Arról, hogy nem vagyunk egyedül

Esterházy Péter A szavak csodálatos életében írja: „Megszoktuk, hogy manapság mindenki beszél, egyszer csak ott egy mikrofon – nagypapa, hallasz? –, és beszélni kell (…). Folyamatosan műsoridő van. De az író hangsúlyozottan nem beszélő-állat, hanem író-állat, én is, ahogy a költő mondja (én) »leginkább papírközelben vagyok én«.” Böjte Csaba nem író, hanem pap, pedagógus, aki napról napra több ezer gyermek számára biztosítja a szellemi-lelki és a fizikai táplálékot, tehát a beszédhez áll közelebb, nem papírközelben én. Csender Levente szavaival élve a ferences szerzetes „nem is az időben él, hanem a tettekben”.

Ennek ellenére Böjte Csaba számos könyv szerzője, mert evangelizációs lehetőséget lát az írott szóban is. Hogyan teszi ezt? Legutóbb megjelent kötetében, a Füveskönyvében a pedagógusokra vonatkozóan a csapatban való gondolkodás szükségességét hangsúlyozza: „Jézus nemcsak a világ legjobb pedagógusa, de Ő multiplikálni is tudta magát.” Az Isten Fiának földi követőjeként legfőbb példaképéhez hasonlóan ő is időről időre megtalálja azokat az embereket, akik segíthetik a munkájában, az Úr szőlőjének a művelésében: a neveléshez nevelőket, a gyerekek ellátását és a lakhatásukat szolgáló ingatlanok fenntartásához nagylelkű finanszírozókat, az íráshoz pedig írástudókat keres és talál.

Korábbi könyveihez hasonlóan Böjte Csaba a Füveskönyvét sem egyedül „írta”: Csender Levente író volt a segítségére, akinek – az előszó tanúsága szerint – öt hét erdélyi utazás alatt tollba mondta a gondolatait. Bár a könyv egyértelműen Böjtét nevezi meg szerzőként, azt gondolom, hogy a társszerzőségnek egy sajátos formájáról van szó, amelyben Csender a csendes beszélgetőtárs, aki az utazás folyamán kérdezhetett, érdeklődve figyelt, esetleg kiegészített, majd a szóbeli anyagot írott formába öntötte, törölve a saját kérdéseit, és a főszereplő válaszait reflexiókká, szummatív megállapításokká vagy szentenciákká formálta. Ez az eljárás, a közös munka a két szerző olyan egymásra hangolódását, lelki rokonságát feltételezi, amelynek alapja gondolkodásuk, értékrendjük azonossága.

Úgy képzelem ennek a könyvnek a genezisét, mint amikor egy szónok a prédikációit utólag kiadja, vagy akinek a korábban elhangzott beszédeit tisztelői vagy a szakavatott filológusok írott szöveggé formálják. Nem véletlen, hogy Böjte Csaba Füveskönyve magán viseli az élőbeszéd-szerűség fordulatait, hogy a nyelvi egyszerűség, a közérthetőség jellemzi. Adódik ez a szerző egyéniségéből, a prédikációiból, előadásaiból, televíziós megnyilatkozásaiból ismert közvetlenségéből, abból a szándékából, hogy közelebb vigye a Szentírás világát a hétköznapok emberéhez, ha ennek nyelvi megvalósulása tekintetében nem is beszélhetünk arról a szépirodalmi igényről, mint a maga korában a Bornemisza Péteré vagy a Pázmány Péteré volt. És adódik az élőbeszéd-szerűség az úton levés dinamizmusából, hogy ezek a szövegek az írás elsődlegességéhez képest másodlagos közegben, Csaba testvér mindennapi munkája közben, szóban születtek, és aztán váltak írottakká. A fenti érvek és a könyv alcíme – Örömhöz segítő gondolatok – alapján azt gondolom, hogy ennek a könyvnek a befogadása során nem Márai Sándor Füves könyvének irodalmi, filozófiai, történelmi, egyszóval műveltségbeli tájékozottságát, nyitottságát kell számonkérnünk, hanem egy szerzetes pap keresztény értékrend szerinti tanító szándékát, a 21. századi embert a saját lelki megújulásának igényére ráébreszteni akaró gesztusát. Ilyen értelemben bár inkább közelebb állnak e kötet szövegei a prédikáció, az elmélkedés vagy az intelem életvezetésre vonatkozó félirodalmi műfajokhoz, mint az esszéhez, nem tagadható akár a Máraiéval vagy más régi füveskönyvekkel való rokonsága. Az, amit Márai fogalmaz meg a műve elején: „Nem eszmékről és hősökről beszél, hanem arról, aminek köze van az emberhez. Írója tanulva akarja tanítani embertársait, tanulva a régiektől, a könyvekből, azokon keresztül az emberi szívből, az égi jelekből.”

Csender Levente tollán keresztül Böjte Csaba könyve a keresztény értékrend nevében tanít, kívánja feltérképezni azt az utat, ami az emberi szívben felfedezhető örömhöz vezet, s amely öröm elvezeti az embereket egymáshoz és Istenhez. Így válik az útközben keletkezett könyv egy belső utazásnak a térképévé, amely tematikus fejezetekben, sajátos, Böjte Csaba-i nézőpontból szólaltatja meg a szerzőnek a szeretetről, az Istenről, az emberről, a teremtett világról és a nevelésről való gondolatait. Elég, ha csak az ember és ember, az Isten és az ember közötti kötőanyagról szóló gondolatát idézzük: „A szeretet Istene nem virág a kalapom mellett. Ő számunkra létkérdés. Isten nélkül, az első parancs teljesítése nélkül nem tudom, hogy az ember elkárhozik-e vagy sem, de azt biztosan állíthatom, hogy igazán boldog sohasem lesz. A Tízparancsolat összes parancsát át lehetne írni a következőképp: boldog akarsz lenni? Lángoló szeretettel imádd az Urat! Boldog akarsz lenni? Tiszteld anyádat és apádat!” stb.

Böjte Csaba könyve intelem, tanítás, füveskönyv, amely az emberi lelket célozza meg: a reményről beszél, arról, hogy van és miként van, a szeretetről, hogy hogyan valósítható meg, az emberről, aki én vagyok, és a másik, társadalmi életről, kisebbségi léthelyzetről és Európáról, amelyben élnünk és szenvednünk adatik, amelyben meg kell oldanunk, mert megoldhatók a problémák, arról, hogy van iránytűnk, Isten, bennünk, általunk és értünk. Hogy nem vagyunk egyedül. Elvárható-e több egy könyvtől, mint az, hogy – ha nem is a nyelvi megformáltságán, a jelentésteremtődés rétegzettségén, hanem a szerző által megéltek nyomán hitelesnek minősülő és a füveskönyvhagyományba ágyazódás igényével megfogalmazódó kérdésfelvetésein keresztül – meggyőzzön: az életben felfedezhető öröm egyszerre jelenthet lelki tapasztalatot, életes gyakorlatot és esztétikai élményt? S ha egy mű a létezésünk alapformáiról, ember és Isten viszonyáról, az ember világban való létezéséről, a hitről és a halálról gondolkodtat el, tesz fel kérdéseket, nem elégséges feltétele-e annak, hogy a szépirodalom határterületén megképződő vagy akár olyan szépirodalmi műnek tekinthessük, amelyben szakrális és esztétikai dimenziók érintkezési pontjaira ismerünk?

Böjte Csaba Füveskönyve. Örömhöz segítő gondolatok. Az Előszót írta Csender Levente. Helikon Kiadó, Budapest, 2020.

‍