Az a misztikus technoblabla

Az utóbbi időben inkább kívülről figyelem, mint gyártom a kortárs irodalmat, és ebből a távolság adta nézőpontból feltűnt egy, számomra legalábbis új, illetve mostanra már néhány éves: furcsaság. Jelesül, a szakszavak vagy szakszavaknak hangzó kifejezések beszivárgása, egyenesen szerepeltetése a szövegekben, elég sokan művelik ahhoz, hogy jelenségről beszélhessek. Neologizmus meg szakszó, csakhogy a tulajdonképpeni tudomány és hozzáértés helyett inkább mint színházi kellék, a tudományosságnak, a hozzáértésnek, az elemző hozzáállásnak az utánzata, patyomkini díszlete figyelhető meg. Ugyanis a terminus technicusok gyakran sántítanak, olyasmit érezni, hogy nem pont azt jelentik, amire a szerző akarhatott gondolni, illetve az is előfordul, hogy se füle, se farka az egésznek, és nem tud működni, mindössze hangzása van, ha neologizmus, vagy még az sem, ha már magyarosodott szó, legfeljebb kilóg kicsit, mint a feltárás a kéreglemezből. Ez is, mint nagyon sok minden, elfogadható volna művészi szabadságként, meg amiket még mondani szokás arra, amikor lesajnáljuk a külső szabályokat számonkérő szigort. A gond a belső szabályok megszegésénél, az önellentmondásnál kezdődik.

‍

Vigyázz, jön Szajkóhukk, fiam!

A halandzsa azért érdekes, bármilyen nyelven, mert úgy csiklandozza meg a fülünket jelentéstöredékekkel, hogy közben tudjuk, nincs és nem is lehet igazi jelentése. És mégis, valami jelentésformája van neki, egy nyelvtani csontváz, egy hangzás meg visszhang, különben az olyan versek, mint a Jabberwocky (Lewis Carroll, Weöres Sándor fordításában a Szajkóhukk) vagy eleve meg sem íródtak volna, vagy elfelejtődnek helyben, mint értelmetlen vackok.

Ha úgy vesszük, többféle halandzsa van. Az egyik, amikor tudva tudjuk, hogy halandzsa. Hiszen ugyanazt a nyelvet beszéljük, fennáll a közmegegyezés, hogy a pohár az pohár, a víz benne víz, a szomjnak pedig pont így mondjuk, hogy szomj, a peregrináció az meg peregrináció. Tehát ha jön a nyüsztő szajkóhukk és fergeti a pöszört, akkor tudjuk, hogy mi mind tudjuk és egyetértünk abban, hogy ezek, a közmegegyezés szerint, nem létező szavak.

‍

Áfás számla igényét, kérjük, előre jelezze!

Ha csavarunk egyet a nézőpontokon, és visszalépünk a gyermekkorba, akkor könnyű belátni, hogy amiről a komor felnőttek eszmecserélnek, és amihez nem értünk, az számunkra halandzsa. De: csak számunkra. A hozzá nem értők számára. Kicsit így vagyunk a tudományokkal, a szakzsargonnal, a különleges helyzetekkel általában. Ha nem vagyok a biokémiában jártas, akkor a peptid meg az összes polimer nekem ugyanúgy helikopter, mint a gyermeknek az áruforgalmi adó. De attól még, hogy négyévesen nem értettem, a közmegegyezés eléggé világos az áruforgalmi adó létéről és érvényességéről, illetve nyilván ott a sok szakember, akik nagyon jól tudják, miért pöndörödik meg bödörödik a dezoxiribonukleinsav. A nyelvjárást beszélők a cseszléről ugyanígy tudják, hogy zümmög, mint ahogy máshol kolompérból főznek jó leveseket.

‍

A villanymotor karburátorát kalibrálni nyolcszáz euró lesz!

A fennebbi kettő rosszindulatú ötvözése nem más, mint csalás. Fake news, a nagyon ótvar fajtából. Ilyenkor a beszélő visszaél azzal, hogy a hallgató úgysem ért a szakmához. Mond valami furmányosat, aztán ha ennyire nyelvtörő, akkor biztosan bonyolult. Ha meg bonyolult, akkor nyilván drága. Zárójel, ezt fordítják a visszájára a mindenféle konteósok, aztán megint vissza az őket parodizálók, és megszületik az aláírásgyűjtés a dihidrogén-monoxid betiltása végett, merthogy ott van a nehéziparban, a savas esőben, belélegezve fulladást okozhat. Mármint a víz. Há kettő ó. Víz.

Ugyanez a műfaj, de sokkal ártatlanabb és vicc, amikor a mesterember elküldi az inasát a gyógyszertárba szemmértékért, a vasas boltba reszelőzsírért meg kanyarfúróért. És talán ilyesmi az is, amikor úgy adagoljuk túl szándékosan a nyelvjárást, ahogyan az élő szövegben sosem hangozna el ennyire töményen, a székelyszótáras zelegorkodások jutnak eszembe tájainkról, de ez a nyelvizélés megteremti a mesterember-inas viszonyt, legyen az illető hallgató vagy turista vagy egy olvasó vagy bármi. Avagy kifejezetten vicces, mint nyelvi regiszter, ha a zsíros kenyérre nátrium-kloridot hintek, ugye, konyhasó helyett.

‍

A popkultúrát fogyasztani nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem

A komoly elméleti gúzsba kötés helyett maradjunk annyiban, hogy a popkultúrában erőteljesen jelen van a termelés. Meg a fogyasztás. Van egy tévécsatorna vagy streaming service, le kell gyártani (gyártani!) a hétfő esti, illetve a műfaji skatulyába illeszkedő sorozatot, erre adott a költségvetés meg az időkeret. Rajt! Mert valljuk be, kicsit mintha kevesebbet olvasnánk manapság, amikor már nem csak könyvek állnak rendelkezésre, hanem az egész internet. No de tartalomtermelés. Hozzáértést csak mértékkel, amennyi belefér, az időbe, a költségvetésbe, a tudástőkébe. Nagyon ritkák az olyan médiatermékek, amelyek, ha működnek egyáltalán, legalább egy szempontból, nemcsak tartalomként működnek jól, emberi drámaként – lásd space western, Star Wars satöbbi –, hanem valamilyen szakma vagy sport, illetve hát szabályrendszer szempontjából szigorúak is, úgymint a hard sci-fi, a detektívsztori stb. Sem egy friss Depeche Mode-klipből, sem a sakkra mint szimbólumra igényt tartó Bergman A hetedik pecsétjéből nem lehet sakkozni tanulni, mert mindkettő gagyi. A sakktábla csak üres díszlet. Viszont a Queen’s Gambit (mind a könyv, mind a sorozat) után a tíz ujját megnyalja a sakkhoz valamit is konyító befogadó, mert nemcsak a fejlődéstörténet működik, hanem a játék is. És ugyanígy a The Expanse sci-fi-sorozat, ahol az űrutazás fizikáját szinte szimulációhoz illő szigorral alkalmazzák, és remekül működik is, nincs a bonyolult politikát is felvető cselekmény rovására. Nem okoskodnak, hanem egyszerűen okosak.

Ám amikor nincs pénz megfizetni sakkvilágbajnokokat, a világhírű fizikusokat vagy legalább egy fizikatanárt a szomszédos iskolából, vagy eleve igény sincs rá, akkor okoskodó badarságok kerülnek a képernyőre vagy papírra. Orvosi drámákat szoktak így vesézni, hogy bocsánat, de a kamra az nem pitvar, és ilyenkor szokott megfordulni a gépteremben a polaritás, és megoldódni a cselekmény egy olyan huszárvágással, ami még magából a sztoriból is kilóg. Sok árnyalata van ennek is, de ami sok, az sok, és túladagolva elriasztják az igényesebb közönséget. Pont azt a közönséget, akikhez elvileg eleve szólt volna a pampák helyett lézerekre koncentráló cselekmény. Hiszen egy dolog, amikor a világűr csendjében dzsídzsú az ágyú, és felfüggesztjük a kételkedésünket, hiszen jó a sztori, és nem fizikaleckére ültünk be, és másik dolog, amikor viszont orvosi drámában rosszul folyik a vér is – főleg akkor, ha láttuk, mint a Vezércselben, hogy meg lehetne jól is csinálni, másoknak sikerült. Erre aztán meg is jelentek az olyan tudástárak, mint a tv-­tropes (tvtropes.org), hogy a történetmesélés csínjátbínjázó bölcsészegyetemek ezeken a mi posztmioritikus tájainkon igazán megirigyelhetnék.

Egy szó, mint száz, akarjuk, nem akarjuk, a levegőben benne van a drága, jól megcsinált médiatermék is, de benne van az olcsó tachion-­szubmergálós blabla is.

‍

Mit is akar a szerző mondani?

A versek előállítási költsége a ráfordított (munka)időn kívül gyakorlatilag nulla, előírt skatulyák és műsorrács sincs, kipipálandó rubrikák sincsenek, így a szerző ebből a szempontból teljesen szabad. Választhat. Mármint ha ismeri a lehetőségeket és nem csak sodródik. És nekem itt az a gyanúm, hogy ez a kortárs terminus technicus furcsaság inkább valami baleset, mint tudatos választás eredménye.

Például Szilágyi Domokos A prófétájában azt látjuk, hogy a beszélő tudva tudja, mi a rádium-rög. A metafora telitalálat. A radioaktivitás a helyén van mind a rákkeltő hatás, mind a művészi ereje szempontjából. Mind a fizika, mind az áthallás erős és működik. És ebben a tandemben a kettő erősíti egymást.

Nem úgy az általam felvetett furcsaság-jelenség keretében. A kereknek szánt hexahedron versekben. Ha a szakszavalás halandzsa, a szerzői szándék szerint, akkor az azért nem működik, mert van ám jelentése is ezeknek a szavaknak, a szerző is gondolt valamire, ez látszik a szövegből, csak a közmegegyezés sérül. Avagy implicit elvárás, hogy jobb, ha nem értünk hozzá, vagy a szerző saját magát halandzsázta volna meg – amolyan gyermekké tettél? Nem, szerintem nem. De ha egyik sem, akkor kanyarfúró-e, ahol valaki mester, másvalaki meg inas, és kacsintgatunk? Ha pedig utóbbi sem, akkor mi is marad? Talán csalásnak volt eleve szánva, jobb esetben olcsó díszlet, de rosszabb esetben átverés, hogy vennénk meg a bóvlit? Tényleg ilyen kellemetlenségeken akarná a doctus poeta, hogy gondolkodjon az olvasója? Mert ha így, akkor a technoblabla misztikumából talán csak a miszt, vagyis a köd, no meg a ködösítés marad.

‍