„Anyádból törsz szívet”

Amikor néhány évvel ezelőtt előkerült az Utunk fotóarchívumának egy része, feltűnően sok anyaság tematikájú vagy Anyaság címet viselő képzőművészeti alkotás repróját sikerült azonosítani. Makár Alajos, Vetró András, Plugor Sándor, Fodor Nagy Éva, Páll Lajos, Miklóssy Mária, Lövith Egon (hogy csak néhányukat említsük, s akiknek munkáival jelen lapszámunkat is illusztráltuk) képeit elnézegetve született meg egy anyaság/anya tematikájú lapszám ötlete – hiszen a két fogalom nehezen elválasztható egymástól. A ’89 előtti rezsimnek – amelyben a fentebb született alkotások is készültek – közkedvelt és sokat hangoztatott szlogenjei közé tartozott a hősanya/anyaság toposza, annak minden, a kommunizmusban ráaggatott jellemzőjével együtt. Hogy hősanyáink miként élték heroikus mindennapjaikat, arról, azt hiszem, mindenkinek, aki a múlt rendszer évtizedeiben építgette a szocializmust, vannak megörökítendő, közel sem rózsás emlékei. S bár a kisajátított szlogenekhez hajlamosak vagyunk szkeptikusan viszonyulni, az anyaság témaköre túlmutat rezsimeken és ideológiákon. Jó kérdés, persze, József Attila anyaversei vagy Csoóri Sándor Anyám fekete rózsa című verse után mit mondhatnánk olyat, amit nem érez mindenki, „kit anya szült”? Hogy mégis nekifutottunk e lapszámnak, annak számtalan oka van, s ezek, szándékaink szerint, kiderülnek az itt közölt szövegekből.

Az anya/anyaság számomra, gyerekként – félmondatnyi terjedelemben – gesztusok borostyánja. Nagyanyám fáradt hattyúmárvány, összekulcsolt keze a szemfedél alatt. Anyám lába alatt billenő hokedli, ha végre hazaértem. Az anyaság számomra, anyaként, a zsoltárköltő imája, fohásza, könyörgése, esdeklése, átka, rimánkodása, csendje, könnye, öröme, szeretete, keresése, imára kulcsolt keze. És köszönete.

„Anyádból törsz szívet / s imádkozol, / hogy ne legyen hamis” – írja László Noémi Csak egy című versében, amely, nem tagadom, szíven ütött, több okból is. Az anyaság folytonos önvizsgálat, amely időnként hatalmas terheket rak a lélekre. Anyának lenni, anyává lenni – mindenképpen öröm, vagy elsősorban az. Viszont ugyanakkor fájdalom és félelem, kirekeszthetetlen, feloldhatatlan, állandó aggódás, kétely és reménység. A csalódás okozásától való állandó rettegés és várakozás. Anyának lenni azt jelenti, hogy sokszor tündérré, varázslóvá kellene változzunk, olyan valakivé, aki soha nem tévedhet. De mindeközben tudnunk kell azt is, sőt beismernünk, hogy emberek vagyunk, időnként gyengék, hibát hibára halmozunk, és lehet, gyakran hozunk a jövőben rossznak értékelhető döntést. Arra nem szabad sokat gondolni, milyen világba bocsátottuk be a gyermekeket, és arra sem, mit tartogathat számukra a jövő. Annyira szeretném minden percben azt mondani, ne félj, anya itt van, de csakugyan ott vagyok-e, ott tudok-e lenni, nem tudom.

‍