Atlantisz, ami létezik - beszélgetés Bréda Ferenccel

– Legyen a beszélgetés kiindulópontja például Déva, ahol a kultúra különböző szintjeit, formáit is megtapasztalhattad, az egyháziakat, a zeneieket is...
– A dévai parókia tőszomszédságában és területén működött a zeneiskola. Állandóan gyakoroltak. Mozart, Haydn. Hallottam gyerekkoromtól, ha akartam, ha nem. Csellózni tanultam, zenekarba is jártam. A zenekari munkát nagyon szerettem. Nem voltam egy igazi tehetség, viszont papi családban a zenével való állandó együttlét mindennapos. Az orgonát kell fújtassad… Mielőtt kőművesinas lettem, sokat fújtattam, mert az orgonához még nem volt bekötve a villamos áram. Harangoztam is, mert ott sem volt áram. Gyakran a templomba is én gyújtottam be éjjelente, hogy másnap meleg legyen.
– Mielőtt a kolozsvári szellemi inasévekre sor került volna, kőművesinasi tevékenységet is folytattál nyaranta…
– Huszonöt-harminc méter magasban, a kikötött állványokon dolgozni, azért az egy élmény. Közben (délben, este) állandóan verseket írtam, naponta 2-3 sort, hogy ne teljen írás nélkül a nap. Mert napfelkeltekor kezdesz, amikor lemegy, leteszed a munkát. Aztán jöhet a kocsma.
– Családodban korábban is voltak személyek, akik írással foglalatoskodtak. A te ténykedésedhez mit szólt a család?
– Anyai nagyapám író volt, dr. Lévai Lajos, 14 könyvet jelentetett meg életében, a székelyudvarhelyi Református Kollégiumnak volt az igazgatója. Az a vonal természetesen elnéző volt, nagyapám egyenesen örvendett neki. Apámék részéről fenntartással kezelték: ha szegény ember akarsz lenni, fiam, akkor csináljad.
– Nem próbáltak a papi pálya felé irányítani?
– De igen. Ám látván, hogy ez milyen nagy önfeláldozással jár – és szolgálattal –, egy szabadabb életmódot válaszottam.
– Mekkora ugrásra volt szükség a református papi család közegétől, mondjuk az általad írt (avantgarde) képversekig?
– Természetes továbblépésről beszélhetek inkább, mivel apám széles látókörű és nyitott ember volt, aki úgy gondolta: ha irodalmár akarsz lenni, fiam, akkor ám legyél. Nem volt jó véleménnyel az irodalmárokról, de rossz véleménnyel se. Látván, ilyen hajlamaim vannak, már gyermekkoromtól mindent megtett, hogy ilyen irányba fejlődjek. Felolvasónőm volt gyermekkoromtól egészen tizenkettedik osztályos koromig. Minden irodalmi lapra előfizettünk. Például a párizsi Magyar Műhelyre. Meglehetősen sok könyvet is vásároltak. Mindent, ami a Kriterionnál megjelent, amellett, hogy könyvtár is volt a parókián. Színház, vagy bármi, ami humán aktivitás, azt apám finanszírozta.
– Kolozsvárra tehát mennyire érkeztél teljes fegyverzetben?
– Fél fegyverzetben érkeztem, mivel anyám Kolozsváron élt. Elváltak már gyermekkoromban. Kolozsvárra gyakran jártam vakációkban. Sok olyan dolgot ismerek Kolozsvárról, amit senki sem hisz el ma. Mindenütt kétnyelvű felirat volt, lehetett csónakázni a Szamoson.
– Inkább a párizsi Magyar Műhely olvasójának Kolozsvárra érkezésére próbáltam rákérdezni…
– A Magyar Műhelyről nem hallott senki, csak Szőcs Géza, akivel ismertük egymást még a magyar irodalom tantárgyversenyekről. Amikor Kolozsváron jártam, néha meg is látogattam.

– Apropó. A Fellegvárban olvastam egy Szőcs Géza által veled készített interjút. Te akkor még az újoncok közé tartoztál, de a feltett kérdések hangneme egy éppen ellenkező irányt mutat. Nem éppen egy mester–tanítvány helyzet érzékelhető, de mindenképpen az elismerés hangján szólnak a már befutott szerzőként elismert Szőcs Géza kérdései, hozzád, aki a pályád kezdetén álltál. Miként történt ez?
– Többször is megtörtént ehhez hasonló. Azok a szellemek, akik egy hullámhosszon vannak: a szellemi internacionálé részesei (amelynek kevés, de érdemes tagja létezik és mozog ezen a planétán). Noica is úgy beszélt velünk, mint ahogy mi ketten beszélünk most. Akik egy húron pendülnek szellemileg, azoknál már nem merül fel, hogy nagyobb vagy kisebb valaki. Teljes demokrácia van, és ha valaki jó, azt persze elismered. Ha valaki nem jó, azzal nem törődsz.
Levelet írtam Ionescónak, ugyanakkor, amikor Beckettnek, de csak Beckett válaszolt. Ugyanúgy írtam Ricoeurnek, mint Ciorannak, de csak előbbi válaszolt, ami elmond valamit… Ugyanígy lehetett beszélgetni annak idején Tempfli Józseffel is, középkori skolasztikáról és misztikáról – néhány éjjelen át.
– Amit elmondtál, azt jelentené, hogy Kolozsvárról a múlt század ’70-es és ’80-as éveiben könnyedén be lehetett kapcsolódni az akkori Európa kulturális kommunikációs csatornáiba?
– A belügyi szervek nem foglalkoztak ilyesmivel, talán még ők is némi tisztelettel voltak irántuk.
– Miközben leveleket írtál az európai kultúra jeleseinek – vagy később azzá vált személyiségeinek –, a kolozsvári irodalmi életből is kivetted a részed, barátságok jöttek létre, például Zudor Jánossal, akivel még a zakótok is közös volt adott pillanatban…
– Egy bentlakási szobában laktunk, sokat is tanultunk egymástól, inkább én tőle. Jancsi egy zseni, csak tanulni lehet tőle, ami a szellemi dolgokat illeti. De nem arra való, hogy a társadalomban úgy éljen, hogy valaki ne vigyázzon rá. A nagy szellemekre valaki mindig vigyázott. Például Giordano Brunóra is egy herceg, egy támogató, hogy legyen mit ennie.
– Már az első kötetedben is tetten érhető a teatralitás iránti vonzalmad, ami a későbbi kötetekben egyre inkább a felszínre tör, miközben az építmények, a mértani alakzatok iránti érdeklődésed gyakorta kitapintható. Ilyen szempontból is izgalmas munkáidban az avantgarde jelenléte. A Mentális Tárgyak Múzeuma című köteted mindenképpen ilyen, és azért is különleges, mert eredetileg csak húsz példányban jelent meg, de mind a húsz kötet különböző fémborítást kapott.
– Burka István munkája mind a húsz borító, ő Egerben él most. Az avantgarde és elsősorban a kalligramok iránti érdeklődésem a geometriai érzékkel, architekturális ösztönnel van kapcsolatban, a beméréssel, a tér megteremtésével, a terv kivitelezésével. Nem véletlenül mondják a neolatin nyelvek, hogy a terv az a plán, a planéta pedig a teremtett Terra. A tervezés, geometria, avantgarde, a szöveg tériesítése, a sík átalakítása térré, és a tér síkká alakítása – ezek izgalmas topológiai kísérletek, és a kötetem egyes darabjai (a görögök és Apollinaire folytán) egészen jól sikerültek. A vonalhúzás művészete, a körző és derékszögű vonalzó alkalmazása, analógiás gondolkodás alkalmazása – mindez ahhoz járult hozzá, hogy a tér és sík által nyújtott lehetőségeket némiképpen kiaknázzam. Játék, kutatási eszköz a kalligram. Nem kell túlzásba vinni.
– Az analógiáknál maradva, azt láttam, hogy az analógiás gondolkodás egyszerre több világra való nyitottságot feltételez, és neked is volt egy ilyen tárgyad, amellyel különböző világok között közlekedtél. Egy diplomatatáska, amiben Hegeltől Lukácsig nagyon sok minden elfért, és nem csupán a tanári katedrára került fel, de veled tartott a kocsmai világba is, ahol gyakorlatilag ugyanarról a kérdéskörről zajlott a beszélgetés, mint az egyetemen…
– A mitológia arra tanít meg többek között, hogy a felvilág mellett van egy alvilág is, és az írott, úri, polgári, burzsoá, kikent-kifent, nyakkendős kultúra mellett van egy másik, ugyanakkora, és ugyanolyan kimagasló értékekkel rendelkező kultúra, aminek csak bizonyos nyomelemei kerülnek be az írott kultúrába. Hatalmas világ ez, elsüllyedt Atlantisz, ami létezik mégis. Ebben bolyongani, felfedezni a különböző értékeket – nagyon izgalmas. Szereplői gyakorta nagyobb mitográfusok, mint Eliade, és ezt tudják is magukról. Csak úgy kell megkérdezni őket, hogy lássák: te tudod, létezik ott egy másfajta, egy párhuzamos kultúra, ami antik gyökerekkel rendelkezik. Sok mindent lehet tanulni tőlük, ha arra érdemesítenek, hogy megosszák veled. Például a tetkóknak az egész ikonográfiájához olyan mitológiai tudás kell és hermeneutika, hogy eldobod magad, miközben senki sem ért hozzá a filológiai puccos dámák vagy a filológiai ficsúrok közül. Pedig ott van az igazi kultúra. A hivatalos, államilag elismert, egyetemi hermeneutát megkérdezed, mi is az átlőtt szív: fogalma sincs. De ha az átlőtt szívet megfordítod, rögtön látszik, hogy mi az, a vércseppekkel együtt.
– Nemrég volt könyvbemutatód az Insomnia kávéházban, és ott szóltál arról, hogy a szellemi szféra élő tagjaitól, a néma mesterek alkímiai témáiból is sokat merítettél, hogy a kocsmák világától is sokat tanultál. Ezek az eltérő irányok miként fértek meg egymás mellett egyetlen személyben, benned?
– Kiegészíteném a felsoroltakat egy kis középkori kabalával, mágiával és játékelmélettel... Egyébként ezek egységes egészt alkotnak, amelyhez még a kvantummechanika is hozzáadható. Minden mindennel összefügg, ezt már a rómaiaktól megtanultam. Kell érteni, hogy mi klappol mivel, például a narancs a nappal. Archetipális gondolkodásmód ez és morfológia, nem véletlen ez: mors – halál, és morfé – alak...
– Ha már analógiáknál és párhuzamos világoknál tartunk, mit szólt a kocsmai világ ahhoz, hogy te mégiscsak egyetemi tanár, esszéíró volnál, és mit szólt a másik világhoz az egyetemi közeg?
– Érdekes módon teljesen normálisan vette mind a két rész. Én is meglepődtem. Akármennyire is elpolgáriasodott, ficsúrosodott a világ és az egyetemi régió, azért mindenkiben van egy másik, plebejusi én, ami ilyenkor cinkossági szinten működik. Tetszik, hogy van valaki, aki le mer menni oda, és megengedi magának, hogy olyan legyen, ahogy jól érzi magát. Másfelől pedig, minden kocsmai, félvilági, alvilági egyénben is van egy eszmények felé mozduló hajlam, ösztönös intellektualizmus. Mind a két résznek tetsző jelenség volt. A félvilágiaknak az, hogy ez egy, a hivatalos értelmiség világában elismert káder, aki itt van közöttünk és a mi világunk kritériumai szerint teljesen normális: velünk iszik, nem vág fel, olyan, mint mi, érdeklődik a mi kultúránk, a mi világunk titkai iránt – némelyeket meg is osztottak, ajándékképpen. Mind a két rész „van még ilyen” alapon könyvelt el pozitívan.
– Amit most elmondtál, némiképp emlékeztet arra az Aeneas-esszédre, ami a Korunkban jelent meg a nyolcvanas évek elején, ami gyakorlatilag arról szól, hogy egy átmeneti kor szülötte és apja egyben Aeneas, aki valahogy átlavíroz a különböző történetek között. Bizonyos dolgokat elveszít, másrészt: saját apját, tehát a hagyományt a hátán hordja, ennek okán néha le is lassul, de mégiscsak átjut a különböző helyzeteken.
– Igaz, van valami travesztia-jelleg az egészben. Mindenből azt igyekszem felhasználni, ami jó, és belátom, hogy a világok között hermészi, követi funkciót kell betölteni. És az rosszat nem okozhat.
– Van egy régi szöveg, amely a Szent Filológia Hermésszel kötött házasságáról szól, mely szerint Szent Filológia akkor ér el a saját szintjére, amikor a bekebelezett könyvek hihetetlen mennyiségét végülis kihányja. Van egy ilyen pillanat – nálad mikor következett be?
– Akkor történt meg, amikor Franciaországból visszajöttem Erdélybe, és rájöttem, hogy nekem kevesebbet kell olvasni és többet írni. Most már csak annyit olvasok, amennyi muszáj az írás alátámasztásához, hogy több hitelt nyerjen. Mert ha csak úgy mondod a levegőbe, akkor azt hiszi az olvasó, hogy agyrém. De ha ez már kétezer évvel ezelőtt is megfogalmazódott feltételezés, akkor jobb bebiztosítani egy idézettel, lábjegyzettel. Ami arról is biztosít mint szerzőt, hogy mégiscsak az igazság ösvényén jársz, mert valaki, ha kétezer évvel ezelőtt is, de leírta. Ha csak úgy, magadtól írsz le valamit, az prófétizmus, nem filológia.
– Egyetemi munkásságod már annak hivatalos része előtt elkezdődött, szabadegyetemi előadásaidat a kilencvenes évek elején nagyszámú közönség hallgatta... E szabadegyetemi régióból hívtak át a hivatalos egyetemi közegbe. Ezeket a szabad előadásokat miért volt fontos megtartani, miközben különböző szerkesztőségeknek (Jelenlét, Előretolt Helyőrség) is munkatársa, a Gaál Gábor Kör, majd a Bretter-kör újra-, illetve elindítója voltál?
– Ez úgy zajlott, hogy tulajdonképpen állandóan kurzusokat tartottam, ha akartam, ha nem, mert csak ez érdekelt. Tartottam kocsmákban is, bárhol. Hány hallgató van? Kettő? Nem baj. Az se számított, milyen képzettségük van. Általában figyelmesen hallgatták. Ha láttam, hogy nem érdekli őket, nem folytattam.
– Volt olyan, hogy nagyon alacsony képzettségűek voltak fogékonyak nagyon magas szintű kérdésekre?
– Igen, ez volt a bónusz, amikor olyanok érdeklődtek, akikről nem is gondoltad volna. És jobban szóltak hozzá, mint egy kolléga. A vulgus, a nép mélyén nagy tehetségek rejlenek. Az utolsó faluban is találni nagyon okos és bölcs embert. Róla mindenki tud a faluban, és hozzá visznek. Minden faluban akad legalább három-négy jó szellemi kapacitásokkal bíró és meglehetősen kimunkált ember. Nem csak a fölsőbb intézményekben vannak informáltak és gondolkodók. De ahhoz, hogy esetleg ők (a falusi kimunkáltak) is felelős pozíciókba kerülhessenek, ahhoz olyan munka kell, mintha megírna valaki ötven kötetet – és azt senki sem viseli el. Mindenkinek kell legyen egy annyi családi szerencséje, mint mondjuk nekem, hogy ezekkel az adminisztratív kilincselésekkel már meg legyünk szokva, és ezeket kibírjuk addig, amíg bevesz a rendszer. Általában csak az van, hogy egyesek kilincselni tudnak, de mögöttük nincs semmi – és ezek az egyének kerülnek kulcspozíciókba, kevés kivétellel.
– Kimondva, kimondatlanul, körbejártuk a kultúra átadásának két formáját. Az egyik a néma mesterek, a könyvek általi, a másik a szóbeli átadás. Te miként látod, hogy a rendelkezésedre álló információkat melyik irányba tudtad jobban átadni: az olvasók vagy a beszélgetőtársak felé?
– Számomra az írásban kommunikáló mesterek voltak a fontosabbak, Giordano Bruno és az egész katolikus misztika, az alkímiai szerzők, természetesen a klasszikus filozófia, a németek: Schelling, Hegel, Fichte és mások (Nietzsche nem is filológus, felejtsük el, még csak nem is jó esszéíró, villanásokkal rendelkezik csupán). Emellett azok a szerzők is fontosak voltak, akikkel szóban is kommunikálhattam. Nem csupán Noicára gondolok vagy Ricoeur-re, hanem a nem-fémjelzett mesterekre, mint Csortán Ferenc vagy az isteni Kovács Nemere. Fantasztikus agykapacitású személyek, akik teljesen ricoeur-i szinten gondolkodtak, csupán nem volt annyi írói ambíciójuk, vagy úgy alakult az életük, hogy ezt nem mutatták ki.
– Szerénység okán kikerülted az előbbi kérdésre adandó választ, arra akartam rákérdezni, hogy a te tudásod a könyvek vagy a szóbeli átadás útján jutott túl inkább?
– Az átadásnak van egy ellenőrizhető és egy ellenőrizhetetlen része. Az írásban való átadást nem tudom kideríteni, a hatást, ha van, majd az utókor veszi észre. Szóbeli módon átadogattam dolgokat, kimagolva, mert ha szóban fogalmazod meg – gyakran bolondnak tartanak, mértékkel kell adogatni nekik a kokaint.


Bréda Ferenc 1956-ban született Déván. Esszéíró, költő, irodalomkritikus, irodalomtörténész, műfordító, teatrológus. 1975–1979 között a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának hallgatója magyar–francia szakon. 1977-től 1979-ig a kolozsvári Echinox című kulturális egyetemi folyóirat magyar oldalait szerkesztette. 1984-től 1991-ig Franciaországban élt. 1995-től a BBTE Színházi és Televíziós Karán adjunktus. A Gaál Gábor Kör egyik újraindítója, később a Bretter György Irodalmi Kör alapítója, szervezője. Tizennyolc magyar, négy román és három francia nyelvű kötet szerzője.