Árkossy – 80

Teljes nevén Maurits Cornelis Escher (1898–1972). Harminc esztendővel ezelőtt, 1993-ban ajándékozott meg egy matematikatanár és iskolaigazgató holland barátom honfitársának a frissen megjelent, önálló grafikai lapokból álló, nagyméretű albumával. Sok minden mással foglalkoztam akkoriban a béklyóiból kiszabadult Romániában, így szépen megköszöntem, és mivel nem fért el a könyvespolcomon, bevágtam egy ablakmélyedésbe. Évről évre azonban legalább egyszer-kétszer rápillantottam, hol az egyik, hol a másik lapot helyeztem előtérbe, és mindegyre úgy tűnt, mintha más perspektívából látnám a világot. Mintha a feje tetejére állna minden. Vagy mégsem. Mintha valamiféle középkori perpetuum mobile csatornáin, lépcsőin, kerekein, gátjain ömlene alá a víz, hogy majd újra feljusson az építmény tetejére. Vagy mégsem. Mintha fekete-fehér emberkék, mint valamiféle fraktálok vagy mór díszítőelemek járnának körtáncot, karikatúraszerűen változó arckifejezésekkel. Vagy mégsem. Arctalan, csíkos alakok álldogálnak, üldögélnek valamiféle ókori vagy középkori tereken, de éppen nem tudni, hogy akár egy többszintes metróban, miként kötik össze a le- és feljáratok. A térhez szabott idő és az időhöz nem találó tér teremtenek valamiféle olyan furcsa kettősséget (többességet – jó ez a szó?), amely szándékos kortévesztéssel, abszurditással, groteszkséggel, metafizikus szorongással, a valóság és az illúzió, a valóság és a képzelet összemosásával játszik, mindig csak feketén és fehérben.

És aligha jutna eszembe éppen most Escher, ha nem olvasgatnám a nyolcvanéves Árkossy István A lélegző vonal címmel önálló kötetben összefoglalt művészeti írásait, amelynek címadó esszéjében többek között vele is foglalkozik. Néhány sorban. A többi azonban az a nagy utazás, amelyben néhány oldalon át kibontja a rajz és a grafika előterét és hátterét. Mint ahogyan teszi ezt sok-sok más írásában, szóljanak azok a képzőművészet bármiféle vonatkozásáról, az évszázadok közötti olyan kapcsolatteremtő és kifejező szellemi és nyelvi erővel, amely szervesen építi be az egyetemességbe a helyit és a helyibe az egyetemest. Ahogyan azt valamikor tanárai tették szülővárosának, Kolozsvárnak a főiskoláján, és ahogyan ezt tette a maga hangulatával, épületeivel, találkozásaival, beszélgetéseivel maga a város, amelytől nem akar és nem is tud elszakadni még Magyarországon sem.

1967-től két évtized az Utunk szellemi műhelyében. Önálló rajzok, grafikák, illusztrációk. Arculattervezés. Könyvborítók. És közben együtt gondolkodás mindazokkal, akiket manapság már klasszikusnak tekintenek a huszadik század második felének erdélyi magyar irodalmából. És azokkal is, akik kihullottak vagy kihullanak azon a rostán, ahol nevek, mondatok, fel- vagy bejegyzések szállnak fel és alá, kaptak vagy kapnak új értelmezéseket, visszatekintve a romániai időnek arra a résnyire táguló, majd csakhamar a világot újra beszűkítő éveiben, amelyekre csak az emlékszik valójában, aki taposta a mindennapjait, akinek nem forrásanyag, nem könyvészet, nem hidegfejű korszakolás a hatvanas-­hetvenes-­nyolcvanas évek, hanem maga a megélt és átélt élet.

Aki manapság betekint a világhálóra, majd minden címszó alatt nem csupán a nevét, születésének 1943. március 13-i dátumát, kiállításainak, díjainak és kitüntetéseinek a hosszú jegyzékét, egymás után sorjázó köteteinek a különböző kiadásait láthatja, nem csupán gyűjteményes kiállításainak azokat a tévés-filmes krónikáit tekintheti meg, amelyekkel hetven- vagy hetvenötévesen köszöntötte Kolozsvárt és köszöntötte őt szülővárosa, hanem mindig találkozik ezzel a három szóval: festőművész, grafikus, író. És jómagam hozzátennék mindehhez még egyetlen olyan szót, amely nem szerepel ugyan bármiféle mesterségbeli, szakmai, művészi jegyzéken, és mégis úgy vélem, hogy itt a helye. Árkossy István, a gondolkodó. Vagy egy kissé kiegészítve: a műtermében gondolkodó. A művekben gondolkodó. A művészetben gondolkodó. Kortársaiban és sorstársaiban gondolkodó.

És éppen ezért képes arra, bármiféle közhelyként hangzik is, hogy ne csak lásson, hanem láttasson. Írásban és képben. Ahogyan olykor vonalakkal lezárt vagy színes foltokkal feloldó grafikáiban, netán éppen szürrealista festményeiben teszi, ahol a jelek és jelzések, párhuzamba állítások és ellentételezések, a színeknek a hangulatokon inneni és a tudat mélységeit felkavaró, látomásos világa képes tömöríteni azt az időt, amely átível évszázadokon, azért, hogy meghökkentsen, megdöbbentsen, emlékeztessen és eszméltessen. Hogy mi volt és mi lehetett volna. Hogy mi lehet még, ha a mélység feneketlen bugyraiból napvilágra örvénylik mindaz, aminek rejtelmeit és sejtelmeit már régóta feledni véltük.

Ez nem Escher. Ez Árkossy. De hogy mégis kihez hasonlít? Nem stílusában, nem kifejezőeszközeiben, hanem a művészethez, a műveltséghez, a léthez, az egyetemességhez, az emberséghez, a gondolkolkodáshoz való viszonyában? Az olvasmányosságot oly könnyedén elérő, gördülékeny írni tudásában?

Határon innen maradva, azt hiszem, a nagyváradi Jakobovits Miklóshoz. Aki nemcsak művészetet ápolt és művészetet teremtett, hanem könyveiben képes volt elmondani azt is, hogy mi áll mindezek hátterében, hogy az egyetemesség ragyogásában miért éppen itt a helyünk.

Ötven esztendővel ezelőtt éppen 80. életévét töltötte Nagy Imre, a zsögödi festő – és a korabeli Hargita napilap szerkesztőségének és olvasóinak a nevében nekem kellett köszöntenem a művészt. Emlékszem, mennyit töprengtem, mit is lehet kívánni ilyen alkalommal, és később el is mondtam neki. Rám nézett, és a maga szűkszavúságában ennyit mondott: munkát. Egyre többet.

Meg sem ismétlem. Hiszen Nagy Imre valamikor Árkossy Istvánnak adta teljes grafikai felszerelését.

‍