Armand, Upulet és Lajoska. Meg Bözse, a Grófnő

Sorin Bijan: Táplálkozás-szakértő

Mindig városon éltem, és leszámítva életem első hét évét, mindig blokklakó voltam. Így mikor felkértek, írnék valamit Vadak, madarak témára, kicsit elakadtam. Tudom, a nem ott élők tudatában a Székelyföld gyakran jelenik meg úgy, mint ahol az ember naponta többször parolázik a medvével, vacsorára sasokból csinál tokányt, a hiúzok meg már nem is számítanak vadállatoknak, ott dorombolnak a karosszékben üldögélő nagymamák ölében. A székely falvakban lehet, hogy így van, vagy még olyanabbul, az ő nevükben nem nyilatkozhatok, én csak egy szegény városi blokklakó vagyok. Igaz, épp ennek a hétnek az elején tele voltak az újságok és tévécsatornák a hírrel, hogy Csíkszereda egyik blokknegyede mellett meglátogatott egy iskolát a medve, éjszaka ott is aludt a kertjében. Három hete meg Tusnádfürdőn sétált be a mackó a főbejáraton Böjte Csaba ottani árvaházába, beballagott a konyhába, kinyitotta a hűtőszekrényt, szemrevételezte a tartalmát, aztán egy nagy doboz fagylalttal a mancsai között távozott. Érthető, erősen meleg volt.
Vannak magyarországiak, akik állítják: a székely városokban a zebránál azért néznek szét a gyalogosok, hogy jön-e medve. Sokaknak eddig is fura elképzelései voltak a Székelyföldről. Amikor egyszer azt magyaráztam egy pestinek, hogy azért Tamási Áron és Nyírő József szülőföldjén is vannak városok, a városokban egyetem, színház, múzeum, sportaréna, elgondolkodó arcot vágott, s mikor már azt hittem, sikerült szemléletváltásra bírnom, megkérdezte: ha egyszer eljönne a Székelyföldre, s le akar zuhanyozni, van ott melegvíz?
A blokkban, fent az ötödiken, ahol lakom, sokáig egy pók volt a legnagyobb állat, amivel találkoztam. Előfordulnak még szúnyogok és legyek is, ilyen szempontból nem bánom a pókot, szövetségesként tekintek rá az előbbiek elleni harcban. Érdekes egyéniségek akadnak közöttük. Egy időben a fürdőszobában volt egy pókom, amelyik csak akkor mászott elő a csövek mögül, ha forró vizet eresztettem a kádba. Armandnak hívtam, volt benne valami armandos. Bemászott a fürdőkádba, minél közelebb a vízhez, és várta, hogy az emelkedő forró víz elérje. Szerintem így akart öngyilkos lenni. Többször is kimentettem, de mindig visszamászott, képzelem, miket mondhatott közben rám. Ha jobban meggondoljuk, egy póknak nem sok lehetőség kínálkozik, ha el akarja dobni magától az életet. Nem ugorhat le az ötödikről, amilyen könnyű, úgysem zúzná halálra magát. Öngyilkos hajlamú pókom hónapokig próbálkozott hiába, végül nem tudom, mi lett vele. Talán átment a szomszédhoz, aki megértőbb volt, hagyta, hogy megfőjön a fürdővízben. Nem is tudom, Armand nevezhető-e vadállatnak, vagy inkább a háziállatok közé sorolható.
Aztán még volt a veréb és a gyík. Az egyik mint madár, a másik mint vadállat. Bár felénk néha még ma is elhangzik, hogy „Csíkban a veréb nem madár”. A veréb egyszer minden figyelmeztetés nélkül repült be a nyitott konyhaablakon, bekanyarodott az előszobába, mint aki ismeri a járást, onnan a szobába, ahol hason fekve olvastam az ágyon. A szobában kiderült, mégiscsak eltévedt, pánikba esett, többször is nekirepült az ablak üvegének, ide-oda repdesett és levert az íróasztalról egy bokályt, amiben írószereket tartottam. A váratlan rajta(m)ütés tökéletesen sikerült, az első pillanatban majdnem frászt kaptam. Időbe telt, míg kinyitottam az ablakot, a veréb végre kirepülhetett a szabadba. Ő is majdnem frászt kapott. Nem adtam neki nevet, ahhoz csak futó találkozás volt a kettőnké. Esetleg hívhattam volna Kismiskának, a végén kiderül, miért.
A gyíkkal másképp volt. Egy ideje valami állaton törtem a fejem, valami olyanon, amit blokkban is lehet tartani. Ne legyen bundás vagy prémes, az hullatja a szőrét, ne legyen túlzott mozgásigénye, mert az ötödiken nincs kert, és ne legyen nagy, mert a blokklakás kicsi. A halakat nem tartom teljes jogú állatoknak, így akvárium nem jöhetett szóba. A kalitkás madárnak meg igen átható a szaga, még ha rendesen takarítják is a kalitkáját, ugrott ez is. Egy darabig gondolkodtam a teknősbékán, de az lomha, nem vág gyorsan az esze sem, nem voltam biztos, ha baráti kapcsolatot akarok kiépíteni vele, elég idő lesz-e rá az életem?
Eszembe jutott egy csíkszentmihályi barátom, akinek fiatalkorában volt egy viperája. A Csíki Székely Krónikában előforduló ősi székely Upulet nevet adta neki. Körorvos apjának volt egy valódi emberi koponyája, könyvespolcdísznek használta, barátom abban tartotta a viperáját. Ha cöcögött neki, Upulet előbújt a koponyából és fesztelenül tekergőzött ide-oda barátom testén. Hol a gallérjánál bújt ki az ingéből, hol valamelyik ingujján dugta ki a fejét. Megbűvölve néztem. Barátom biztatott, vegyem kézbe én is. Ne féljek, nem bánt, még elfogásakor, másfél éve kihúzták a méregfogait. De valahogy nem akarózott játszanom Upulettel. Egyszer aztán odalett barátom viperája, valami megette vagy visszament a hegyoldalba a nyámjaihoz. Barátom újságolta, Upulet távozása után olvasta, hogy a viperák kihúzott méregfoga néhány hét alatt visszanő. Így több mint egy évig nem épp ártalmatlanul tekergőzött rajta Upulet. Úgy döntöttem, kígyót sem akarok tartani.
Akkor bevillant a gyík. Igen virgonc állat, nem is szőrös, nem is nagy. Nem hallottam, hogy valaki háziállatként tartaná – mellette szólt ez is. Ne majmoljunk, legyünk úttörők. A városszéli Nagy Laji dombja nevű helyen sikerült fognom egy szép zöld példányt, gyerekkoromból emlékeztem, hogy sok ott a gyík. Szülőhelye után Lajoskának neveztem el. Otthon egy dobozban terráriumot rendeztem be neki, kövekkel, ágakkal, mohával – és döglött legyekkel elemózsiának. Hozzuk sem nyúlt. Láthatólag a kövek, ágak, moha sem érdekelte. Próbáltam barátkozni vele, gondoltam, majd ide-oda siklik rajtam is, mint Upulet a barátomon. De Lajoskát más fából faragták, nem volt barátkozó típus. Ha odanyújtottam a kezem, nyomban bekapta a kisujjamat. Szeretett volna egészben lenyelni, de a kisujjamnál tovább nem jutott. Nem fájt a harapása, fogai sem voltak. Értékeltem kitartását, ahogy a sárkányok miniatűr rokona ismételten próbálkozik bekapni engem. Aztán egyszer valahogy kiszökött a dobozból és eltűnt. De tudtam, ott kell lennie valahol a lakásban. Egy városi blokk ötödik emeletéről Lajoska mégsem slisszolhat el olyan könnyen, mint Upulet a szentmihályi kertes házból.
Nem is hagyta el a lakást, hanem belakta. Ott volt mindenütt és sehol. Néha az ágy alól láttam átsurranni a szekrény mögé, máskor a szőnyeg alól dugta ki a fejét. Fürge volt, nem tudtam elkapni. Mentemben sokszor cikázott át előttem, féltem, hogy rálépek. Végül már úgy közlekedtem a lakásban, mint egy lassított filmben. Egyszer felfutott egy nővendégem lábszárán a nadrág alá. Mondtam a hölgynek, ne ijedjen meg, csak Lajoska az. De többet nem jött látogatóba. Végül csak elkaptam valahogy, izgultam, nehogy a farka a kezemben maradjon. Visszavittem a Nagy Laji dombjára és elengedtem. Úgy tűnt el egy lyukban, hogy vissza sem nézett. Pedig barátok lehettünk volna.
A végére tartogattam a legfélelmetesebb állatot. Ez madár is volt, vad is volt: egy vad madár. Bár állítólag háziállat. De nem vagyok meggyőződve, sikerült-e tényleg domesztikálni. A történet nagyanyámhoz kapcsolódik, akinek volt egy kis kertes háza a város szélén. De nem tartott állatokat, még kutyát, macskát sem. Kivéve tyúkokat a tojás meg a hús miatt, de azok is jól el voltak rekesztve az udvaron egy szűk helyre.
Jött a karácsony, jó lett volna levágni valamit. De nagyanyám disznót sem szeretett tartani. A sok tyúkhúsból meg elege lett. Így még november elején vett egy pulykát. Felhizlalja és karácsony előtt levágja – ez volt a terv. Lesz sok hús, egy pulykán van mit rágni. Az volt a gond, hogy a pulyka nem akart hízni. Talán sportos alkat volt, talán vigyázott a vonalaira. Már december elején jártunk, de még mindig nagyon karcsú volt, csupa ín és izom.
Hét éves lehettem, akkor láttam először pulykát. Fura, több színben pompázó feje és gurgulázó, rikácsoló hangja lenyűgözött. De féltem is tőle. Hiányzott belőle a tyúkok közvetlensége. Gőgös volt, mint egy grófnő. Akkoriban úgy képzeltem, aki grófnő, mind gőgös. Javasoltam nagyanyámnak, hívjuk Bözsének. Mért pont Bözsének, kérdezte nagyanyám. Hát nem látja, csodálkoztam, csak rá kell nézni, egyből látszik, milyen bözsés.
Nagyanyám elégedetlen volt a manöken testalkatú Bözsével. Úgy döntött, tömni fogja, mint egy libát, szedjen fel pár kilót. Kint az udvaron, az ajtó előtt ráült egy sámlira, lábai közé fogta Bözsét, rálépett a szárnyaira, hogy ne tudjon verdesni, és olajos főttkukorica-csomókat nyomkodott le a torkán. Naponta kétszer, reggel és este. Nem úgy tűnt, mintha a grófnő élvezné. Én sem élveztem volna, ha velem csinálják.
December elejére különösen hideg lett. Nagyanyám nem akart odakint fagyoskodni pulykatömés közben, áttette a helyszínt a jól fűtött konyha közepére. Én a konyhai sezlonról, biztonságos távolságból figyeltem az előkészületeket. Hiba csúszhatott a műveletekbe, mert Bözse, a grófnő valahogy kiszabadult nagyanyám kezéből, és éktelen rikácsolás közepette megkezdte rémítő ámokfutását a konyhában. Kiterjesztett szárnyakkal félig repülve, félig rohanva többször is körbeviharzott a konyhán, fel az asztalra, le a földre, fel a szekrény tetejére, keresztül a székeken, közben lesepert az útjából mindent, törött ott tányér, pohár, üvegváza és porcelán Krisztus. Szálltak a tollak. Volt nagy felfordulás, ribillió, a grófnő átrendezte a konyhát. Nagyanyám szidta, mint a bokrot, s kapkodott utána, hogy elfogja. De Bözse mindig túljárt az eszén. Csuda egy produkció volt, ilyent ma nem tud nyújtani sem a tévé, sem az internet. És interaktív volt, nemcsak néztük az előadást, részt is vettünk benne, a grófnő rajtam is többször végigrohant. Ilyenkor üvöltöttem a rémülettől, különben meg nem bírtam abbahagyni a kacagást, olyan különös és mulatságos volt az egész. Pedig cifrább is következett. Bözse az egyik körben felszaladt a forró kályha tetejére, ettől vadult csak meg igazán. Leverte a kályhacsövet, szállt a korom is a tollak mellett. Félig repülve, Bözse végigfutott a falon is és letépte a falvédőt. Végül nekirontott nagyanyámnak, aki a támadástól hanyatt esett. A grófnő pedig diadalmasan ráállt és rikácsolt, hogy ő győzött, bosszút állt a sérelmekért.
Lehet, egyesek szerint a házipulyka nem vadállat. Szerintem az, csak álcázza magát. Alkalomadtán jól ki tudja mutatni a foga fehérjét, ha nincs is foga neki. A későbbi veréb, amelyik felnőtt koromban repült be a blokklakásba, kismiska volt hozzá képest. Régmúlt nagy idők legendás hőseinek silány epigonja. De a közelmúlt városi medvés esetei adnak némi reményt, hogy talán visszatérőben vannak a nagy idők.