Az Angyalhívó – Kőnig Levente órásmester javítási naplója alapján írta: Kőnig Levente és Debreceni Balázs

Marianna Paszjár: Gólya
Annak idején, az 1890-ben épült Werl Ferencz vendéglő sarokháza Budafok talán leghírhedtebb közösségét alkotta. Az épületben reggeltől estig tartott a mulatozás. A házmester, az öreg Lidi bácsi nehezen értett szót a földszinten lakó, jómódú, nemzeti beállítottságú fiatalurakkal. A földszinten lakó nemzeti érzelmű fiatalok egész éjjel zajongtak. Dolgozni szinte sohasem dolgoztak, mégis volt pénzük bőven, sőt, német gyártmányú gépkocsival furikáztak. A házban mindenki gyalog járt, esetleg kerékpárral, Lidi bácsi lovas kocsija volt az egyetlen jármű az utcában. A fiatalok nagyon kedvesek voltak, bár senki sem szívesen barátkozott velük. Sok pezsgőt ittak, amit a környékbeli Törley Borászat raktárából szereztek, hitelbe, a kocsihoz való benzint is úgy mószerolták a Duna túlpartján lévő csepeli – Weiss Manfréd Művek – olajfinomítójából. Naponta kétszer járt a komp, ez hozta a benzint és a pakurát. Utóbbival locsolták fel fülledt nyári napokon a Kossuth Lajos utcát, amit ekkor még nem fedett összefüggő kőburkolat. Lidi bácsi is hitelbe dolgozott nekik, télen még a szenet is behordta nekik a kályha mellé. Egyszer úgyis elszámolunk – mondták gúnyosan a házmesternek, aki gondosan feljegyzett mindent a noteszébe. Egyszer aztán fura dolog történt, a fiatalurak hirtelen mindent összepakoltak, és úgy eltűntek, akár a kámfor. Valami sürgős dolguk akadt, menniük kellett, mégpedig azonnal. Lidi bácsi indulás előtt lehozta nekik a leporellót. A fiatalok csak nevettek rajta, és menet közben azt kiabálták, hogy nyugodjon meg, egyszer úgyis elszámolnak vele, mégpedig nemsokára, aztán faképnél hagyván elhajtottak. Talán még a tétényi katakombáknál sem járhattak, amikor valami miatt visszatértek a házhoz, és megálltak a bejárat előtt. Az egyik, kissé spicces fiatalember elővette Luger pisztolyát, és egyetlen lövéssel lelőtte Lidi bácsi lovát, majd mint aki jól végezte dolgát, visszaült fekete gépkocsijába és elhajtott. Lidi bácsi a ló mellé feküdt – úgy feküdt ott, mint egy halott honfoglaló a sírban –, és hangosan zokogva ölelte át az elpusztult állat nyakát. A ló patkóját később eltette emlékbe, a csutakoló vödröt pedig felakasztotta a bejárat felé, amolyan „riadókolompként”. Minden házhoz tartozott ilyen vészharang, a szomszéd házmester a vasútnál dolgozott, ott stílszerűen egy darab sín és egy kalapács látta el a riasztó funkcióját. Ezeket a kolompokat akkor szólaltatták meg, amikor baj történt, vagy meghalt valaki. Borzalmas hangja volt mindegyiknek, de egyik sem vetekedett a Jókai Mór utcán álló tűztoronyra szerelt úgynevezett „Jerikó szirénával”. A kurbli hajtású, kézzel működtetett készüléket a tűztorony gondnoka hozta működésbe, telefonhívásra. Asztalán helyezkedett el egy – LÉGIRIADÓ – feliratú fekete telefonkészülék, amely csak vész esetén szólalt meg. Ilyenkor lóhalálában felszaladt a lépcsőn, sokszor pizsamában, és három percen át erejét megfeszítve tekerte a sziréna kurbliját. Csendes időben az egész budafoki dombság zengett a hangjától, amit főpróba alkalmával működésbe hoztak. Valami motoszkált az emberek fejében, mert egyre többször tartottak szirénapróbát. Erről a lakosságot szórólapokon tájékoztatták. A lapon elmagyarázták, hogy légitámadás esetén azonnal húzódjanak be a ház alatt elterülő pincesorba. Mivel a Budafokon álló házak nagy része közvetlenül a mészkőhegy lábához épült, sok lakáshoz tartozott egy-egy barlangszoba a hegy gyomrában, ez helyettesítette a pince fogalmát. Pletykaszinten mindenki próbálta megfejteni, mire ez a készülődés egy ilyen békés környéken, ahol szinte egyetlen háborús incidens sem történt, leszámítva a távozó fiatalok akcióját, akik lelőtték a házmester lovát. Bár javában dúlt a második világháború, itt mindenki a megszokott polgári életét élte. Szintén furának tartották, és igazából senki nem értette, mi okozta az „arany-ifjak” hirtelen távozását, akik sebtében hagytak ott csapot-papot. Még a teáskannát is a sparhelten hagyták, a nyitott ajtón keresztül a ház közössége apránként mindent elhordott, ami mozdítható volt. Lidi bácsinak csupán egy bronz mozsár maradt, és egy kiskaliberű pisztolyhoz tartozó lőszer, amivel előszeretettel és főleg vaktában lövöldöztek annak idején a fiatalok. Nemsokára mindenki megértette távozásuknak okát, hisz a legmelegebb nyári napon megérkezett az égi istencsapás. A Jókai Mór utcán álló tűztorony szirénája egyszer csak megszólalt, és úgy törte meg a csendet, mint még soha! Mindenki kiszaladt az utcára, tudták jól, hogy nagy baj van, mert a bérházak vészkompjait, is ugyanezt a taktust ütötték. A kutyák éktelen vonyítással ugyanúgy „énekeltek”, mint manapság, amikor meghallják egy mentő vagy tűzoltóautó hangját. Ekként érttették meg az emberekkel, hogy ideje menekülni, mégpedig a pincébe. Hatalmas dübörgéssel, alacsonyan repülve Budaörs felől érkeztek meg azok a Liberátornak nevezett négymotoros bombázók, amelyek az amerikai légierő kötelékében repültek, szintén amerikai Mustang vadászgépek gyűrűjében. Mint később kiderült, a Duna másik oldalán elterülő olajfinomítót vették célba, és már Budafok felett kinyitották bombavetőiket. A Weiss Manfréd Művekhez tartozó Shell olajtároló olyan iszonyú zajjal robbant széjjel, hogy az összes Budafokon álló ház ablaka betört. Mivel már az első körben érkező repülőgépek bombái eltalálták a finomítót, és a lángba borult Weiss Manfréd Művek sűrű füstje éjszakai sötétséget hozott Csepelre, Budafokra és Albertfalvára, ezért a második rajhoz tartozó bombázók már egy koromfekete átláthatatlan sötétkamrába érkeztek meg, és valószínűleg fogalmuk sem volt róla, mit bombáznak. Ez okozhatta azt a féktelen pusztítást, amit maguk mögött hagytak, mert sok bomba nem Csepelre, hanem a másik parton elterülő budafoki városrészre és Albertfalvára hullott. Ez a hadászati tévedés a sarokház lakóit már a pincében érte, fogalmuk sem volt az egészről, csak az égett pakura szagából érezték, hogy nagy baj van. Villanások jelezték, hogy még nem ért véget a bombázás, ami egyszer csak elcsitult. Először Lidi bácsi merészkedett ki, majd könnyező szemekkel intett a többieknek. Először mindenki azt hitte, hogy a füst miatt sír Lidi bácsi, de aztán döbbent arccal értették meg, hogy más miatt, ugyanis a sarokház azon szintje, ahol eddig laktak, eltűnt, csak a homlokzat maradt meg. Mindenki megértette, hogy innen menni kell, de sajnos nem mindenkinek volt hova. Némelyeknek lakott ismerőse a nagytétényi barlanglakásokban, ők összeköltöztek. Sok ilyen elhagyott lakás maradt üresen, amit nemsokára a megmaradt repülőgépgyár alkatrészbázisával töltöttek fel, így volt, aki lemaradt a beköltözésről. Számukra a honvédség által kiutalt légópincékben találtak ideiglenes szállást, de a Törley Borpincészet által lakhatásra átalakított katakombákba is költöztek az összedőlt sarokházból. Ám akadtak, akik erről is lemaradtak. Ilyen volt a korán megözvegyült Valtzné (született Hőgye Katalin) és lánya, Eszter. Nekik nem volt hova menniük, egyetlen rokonuk sem élt Tétényben, ráadásul addigra minden környékbeli szállást belaktak már. Nekik ott kellett maradniuk a romos házban, így beköltöztek a nemzeti érzelmű fiatalok által hátrahagyott földszinti lakásba, amit lakhatóvá nyilvánított a katonaság. A feldúcolt ház egyetlen épségben maradt lakása lett ideiglenes szállásuk, bár ablak nélkül, amit később bedeszkáztak. A bérház lépcsője szintén megmaradt, ami mementóként az ég felé meredt, nem vezetett sehova. A pusztításra jellemző, hogy a kémény kürtője állva maradt, amelynek nyílását srégen eltakarta az utcáról felrepült csatorna fedele. A bombázás szürreális emlékműve nem sokáig ágaskodott, mert másnap a tűzoltóság a lépcsőtorzóval együtt lebontotta. Szinte csodával határos módon ekkor került felszínre egy különös szerkezet, egy Angyalhívó. A romok átkutatása közben csillant meg sárgaréz alkatrészein a napfény. Eme zeneszerkezet felépítése roppant egyszerű, működése évszázadok alatt mit sem változott. Egy tüskehenger forgás közben megpendíti a rezonancialapokat, amelyek autentikus hangzással eljátsszák azt a melódiát, amely beléjük van programozva. A Csendes éjt játszó dallamot eredetileg Josef Mohr osztrák orgonista írta 1818-ban. Miután Francz Gruber zongorára is átkomponálta, roppant népszerűvé vált, a karácsony elmaradhatatlan hangulatát ébreszti azóta is az emberben. Egy Angyalhívó repertoárja 50–60 zeneszámmal is büszkélkedhetett, ezt a tüskék elhelyezésével lehetett változtatni. Mindenki olyat választott magának, amely közel állt szívéhez. Az 1920-as évek elején, amikor ez a zenegép készült, Sas Náci és pályatársai által játszott zeneszámok határozták meg az aktuális repertoárt. Rendkívül népszerű dallamai vetekedtek a klasszikusokkal. Üzenet a frontra című nótája még a két világháború között is rendkívül népszerű volt, nagyjából egymillió gramofonlemez, zenés képeslap és muzsikáló szerkezet játszotta ezt a slágert. Maga az Angyalhívó egyébként, az ágaskodó tüskék látványa miatt, érdekes módon egy városka alaprajzára hasonlított, persze csak madártávlatból – tehát nagyjából megfelelt annak, amit egy bombázó pilótafülkéjéből láthattunk volna egy második világháborús bevetés során. Az áttételi kerékrendszer a J&C jelzést hordozta magán, amely egy osztrák gyártó emblémája, aki már az 1860-as évektől foglalkozott wurlitzerek gyártásával. Összeszerelés előtt egy muzikális érzékkel megáldott zenei kontroller addig hangolta, amíg ki nem pengette a megfelelő szólamot. Ezt az ólomsúlyok lecsípésével érte el, amely hatására változott a hangok magassága. Tömeggyártás ide vagy oda, ezt egy egyszerű gyári szalagmunkás nem volt képes elvégezni, mindenképpen vájtfülű, tanult szakember kellett hozzá. Az ember azt hinné, hogy az 1900-as évek után létrejövő apokalipszis és az első világháború megpecsételte a zenelejátszókat gyártó cégek sorsát. Pedig nem így van, nagyon sok zeneszerkezet készült a frontra, de a megmaradt kapacitásuk se maradt kihasználatlanul. Számos gránátidőzítő szerkezet hagyta el a gyár kapuit, amely tarolt a világháborúban. A betöltött lövedék detonációs ideje beállítható értékként úgy működött, mint az exponálási idő. A gránát pontosan akkor robbant fel, amikor elérte az ellenséges lövészárkot. Így a békeidőben zenedobozként működő szerkezet a világháború borzalmaiban inkább a pusztulást hozta a katonákra. Érdekes ellentmondás rejlik a Csendes éjt játszó Angyalhívók, illetőleg a belőlük fabrikált pokolgépek között.
Senki sem tudta akkor még, mi lehet rosszabb egy lebombázott házban töltött éjszakánál, ahol éjjelente recsegnek a falak és néha potyog a vakolat. Mint kiderült, Kelenföldre beérkeztek a szovjet csapatok, és a tétényi fennsíkon szándékoznak kialakítani egy kommunikációs harcálláspontot. A nagy lakást, amelyben Valtzné és lánya húzta meg magát, az oroszok azonnal kiszemelték maguknak, és az egyik nappaliba egyszer csak beköltözött két orosz katona. Egy rádiós tisztből és annak segédjéből álló kompánia azért nézte ki magának a lebombázott sarokházat, mert a ház pincéjében volt elhelyezve az a transzformátor, amely annak idején ellátta az utcát árammal. Az oroszok sebtében rendbe hozták a megsérült áramátalakítót, és adóvevőkkel aggatták teli a lakást. A két talpraesett katona értette a dolgát, délutánra már orosz rádióhangoktól recsegtek a falak. Katalin szívéről hatalmas kő esett le, amikor megtudta, hogy nem két írástudatlan ösztönlény foglalta el az otthonukat, de hallott már az oroszokról, így kiment az utcára, ahol Csepel bombázása idején a homlokzatra tapadt koromból és zsírból olyan kenőcsöt készített, amit minden este Eszter arcára kent. Arra kérte, hogy mindig köhögjön – ha kell, ha nem –, mert a muszkák semmitől sem félnek, csak a tüdőbetegségtől. Ezzel a csenevész, koszos, tüdőbeteg maszkkal próbálta védeni lányát. Szerencsére mind a két katona nagyon kedvesnek tűnt, de mivel néha spiccesek voltak a budafoki katakombából szerzett olcsó lőrétől, senki sem barátkozott velük. Egyik este mégis halkan kinyílt az ajtó, nagy riadalmat okozva belépett a szobába az egyik orosz katona, és nesztelenül elcsente az éjjeliedényt. Mivel a házban nem volt használható mellékhelyiség, ebbe a romok között talált míves bilibe végezték dolgukat Valtzék, amit reggel kiöntöttek a csatornába. Ezt csente el az orosz tiszt, mégpedig tudatlanságból, hisz még sosem látott ilyet. Másnap döbbent arccal tapasztalták, hogy ebben az elcsent éjjeliedényben szolgálták fel maguknak a levest. Az erős jellemű családanya csak annyit mondott: Jézusom! – majd keresztet vetve visszaszaladt a szobájába. Egész éjjel vacillált, elmondja-e a szovjeteknek, de aztán nem merte felhozni a témát, mert félt a retorziótól. Mivel az első nap nem mertek nekik szólni, hogy az nem levesestál, hanem éjjeliedény, folyamatos feszültségben éltek. Az oroszok úgy ebédeltek, hogy kitették pisztolyaikat az asztalra, elegánsan megterítve jóízűen falatoztak a családi biliből. – Egyszer úgyis kiderül, és akkor nagy baj lesz, súgta az anyjának Eszter. – A végén még azt hiszik, gúnyt űzünk belőlük, kinevetjük tudatlanságukat. Az oroszok hétvégére magyar rádiós tiszteket hívtak meg, akik viszont jól tudták, mire való az edény, amiből majd megkínálják őket. Ekkor fogant meg bennük elsőként a költözés gondolata. A magyarok beléptek az ajtón, leültek az asztalhoz, majd amikor megérkezett a leves, a porcelán biliben, Katalin csak annyit mondott nekik remegő szájjal: ha most elmondják, hogy a levesestál, amiből már bő egy hete esznek a mindig pityókás orosz katonák, egy éjjeliedény, mindketten meghalnak. A magyar tisztek megértették a helyzet súlyát, és bár undorral, de elfogyasztották a levest, aztán hamar távoztak. Mivel a helyzetet megmagyarázni már nem lehetett, és senki sem gondolta, hogy két ilyen jól képzett orosz katonának nincs annyi sütnivalója, hogy rájöjjön, levesestálat sohasem tartunk az ágy alatt, Eszter és Katalin csendben összekészítették maradék holmijukat, majd a legelső adandó alkalmat kihasználva faképnél hagyták az oroszokat, és beköltöztek a honvédség által biztosított dohos, Park utcai barlanglakásba, ahol vizesek voltak a falak. Ebben a dohos barlanglakásban érte őket 1944 karácsonya, ami a nélkülözésről szólt. Viszont nem kellett megosztani senkivel sem, az oroszok már nem zaklathatták őket, így viszonylagos nyugalomban telt a szenteste. Egy tuja szolgáltatta a karácsonyfát, amire diót aggattak. Csepel bombázása előtt a környéket teleszórták fényes csillogó ónfólia csíkokkal, amely a radarok megtévesztését szolgálta. Ezek szolgáltatták a díszeket, a zenei hangulatot pedig a muzsikáló szerkezet biztosította, amely hangjára megjelentek az angyalok, és körbetáncolták a rendhagyó karácsonyfát. Életük legszegényebb, de egyben legszentebb karácsonya volt. Ekkor döbbentek rá, hogy a létezés csodája okozza a legnagyobb örömöt az életben, minden tárgyi ajándék csak felesleges luxus. – Egy porcelán éjjeliedény – súgta Eszter fülébe édesanyja –, mégpedig színtiszta herendi porcelánból! Nevettek tiszta szívből.