Anya a zsebben

Beának

Nékem kicsi botocskát vágott ídesapám, az aljába szeget vert hegyivel kifele. Ippen olyan mint az ű nagy botja, csak rám míretezve. Megyünk be a városba dógozni, ídesapám odatámasztotta a botját a kocsma falához, bement egy kevertre. Jobb a munka, mióta megcsinálta a botokat, nem kell mindig kízzel kotorászni a kukában, a bottal fel is lehet szúrni, ami olyasmi, hogy nem árt néki. Kicsinek kicsi, nagynak nagy, ha a kicsi nagyot kír, hátába kell vágni, hogy kámpicsorodjík. Így mondta ídesanyám mindig.
Ídesanyám mostmán nem tud beszílni, azírt nem mondja. Ez rossz nagyon, hogy nem tud mán beszílni. De az meg jó, hogy azóta mindig vélem van, itt hordom a zsebemben. Ídesapám nem tudja, hogy itt van velünk ű is, én meg nem mondom neki, mert ideges lenne. Úgy csinálna, mintha nem irtené. Irti ű pedig. De azt nem merem mondani néki mígsem, hogy ne búsuljon, ídesanyám a zsebemben van.

Rígebben ídesanyámmal jártam be a városba dógozni. Níha szíp idő vót, néki szíp kedve vót, nem siettünk. Mentünk a nagy kukákhoz a lakótelepen, vélünk a kutyák, összemarakodtak az ottani kóborkutyákkal, és nem szidtuk űket, csak kacagtunk. Ídesanyám megengedte, hogy hintázzak az egyik játszótíren, ott hintáztam vagy fél órát is. Még meg is hajtotta nékem. És csúnyán níztek minket az emberek, de nem zavartak le a hintárul. Egyszer egy szíp napon, szíp kedviben vett nekem fagylajtot.

Utána sokáig nem mentem véle dógozni, mert nagyapó kiváltott tűlük. Azt mondta, nem ilyen csuda kík szemű gyermeknek való a kukázás, adjanak oda néki, tanítson ki szájhermonikázni. Nagyapónak nincsen lába. Otthun a főd felett suhan, simán, mint a bíkavirág pihéje. Mások előtt kerekes szíkbe ül. Esténkint ű szájhermonikázik a faluban, télen a korcsmában, nyáron a nagytíren, miközben valaki a ritmus veri az olajoshordón. Dílelőtt ű is bemegy a városba kódulni.

Nagyapó azt kell mesílje mindenkinek, hogy cukra van, azírt vágták le a lábát. De nincsen néki, a lábát a ződasszonyok vágták le. A ződasszonyok ki akarták cserílni ídesanyámat kisbaba korában, egy kicsi ződ lyánykára, hogy azt neveljík fel nagyapóék helyette. Nagyapó nem éngedte, bűregér vírit keverte össze tört dióval, azt ígette el, így tiltotta ki űket a házbúl. De azok megmondták néki, hogy akkor öt év múlva a lábát viszik el helyette. A ződasszonyok átváltozott szarvasok hátán jöttek a lábáirt.
Ídesapám először nem akart odaadni nagyapónak, azt hitte, kódulni akar kitanítani, arra mondja a csuda kík szememet. De nagyapó a szájhermonikára és a többire akart kitanítani, nem vitt kódulni sose. Mán csak minden másodnap ment városra, azon kívül vélem vót, dílelőtt beszílt, dilutántól éjfílig hermonikáztunk. Énnekem az vót a mindenem. Mikor városon vót, én akkor is csak hermonikáztam. Hermonikáztam egyvégbe, elfújtam minden nótát, amit cigányok, sovábok, magyarok és románok csak ismernek. A hermonika nem esett ki a számbul, csak mikor mán nem vót szám. Mert egyik nap, mikor nagyapó hazajött, úgy tanált, szájhermonikává változva.

Ott tanálta az én kopott Hohner hermonikámat, és mellette egy ezüstös újat, ingemet. Nagyapó persze rögtön felismert, és könny gyűlt a szemibe. Hirtelenjében nem tudta, mihez kedjen, felvett, és elkezdett játszani rajtam. Először keservest, a nagyanyó nótáját, de hamar átváltott keringőbe, végül csárdásba. Arra most is nagyon emlíkszem, milyen érzís vót, mikor ingem fújt, jó érzís. Úgy tartott a markában, ahogy egy kicsi babát se, és úgy fújt, hogy a nyála lett a könnyem, amivel sírni tudtam.

De ídesanyám sírt és ordított. Hiába mondta neki nagyapó, hogy nem hótt meg a gyermek, itt van ni, a markában. De ídesanyám csak ordított, mintha temetísen vóna, és fájdalmában a ződasszonyok után kiábált. Nagyapó akkor mán megijedt, és mondta néki, hogy talán ű, ídesanyám ki tudna váltani. És nagyapó akkor kiment a hátulsó kúthoz, ahol a teknősbíkáit tartotta, és kiimádkozta belőle a legöregebb, nígyszáz éves bíkát. Nem tudom, mit csináltak véle, csak hogy egy reggel az ágyban íbredtem, kezemben egy egíszen lapos Harley Benton, az ídesanyám.
Ídesapám nem mondta, hogy kicsinek kicsi, nagynak nagy, csak nékem kicsi botocskát vágott a kukázáshoz. Nagyapó visszaadott néki, mert kellek dógozni. A Hohner szájhermonikát otthagytam, nincs időm mán egísz nap fújni. De az ídesanyám itt van a zsebemben, őt meg szoktam fújni, munka közben is. Ídesanyámon olyan játszani, mintha a csecsibül szopnám a kík, ződ és piros dallamokat, és a nyálam az ű könnyévé válik, hogy sírni tudjon. Ídesapám úgy csinál, mintha nem írtené, de a hangját felismeri. Ha mostan kijönne a korcsmábul, és fagylajtot kírnék tűle, kiábálna, de ha megfújnám ídesanyámat, akkor venne. De nem akarom. Tán a hintánál azírt megfújom.