Az a szép világ, amit megteremtettünk

Az a szép világ, amit megteremtettünk

‍

Nincs erő a képek befogadására, a kedv nem

éri el a titkok föloldásához

szükséges kritikus kacaj hosszát,

a szálak fölfejtéséhez türelem nincsen, hisz

az idő is úgy adatott

hozzá, mint egy bemázolt délután, mint egy

előre kitöltött rejtvény vagy

egy eleve kiszínezett kifestőkönyv,

végül pusztán a fájdalom vörös tőmondata

marad a vers végső formája

és értelme,

és a befogadás kényelmével

korcs véleményt firkálnak Kelemen falára,

és kezdődhet minden,

minden előlről, majd bővítik azzal, amitől

egykor megfosztatott, körözve

egy enyhén

szétnyíló spirál vonalán újból és újból, minek

szembelévő pontja valamiért

folyton feledésbe vész

ott, ahol csupán a halálos bűnt szükséges

megbocsátani, más minden

elfogadható, más minden tovagördül, ha

van kellő és felmutatható,

elszavalható, felismerhető

kapaszkodója egy barátságos múltban, aztán

előbújnak odvaikból a hernyók, fölfalnak

minden elérhetőt,

végül egymást falják föl, míg nem marad

más, csak az a legvégső hernyó, ki első

és utolsó a maga

szétkürtölt nemében,

és bebábozódik, majd isteni pillangóvá

szelídülve önmaga

bizonyítására és szédült gyönyörűségére

röppen a romok fölé, közben még valami

meddő zacc hullafoltjain

petézne a megszűnt szégyen senkire sem

ható görnyedtségével,

és szárnyainak immár

fölösleges, zöldes csattogása

a legyintés mindenre, mit ember alkotott.

‍