Antigoné a Dnyeszter mentén

Ha ennek a szövegnek az olvasói összegyűlnének egy szobában (remélem, nem férnének el…), és arra kérném a jelenlévőket, hogy emelje fel a kezét, aki látott már moldovai filmet – úgy értve, olyan filmet, amelyet a szomszédos Moldovai Köztársaságban készítettek –, valószínűleg kevesen jelentkeznének; magam sem vagyok biztos benne, teljes bizonyossággal a magasba emelhetném-e a kezem. Nincs ebben semmi értékítélet, és a „tudatlanság” is tökéletesen érthető: a Pruton túli filmgyártás a rendszerváltás óta eltelt időben meglehetősen rövid címlistával büszkélkedhet, és miután megnéztük a Carbon (Szén) című filmet, joggal tehetnénk ehhez hozzá: sajnos. Ion Borș első nagyjátékfilmje nézettségi rekordot döntött odahaza, és a kolozsvári TIFF-en is hangos tetszést aratott, közönségdíjas lett – akkor nem sikerült megtekintenem, de szerencsére bekerült a romániai mozik kínálatába, és ki merem jelenteni: kár lett volna kihagyni. És nemcsak azért, mert a jelenlegi történelmi kontextus „megágyaz” a film befogadásának: a szomszédságunkban dúló háború – egyáltalán, az a tény, hogy viszonylag békés évtizedek után ismét háborús idők járnak Európában – ismerős akusztikát és szomorú aktualitást kölcsönöz egy olyan filmnek, amelynek témája és cselekménye egy, szintén az egykori Szovjetunió területén három évtizeddel ezelőtt kitört, de teljességgel máig sem rendezett fegyveres politikai konfliktushoz kötődik. A kilencvenes évek elején, a többi szovjet tagköztársasághoz hasonlóan, Moldova is kikiáltotta függetlenségét, ez a lépés azonban polgárháborúhoz vezetett: a Dnyeszter keleti partján fekvő terület – amely történelmileg sosem volt Moldva/Moldova része, csak a szovjet időkben csatolták a köztársasághoz – bejelentette elszakadását, és ennek az elhatározásnak a 14. orosz hadsereg jelenléte adott nagyobb nyomatékot.

Ebbe a zavaros korszakba, az 1992-es transznisztriai háború idejébe kalauzol bennünket Ion Borș filmje, amelynek kissé naiv, de alapvetően szerethető főhőse, Dima (Dumitru Roman) úgy szeretne kitörni a falusi lét nyomorúságából, hogy elhatározza, jelentkezni fog önkéntesnek a frontra – ugyanis azt hallja a tévében, hogy a haza új építésű ingyenlakásokkal honorálja „hős fiainak” odaadását. Dima motivációi érthetőek, ezáltal biztos egzisztenciát tudna teremteni magának, és – reményei szerint – elnyerhetné szíve hölgyének, a városi létre áhítozó, továbbtanulást választó Ileanának (Adriana Bîtca) a kezét. Már ha túléli a harcokat – és hiába próbálja őt lebeszélni tervéről idősebb barátja, az afganisztáni veterán Vasea (Ion Vântu), akit megkér, hogy kísérje el őt a frontra, nem tágít. Elindulnak hát ketten a Dnyeszter felé – klasszikus buddy movie alaphelyzet ez –, csakhogy váratlan „akadállyal” szembesülnek: útközben találnak egy elszenesedett hullát. Dima otthagyná, de Vasea (Vászja?) nem hagyja magát: a holtakat, akár a „miénk”, akár „ellenség”, tisztességgel, keresztényi módon el kell temetni. Elkezdődik egy bizarr odüsszeia, melynek során a két barát megjárja mindkét hadviselő fél táborát – senkinek nem kell a gyanús holttest –, életveszélyes kalandokba keverednek, hogy végül magának az emberi létnek az alapkérdéseivel szembesüljenek.

A háttérben pedig megelevenedik az egész zűrzavaros átmeneti időszak, balkánias-bizáncias miliőjével, jellegzetes figuráival (a zavarosban halászó politikussal, az új világban helyét nem lelő polgármesterrel, a képmutató pópával, a feltörekvő parvenüvel, a törvénytelenségtől sem visszariadó pitiáner „vállalkozóval” és másokkal) és társadalmi problémáival, keserédes tanulságaival és azzal a felismeréssel, hogy a politikai helyzet, a hatalmi rendszer változhat ugyan, de a történelmi időkkel sodródó kisember, akinek egyetlen nyomorult élete van, ugyanúgy a dolgok rosszabbik felén találhatja magát továbbra is, a világ nem róla szól a függetlenséget és „demokráciát” (a polgármesternek alig jut eszébe a kifejezés) elnyert, román nemzeti öntudatára ébredt fiatal államban sem, akárcsak a szovjet elnyomás alatt. (Szimptomatikus jelenet, amikor a chișinăui parlamenti képviselő, az új idők új szeleinek szellemében, leveteti a vörös zászlót a községházáról, és ukázba adja, hogy tűzzék ki a trikolórt helyette, a megszeppent elöljáró pedig megkérdezi: „De azért megtarthatjuk? Hátha még szükség lesz rá valamikor…”)

Nem túlságosan újszerű üzenet ez, Borș azonban olyan remekül váltogatja az egymásba „nyíló” műfajokat, hogy csuda: a fekete komédia, a társadalmi szatíra, a háborús melodráma, a road movie, a kémfilmbe hajló akcióthriller (végül még néhány KGB-s keretlegény is megjelenik a színen) paneljeivel egyaránt találkozhatunk (mindezt kiváló zenei aláfestéssel: még most is fülemben cseng az În grădina lui Ion, a Noroc együttes előadásában), hogy a végére minden a helyére kerüljön, a szereplők életvilágában és szimbolikus értelemben is. A kisemberi történet mögött pedig felsejlik a görög tragédiák végzetszerűsége, az Antigoné dilemmája. Mert adódik némi gubanc a hulla személyazonossága körül (ez okozza az epikus bonyodalmat), de végeredményben számít-e a hulla személyazonossága, számít-e, hogy Ionnak vagy Grisának hívják? Másként kérdezve: fontos-e, hogy melyik ismeretlen katonának állít emléket a – dramaturgiai szerephez is jutó – köztéri szobor? Amikor az idősebb barát a transznisztriai szakadárok fogságába esik, és a kínhaláltól az menti meg, hogy az ellenséges csapat parancsnoka egykori afganisztáni bajtársát ismeri fel benne, a találkozást némi italozással és morbid nosztalgiázással pecsételik meg. És a veszteségek monoton sorolásából nem tudjuk nem kiérezni az egyszerre rezignált és örömteli tudomásulvételét annak, hogy számos bajtárs meghalt ugyan, de mi még itt vagyunk, mi még élünk. Az emberi élet egyszeriségének csodáját ünnepli a Carbon: valaki mindig, minden időben élni fog, életének pedig értelme és jelentése lesz – míg porrá és hamuvá nem válik. Vagy szénné.

Carbon (Szén), színes moldovai–román–spanyol film, 103 perc, 2022. Rendező: Ion Borș. Forgatókönyvíró: Mariana Starciuc. Operatőr: Ruben Agadjanean. Vágó: Sergiu Barajin. Szereplők: Dumitru Roman, Ion Vântu, Adriana Bîtca, Igor Caras-­Romanov, Viorel Cornescu, Ion Coșeru, Vitalie Vasilachi, Constantin Haret, Tudor Andronachi.

‍