Az Anthony Adverse-től a Szimfonikus Szerenádig

Melyik a valaha írt legjobb filmzene? – Hát a Tosca! Erich Wolfgang Korngold legalábbis ezt állította a számára egyébként is kulcsfontosságú Puccini remekművéről valamikor a múlt század negyvenes éveiben. Márpedig ha valaki, ő igazán érthetett a filmzenéhez. Hollywood hőskorának ipari zeneszerzői közül Max Steiner és Rózsa Miklós neve mellett harmadikként az övét szokták említeni. 1936-ban és ’38-ban filmzene kategóriában nyert Oscar-díjak emelték magasba a hírét. Korngold a filmnek az operákéhoz foghatóan dramatikus arca s a filmzenék hangulat- és jellemfestő képessége miatt érezte egymással közeli rokonságban állónak az opera- és a filmzenét. Lássuk be: ha első hallásra merésznek tűnik is, lényegét tekintve egészen helytálló ez a rokonítás. (Jótékony békével hunyjunk szemet most az operarajongók indignált hangoskodása fölött!)

A Gustav Mahler által már gyerekkorában a zsenialitás gyanújával illetett Korngold életműve kétségtelenül kétpillérű. Az egyik pillér, a dicsőségesebb nyilván a hollywoodi. A másik a (főleg) európai koncerttermekhez kötődő művek sora. Az első, a kaliforniai, nyilvánvalóan Korngold etnikai hovatartozásával is összefügg: a brünni születésű zsidó-lengyel fiatalembert, aki (természetesen az Osztrák–Magyar Monarchia polgáraként) családi környezetében kiváló zenei képzésben részesült, épp a félreérthetetlenül erőre kapó antiszemitizmus űzte az újvilágba. „Hősünk” 1934-ben Max Reinhardt filmrendező nem leplezett aggodalommal megfogalmazott kérésére költözött az Egyesült Államokba. Amikor Európát odahagyta, nyilvánvalóan egy felívelő, fényes sikerekkel kecsegtető karriert hajított a háta mögé, hiszen – már 1921-től – a Hamburgi Állami Operaház karmestere, majd 1931-től a bécsi Zeneakadémia tanára volt. A Warner testvérek filmgyárában viszont már első hollywoodi évében Hitchkockkal készített operettfilmet a Strauss-dinasztiáról, majd Mendelssohn műveinek felhasználásával Reinhardt filmjéhez, a Szentivánéji álomhoz írt zenei hátteret. Hollywoodban mégis akkor talált igazán magára, amikor Michael Curtizzel (korábban Kertész Mihállyal, még korábban Kaminer Manóval) kezdett dolgozni. Oscar-díjai és további három Oscar-jelölése vitathatatlan tekintélyt és helyet szerzett neki a filmkomponisták kánonjában.

A másik pillér tövénél viszont némileg ott kísért Leopold Julius Korngold, az apa múlhatatlan neheztelése. A szorgalmas zenekritikus Julius már 1902-ben állást kapott – Johannes Brahms ajánlására – a bécsi Neue Freie Presse szerkesztőségében, amelynek 1904 és 1934 között zenei rovatvezetője volt. Kisebbik fiát őszinte odaadással kísérte-segítette zenei szárnybontogatásaiban. Amikor azonban tudatára ébredt, hogy fia, Erich, aki akkor már zeneakadémiai tanár volt, a klasszikus hírnévvel kecsegtető, a magaskultúrában jegyzett hangversenytermi-zeneszerzői karrier helyett valami ostoba, nájmódi amerikai kalandba vág bele, Julius Korngold keserűsége parttalan volt. Mit sem számított, hogy az amerikai filmiparban szerzett hírnévvel járó pénzt messzire csángált fia arra használta, hogy az Anschluss után családját és számos ismerősét Amerikába menekítse a náci üldöztetés elől! Erich lelkében mély, fájó árkot vájt az apai neheztelés. Az önvád még akkor sem sokat csitult, amikor az ifjabb Korngold odahagyta a filmipart, és – jobbára az európai zenei közegre számítva – visszatért a hagyományos értékrendű (nem alkalmazott zenei) alkotáshoz. Nem is csitulhatott, mert a régóta érlelt pálfordulást szép emlékű apja, Julius már nem érte meg.

Korngold neve nálunk méltatlanul ismeretlen. Igaz, hogy 1957-ben bekövetkezett haláláig maga sem élvezett egyértelmű sikersorozatot! Európában mindig kissé idegenkedve viszonyultak műveihez; hol az volt a baj, hogy zenéje úgymond túl hollywoodi, hol meg az, hogy utolsó romantikusként Korngold nem igyekezett betagolódni a modern zenei irányzatok egyik sodrába sem. Pedig operáit, nagyzenekari opuszait, hegedű-, csellóversenyét, vokális vagy épp kamaraműveit hallgatva egy olyan áradó művészi világú alkotó portréja sejlik fel, aki lelki-érzelmi gazdagság és mesterségbeli tudás terén egyaránt a legek közé tartozik. Mi itt nagyjából így vagyunk (vagyis inkább nem vagyunk) vele. Nyugat-Európában azonban már nem kell őt felfedezni. Művei egyre gyakrabban csendülnek fel a koncerttermekben, és ha tudatosan időt szánunk rá, magunk is revelációval kecsegtető élményekre számíthatunk.

‍