Anyám koporsón táncol

Félredobja a szemfedelet,

s kilép a leplek alól,

pityergő bányák felett

táncához ritmust dalol:

‍

– Járd ki a lábad nyomát

sosem járt csapásokon,

járj, ahol új haza lát

szívesen, rég várt rokon.

‍

Lobban a válla, tűzben a csont,

serceg bent a velő,

– el innen, csepűsre font,

idétlen maszkos jövő!

‍

Forog a temető,

röpíti körbe magán,

pattog a világ-tető,

villámba fagy a magány.

‍

– El innen, hírbehozás,

panaszos, sminkelt kofák,

kiköpött káromkodás,

zsír-dámák, férfi-kukák!

‍

– El innen, bánat, keserv,

tetszik, nem tetszik: el!

Kifundált édeni terv,

Édenen kívüli hely!

‍

– El innen, tüzet vivő,

el innen, tüzet hozó,

rázkódj csontokban, velő,

ne légy csikk-ábrándozó!

‍

Merre a vizeken jár a futár,

hol tört be a jég lába nyomán,

milyen ég virrad,

virrad, ha tán?

‍

– Gyújtsátok meg a lámpát,

üreset üt az óra,

van patak, karkötő, árkád,

páncéling virradóra,

van emléktelen ember,

sorsa átfolyik rajta,

történelem szüntetett renddel

csinálmány, potya-fajta.

...

‍

Megállnak kérőztükben

barmok jászoly előtt,

billennek darvak az égen,

V-ívük kettétörött,

légszomjasan tátognak

vizek mélyén halak,

térdei felvillognak,

muszuja lángokba csap,

futnak a bámész gyász-fiak,

asszonyok sikoltva tova,

anyám feltámadt, minthacsak

meg sem halt volna soha,

lerántja magáról a bút:

mamlasz jövő, így járd, ha tudsz,

(hátralöki a csűrkaput)

nekem már többé nem hazudsz!

‍

Eső didereg a tetőn,

sárba ragadt fonala,

fagyba dermedő keszkenőn

se híre nincs, se nyoma,

jönnek a kezdő-szeretetek

arcokról lopva elő,

nyílnak parókás szemek,

mozdul az újra-kezdhető.

‍

Magáról utakat bont le,

jeges csúcsokra tekeri,

táncát kitépi, konc, ne –

zengje, mi lelkét zengeti.

‍

– Járd, ahol csupa verem,

betömött mélyeken át,

kebledet tépő gerjedelem

ne hagyja hűlni magát!

‍

Járd, amíg zuhog

doroncsa hegynek,

s nyilallás kopog

csukott szemednek,

kiásva omolt gödör,

torkodba csap a csömör,

keserű-levetkezett

zsibongást verjen a láb,

járd ki, ha körös-körül

nincs, aki járja tovább!

‍

– Enyém a tiltakozás!

Árnya felveri a port,

el innen, pironkodás,

kétszínű, arcra-vakolt!

‍

Sírkövek viasz-hullái

forognak, ragadnak egybe,

fejfák recsegnek, nem-állni

dőlnek szerte a gyepre.

‍

– Oltsátok el a lámpát,

menyasszony-hírű a tánc,

halál ellen járj „sántát”,

magad cseréld, ha mit se bánsz!

‍

(Száguld velem Föld-Bukephálosz,

fuss velem ugyanúgy tovább,

forogj, nem leszel bölcsebb fárosz,

és én sem leszek ostobább,

messze az Idő kezdetén

veled indultam el én.)

‍

– Oltsatok el hét lámpát,

vőlegény üzent: táncra fog,

kioldja blúzom pántját.

Félre, aki frigyben nyafog!

El innen, tömött kürtű kezdés,

lejárt, lebujos lendület,

mélyedbe bomlok, szent-frigy-eszmés,

s nem lesz álságos szentület,

minden, ami forog, vetül,

el innen, fulladni iram,

kiszámolt szusz, bokaficam,

meddő asszonysors, kirakat,

én édeni lelet vagyok,

s csak magyar táncra virradok,

nekem nem kell a hitetés,

a máshol nagyobb ámítás,

nincs üzenete, hír kevés,

lehet bár csalfa a hívás,

engem magyar áldás kísér,

így leszek világot bejárt,

gyúlhat, s belém fagyhat a vér,

nekem már egyik sem árt,

engem a jövő kitakar,

éledt férfiak tánca vár,

hiába kelevényű var,

alám már nem sunyint a sár,

jöhetnek tagadás-okok,

táncom feléleszt végtelent,

mindenhol táncolni fogok,

örök színpadom: fent a rend!

‍

Szivárvány pártája fölött a csillagos egek,

táncba fognak alant fehérlőn,

s fénylenek lombos fellegek,

hó-cukrot hint réteimre a szél,

valaki kántál, karácsonyi hírt regél,

mélyen a gyöngyvirágok üzenik: kikelet,

tulipánok hímzenek éjfélt, delet,

valahol szent mezőimen sétál egy lány s fiú,

s hajnalt híresztel ketrecéből

egy kukuriku!