Apró történetek

A titokban végbement apokalipszis

Kelemen Bandi pontban hajnali három óra nulla perckor riadt fel álmából. Nem volt ebben semmi szokatlan, ugyanis jócskán elrúgta már a negyvenet, és a prosztatája már nem volt a régi, ezért gyakran ébredt vizelési ingerrel az utóbbi években. De ez a felriadás most más volt. Pisilnie nem kellett, szomjas sem volt, a macskája sem szuszogott szeretettől túlcsordult röfögéssel a fülébe: csendesen aludt a fotel alatt. Rögtön tudta. „Hát mégis”, ez volt az első gondolata. „Habár 2012-re ígérték”, ez volt a második gondolata. „De jobb most, mint, mondjuk, egy kellemes nyaralás alatt, vagy amikor egy feszes női combot markolok. Vagy amikor egy nyaralás alatt markolok bele egy feszes női combba”, volt a harmadik gondolata. Belelépett a papucsába, odament az ablakhoz, félrehúzta a függönyt, és a vérvörös holdat nézte. Az ég meghasadását, a kénköves zuhatagot, meg az egyéb égi jeleket ezek szerint átaludhatta. Majd elővette a telefonját. Egy nem fogadott hívást jelzett a készülék, az anyjától. „Később majd visszahívom”, gondolta, mert nem volt térerő. Az interneten próbált utánanézni a dolognak, hogy mégis mi a helyzet, mit merre, mit mond az elnök, vagy egyáltalán, mi a teendő, de, persze, térerő híján az sem működött. Egy darabig még elnézegette a vérvörös holdat, majd visszamászott a paplan alá. Eszébe jutott, hogy délelőtt tizenegy előtt ígérte az utolsó illusztrációt a kiadónak. „Lehet, hogy a kábeles internet, az még nem szállt el”, és ez volt az utolsó gondolata, mielőtt újra álomba merült.

A nap, amikor Isten megszánta Palit

A reggeli kávézás volt a mindene. Nem annyira a kávé ízéért, hanem mert ez volt a napnak azon szakasza, amikor húsz percig úgy bírt megülni a fenekén, hogy gyakorlatilag csak egy dolgot csinált: kávézott. Volt egy másodkézből vásárolt fotel az ablak mellé húzva, ezen végezte a kis rituálét. Minden reggel és délután is. De a reggeli kávézás volt a mindene. Mindig két bögrényit főzött le a régi kotyogón. Ebből másfél bögrényit megivott reggel, egy fél bögrére valót félretett délutánra. Ez utóbbit már hidegen itta, szintén lassan kortyolva, akárcsak reggel. És csak ezután kezdett neki a délutáni teendői közül bárminek is. De a reggeli kávéja volt a mindene. Ettől függött a nap hátralevő részének milyensége. Többtényezős dolog volt ez. Az ital hőmérséklete az első kortyoláskor. Hogy rendesen ég-e a pipa, jól szelel-e. Hogy milyen szag kúszik be az ablakon a reggeli szellőztetéssel. De azon a bizonyos reggelen nem volt szerencséje. Levette a kotyogót a lángról, töltött magának egy fél bögrényi kávét, és rálöttyintett egy kevés tejet. Éppen csak annyit, hogy ihatóra hűtse és a maró kesernyés íz élét elüsse. Indult volna a fotel felé, de jobb könyöke az ajtófélfának ütközött, és elejtette a csészét, ami ripityára tört. Az egyik padlócsempe is megrepedt, a forró kávé végigömlött a a márványutánzat mintáin, jutott belőle a falra, a lábszárára is. Ez borzalmas volt. Olyannyira, hogy még káromkodni is elfelejtett. „Istenem”, gondolta. A Fennvalónak aznap, éppen abban a pillanatban, egyetlen másodpercnyi üresjárata volt. Tudta (elvégre ő volt a Fennvaló), hogy Pali gyakran (ahogyan most is) eljátszott  a gondolattal, milyen volna, ha néha visszamehetne az időben, fejében a jövő tudásával, emlékeivel, már ha szabad így fogalmazni. Akár egy fél nappal. Vagy egy órával, kettővel legalább. Az éppen elég volna. Mennyire másképpen alakulnának körülötte a dolgok... És mivel Isten éppen unatkozott, meg játékos, hülyülő kedvében volt, arra gondolt: miért is ne? És lőn. És egy perc negyvenegy másodpercet adott Palinak. A bögre újra a kezében volt, sértetlenül. Kitöltötte a forró kávét, bele egy kis tejet. Ez az egy perc negyvenegy másodperc éppen elég volt arra, hogy a könyökét egy kissé az oldalához szorítva induljon az ablak melletti foteléhez, kezében a sértetlen, gőzölgő kávéval. Leült, rágyújtott a pipájára, és tudta, hogy nem hallucinált. Hogy fohásza most meghallgattatott. És öröm töltötte be szívét. És akkor eszébe jutott, hogy a mézet kifelejtette a kávéból. És próbát tett. És újra konyhában volt, mézet tett a kávéba, bement a szobába, leült a fotelbe és rágyújtott. „A mesékben is három kívánsága teljesül az embernek. Én pedig már kétszer változtattam meg a múltat”, gondolta. És a legjobb esetben is csak egyetlen, utolsó alkalma maradt. És amíg ezen tűnődött, a pipája kialudt, a kávéja kihűlt, az idő meg telt kérlelhetetlenül. Csak amikor az óra hét óra harmincnyolc percet mutatott, akkor kapott észbe, hogy mindjárt lekési a városi buszt, a főnöke megint jól lekúrja az újabb késésért. De ez a késés már túl sok volt a feltételezett maradék egy csodához. Tudta, hogy csoda ide, csoda oda, a buszt így is, úgy is le fogja késni. „Hát majd délután, hazafelé jövet”, gondolta, és gyorsan felöltözött. És az már csak négy óra múlva fog eszébe jutni, hogy ez alkalommal, életében először, nem zárta el a gázt a kotyogó alatt.

Életmű

A szerző egyetlen, valamire való művét fejben írta meg, majd egy kőtáblára véste. Nem siette el a dolgot: hetekig rótta a szép, kalligrafikus betűket a simára csiszolt, vékony gránitlapra. Végül letörölgette róla a port, hóna alá vette, leballagott a hegyről, és szétverte vele az első arra tévedt idegen fejét. És az idegen fejével együtt egyetlen valamire való műve is pozdorjává tört.

Vérfürdő

Berszán Jóska, száznyolcvanhárom centi magas, hetvenöt kilós, átlagos testtömegindexszel rendelkező humánerőforrás a rádió reggeli híreit hallgatva kávét készült főzni. „Ezek is pont úgy lopnak, mint az előzőek”, gondolta. „Na és? Minden nap van valahol egy földrengés”, gondolta még, a következő hír hallatán. A félliteres kapacitású, úgynevezett kotyogó tartályába vizet töltött, belekanalazta a szűrőbe a kávét, rácsavarta felső részét, és feltette főni. Ekkor már reklámot játszott be a rádió. „Szar”, gondolta. Bevetette az ágyat. Mire végzett, a kávéfőző is szörcsögni, hörögni kezdett. Éppen a gázt akarta elzárni, amikor a rádióból zeneszó bődült fel. Még hozzá sem ért a gázfőző csapjához, mikor a kotyogó felborult. Kávéval telt meg a kályha, a padló, a fal. A rádióból meg éppen az a szám üvöltött, amitől Berszán Jóska hátán mindig felállt a szőr. Odalépett a kamrához, elővette borotvaéles bozótvágó kését, amely a horgászszezont várva porosodott a kamra sötétjében. Felemelte, hogy minimum karikákra szelje a rádiót, már ha lehetséges az ilyesmi, de a mozdulata félúton megakadt. Mert a kis fekete Sokol rádiót szeretett nagyanyjától örökölte. Leakasztotta a lakáskulcsot, kinyitotta a bejárati ajtót és a machetével a kezében kilépett a folyosóra. Gondosan kulcsra zárta a lakást, majd lement a lépcsőn, kilépett a csípős kora őszi hűvösbe, és csak úgy, papucsban, pizsamában elindult a város központja felé.

Horváth Szekeres István 1975-ben született Csíkszeredában. Közel nyolc évig újságíró-karikaturistaként dolgozott az Új Magyar Szónál és az Erdélyi Riportnál. Jelenleg biciklifutárkodik, illetve a Népújságnál van szombatonként egy Alulnézet című karikatúrarovata.

‍