.svg)
A mi anyukánk erdélyi magyar értelmiségi nő, és nekünk teljesen úgy tűnik az öcsémmel, hogy ez roppant fárasztó. Mert erdélyi magyar értelmiségi nőnek lenni olyan, hogy mindig kell dolgozni valamit, akkor is, amikor mások nem dolgoznak, de valami teljesen egyebet, mint a munkahelyen vagy otthon, legalábbis mi ezt tapasztaltuk. Anyuka, szegény, főleg az utóbbi időben gyakran teljesen kivan attól, hogy nem dolgozik, de ezt aközben mondja, miközben dolgozik, csak nem azt, amit ő a munkának tekintene, ezt elég nehéz megérteni máskülönben.
Anyuka munkája egy kulturális irodában van, ami lehet, hogy megszűnik, és éhen fogunk halni, de ettől már nem félünk,
mert Erdélyben nagyon sok ilyen munkahely van, ugye, és különben is: mióta mi megszülettünk az öcsémmel, többször is úgy volt, hogy éhen fogunk halni, mert a szüleink, ahogy ők fogalmaztak, a fiatalon és önfeledten a kihalófélben levő erdélyi magyarság szolgálatába álltak, és ezért folyton szűnt meg valamelyik munkahelyük, szerencsére általában többfelé is dolgoztak egyszerre.
Mi az öcsémmel már tudjuk, hogy azért nem olyan könnyű éhen halni, meg is vagyunk már nyugodva teljesen. Korábban azért egy kicsikét izgultunk ettől a dologtól, legutóbb, amikor épp apukának volt megszűnőfélben a főállása, kenyérszeleteket és csokimaradékokat dugdostunk el a szobánkban, hogy még kihúzzuk egy ideig, aztán sajnos megfeledkeztünk erről, és anyuka eléggé nagy patáliát csapott, amikor aztán mindenhonnan szedegette össze a penészes kenyereket és a megszürkült csokidarabokat. Csak akkor nyugodott meg, amikor elmeséltük, hogy ez a túlélőkészletünk, akkor viszont sírni kezdett, és azzal a nedves arcával puszilgatott minket, ami nem volt valami jó.
Apuka ezután azt mondta, hogy ő többet nem dolgozik ilyen ótvar erdélyi magyar értelmiségi állásokban,
amelyek miatt ráadásul különböző bélyegeket sütnek rá az emberekre, mert egy ideje Erdélyben is mindenről mindenkinek ugyanaz jut az eszébe. Olvasta a neten, hogy nagyon kevés manapság a traktorista, pedig főszezonban akár havi kétezer eurót is meg lehet keresni traktoron, ezért elkezdett komolyan azon gondolkodni, hogy traktorista legyen. Elképzelte, hogy pompásan szánt és vet egy modern, hűtött-fűtött traktoron, hallgat valami vad zenét, mert a mai traktorok fülkéjében már azt is lehet, és nincs más körülötte, csak a végtelen, hallgatag és termékeny transzilván anyaföld.
Utána is nézett, hogy miként lehet traktoristának lenni, kereste az iskolákat, de aztán végül nem került sor a beiratkozásra, mert váratlanul mégis megmaradt a munkahelye.
Eléggé szomorúak voltunk emiatt az öcsémmel, mert szerintünk apuka egy boldog traktorista lenne,
és soha többé nem ülne otthon a laptop előtt, és mi is traktorozhatnánk vele vakációban, és egy csomó pénzünk is lehetne ráadásul.
Szóval amennyire sikerült rájöjjünk, anyuka szerint az a munka, amit ő végezni szeretne, de sosem azt a munkát végzi, amit végezni szeretne, hanem azt, amit muszáj neki. Sajnos velünk is nagyon sokat kell bajlódjon, mert folyton éhesek vagyunk, nem csináljuk meg a házinkat és állandóan koszolódunk össze, és anyuka szerint apukánkkal is van baj elég, mert mindig mindent mondani kell neki, szerintünk is tényleg szórakozott kicsit, de egész jó apukánk van, azt lehet mondani.
És persze anyukának a munkahelyén is rendre olyasmiket kell elvégeznie, amik miatt nem tudja azt elvégezni, amit tulajdonképpen végeznie kellene, de szerinte ezzel szinte mindenki így van manapság, látszik is azon, ahogy haladnak a dolgok.
Anyuka szerint Erdélyben a dolgoknak nincs kimenetelük, csak vannak, vagy valami ilyesmi.
Ettől függetlenül az utóbbi időben nagyon elkezdett az igazi munkájával foglalkozni. Az életünk eléggé nehéz, amióta olvasta az újságban, hogy nem nagyon vannak írónők Erdélyben – volt valami irodalmi pályázat és úgy derült ki. Anyuka napokig számolgatta, hogy hány erdélyi írónőt ismer, aztán roppant gondterhelt lett, hogy miért ilyen keveset. Elkezdte bújni az írószervezet honlapját, és rájött, hogy alig van a névsorban nő. Felhívta az egyik irodalomtanár barátnőjét, aki szerint nagyon sok fiatal lány van a kezdő szerzők között, akikből aztán nem lesznek haladó szerzők. Anyuka szerint ez egy nagyon komoly kérdés, hogy mi lesz a tehetséges fiatal nőkkel az idők során, mi minden akadályozza őket a kibontakozásban.
Én közben gyártottam egy táblát, és azzal járkáltam a lakásban, mint ahogy a tévében láttam a múltkor egy tüntetésen,
azt írtam rá: Iró nök irjatok!
Anyuka kicsit javított a szövegen, de nagyon örült a táblának, azt mondta, tisztára feminista leszek, ha nagy leszek. Nem értettem pontosan, hogy ez mit jelent, de elképzeltem, hogy, ha minden jól megy, lesz a családban egy traktorista és egy feminista, és boldog lettem, mert azért ez szerintem nagyon különleges.
Szóval lehet, hogy a táblám hatására, de anyuka nagyon megijedt, hogy nehogy úgy járjon, mint az írónők, és elhatározta, hogy befejezi a doktoriját, ami elég régóta érintetlenül áll egy elhagyatott mappa képében az öreg laptopján. Nagyon sok könyv is tartozik az anyuka doktorijához, amelyeket ha elterít a konyhaasztalon, akkor ott már sajnos semmit nem lehet csinálni, nemhogy rajzolni, de enni se. A gyerekszobain kívül van még egy íróasztalunk, de azt apuka használja, sokat dolgozik otthonról. Az öcsémmel egyébként elosztottuk a szobákat, a gyerekszoba a miénk, a másik szoba az apukáé, a nappali közös, a konyha pedig az anyukáé, mert ő ül ott a legtöbbet, a doktorit is ott írja, ugye.
Már több mint egy hete írja a doktorit minden este 6 és 8 között.
Négyre érünk haza közösen az iskolából, gyorsan ebédelünk még egyszer (szoktunk az iskolában is, de valahogy mire hazaérünk, újra megéhezünk), anyuka rendbe szedi a konyhát, mert csak rendben tud dolgozni. Utána betesz egy mosást vagy tereget, és később mi nem mehetünk be a konyhába, mert a doktori.
Sajnos nagyon hosszú idő, amíg nem mehetünk be, és mindig történik valami. És mindig olyasmi történik, amit muszáj megmondjunk neki, vagy olyasmik jutnak eszünkbe, amit muszáj megkérdezzünk. Mondta anyuka, hogy írjuk fel egy papírra a dolgokat és a végén mondjuk majd el, de azt nagyon nehéz kivárni. Azt is mondta, hogy menjünk ilyenkor apukához, de apuka nem hallja, amiket mondunk, amikor dolgozik. Ráadásul gyakran meg is szomjazunk például, és a víz meg a poharak is a konyhában vannak. Meg olyankor nagyon hiányzik anyuka, amikor nem szabad bemenni hozzá. A múltkor megígértük, hogy csendben rajzolgatunk a földön a konyhában, amíg ő doktorál, de olyan furcsa volt ez, hogy folyton kellett röhögjünk az öcsémmel, és anyuka nem tudott elmélyülni a doktoriban.
Úgy néz ki, a doktorálás nagyon rosszat tesz az idegeknek,
anyuka egy ideje síkideg. Attól is ideges, hogy mindenki kérdezi, hogy ha ilyen ideges a doktoritól, akkor miért akar doktorálni. Ma már Dunát lehet rekeszteni a sok doktorral, és amúgy sem tudja használni semmire, plusz pénzt sem fog kapni érte a munkahelyén. A címet sem fogja használni, vicces is lenne, hogy doktorAnyuka, legalábbis szerintünk az öcsémmel. Szóval mindenki szerint elég felesleges ennyi energiát belefeccolni abba a kétes végkimenetelű dologba, hogy doktori, anyuka mégis öszvérkedik és hajthatatlan.
Azt mondja, késő este már nem tud dolgozni, mert hatkor kel, és így nem lehet. Anyuka szerint egy nő csak akkor tud haladni az ilyen munkával, ha elmegy otthonról, vagy ha a családja megy el otthonról.
Anyuka arra jutott, hogy a mi esetünkben az a legjobb, ha gyakorta nem leszünk otthon.
Megkérte apukát, hogy kevesebbet dolgozzon, és kószáljon velünk késő délutánonként, azt mondta, fedezzük fel együtt a környező állat- és növényvilág érdekességeit, valamint városunk rejtélyes helyeit, már kétszer voltunk, egész jól telt, azt lehet mondani. Anyuka felhívta nagymamát is, aki több hétig is el fog vállalni bennünket a vakációban, belegondolni is borzasztó, hogy mit fogunk mi csinálni annyi ideig falun. A doktorálás rettentő áldozatokat kíván a gyermekektől azért, még a feministáktól is.
Anyuka tegnap arra is rájött, hogy attól fáj annyira a háta, hogy hokedlin doktorál, ezért hirtelen felindulásból rendelt az IKEA-ból egy kis íróasztalt a nappaliba és egy irodai széket. Lehet, hogy újra kell osszuk a szobákat az öcsémmel, ha berendezkedik a nappaliban.
