és folyóirat illusztrációjában, képzőművész-portrésorozatában és a Nagy István Művészeti Középiskola grafikatanáraként minden bizonnyal megtapasztalta ezt a kettősséget. De ugyanakkor azt is, hogy manapság a festészet és a grafika határvonalai feloldódnak, többek között a könyvek példányszámának csökkenésével és az új magánkönyvtárak apadásával, a kisgrafika területei beszűkülnek, mint ahogyan az sem maradt észrevétlen számára, hogy a figuratív látásmód a háttérbe szorul, a megélhetését biztosító piaci megrendeléseken túl a grafikust mindinkább a vizuális kultúra alapvető összetevői, a sötét és világos foltok, ábrák, a vékonyabb és vastagabb vonalak, az arányok vagy a tudatosan megtervezett aránytalanságok, az ellenpontozások és egymásba simulások, más és más jelek és jelzések viszik arra, hogy olyan új formákban és felületeken kivitelezze ötleteit, önmaga belső világának, élettapasztalatának, a körülötte zajló történéseknek a bemutatását, amelyek ráadásul egyénként és nem csoportként szólítják meg az érdeklődőt.

Mindezt Siklódy Ferenc nagyon látványosan állítja elénk a Részegh Botond vezette Új Kriterion Galériában, amely ezzel a tárlattal nem csupán a kortárs romániai és magyarországi képzőművészeti áramlatok bemutatásának tizedik évfordulóját ünnepelte, hanem korszerű világítóberendezését is. Noha esetünkben az alkotások már méretüknél fogva is fölénk magasodnak. Az egyik teremben láthattuk azokat a fekete-fehér munkákat, amelyek immár nem hagyományos papírfelületeikkel, hanem más felhasznált anyagokkal, fekete-fehér ellentétpárokat vagy a szürke megannyi árnyalatát létrehozó új eljárásaikkal kimondottan nagygrafikát teremtenek, a másikban viszont azok a kísérletezések tekinthetőek meg, amelyek a művész festészeti törekvéseit jelzik, színesen, nonfiguratívan, de mindenképpen grafikusi jegyekből kiindulva. Roppant érdekesek ezek a leginkább az alkotói szabadság jegyében fogant kísérletezések, amelyek nem sorolhatók sem a mirói szemantikus-látomásos világhoz, sem Klee színes, geometrikus jelzéseihez, de még Pollock és követőinek akció- és gesztusfestészetéhez sem.

Gondolkodni kell rajtuk. Annál inkább, mert általában a grafikai tárlatokon a nézők adott része támpontokat keres a címekben, a monotypia, a linómetszet, a rézkarc, a mezzotinto, a fametszet, a vegyes technika, a digitális lenyomat és más megnevezésekben. Itt semmi ilyesmi. Önmagukra vannak utalva. Illetve az egyetlen szignóra: Siklódy.

‍