.svg)
Angéla
Szerintem Angéla lehet, illik hozzá. A lányának meg biztosan valami divatos neve van, Lara, Lora, Zara vagy hasonló. Az anyja alapos mérlegelés után választotta, hogy egyedi, vagány és csajos legyen. Angéla a negyvenes éveiben jár, az anyám lehetne, ehhez képest egy kis alsóst hurcol reggelente iskolába. Mondják, hogy a városi nők későn szülnek, ez a hegyvidéki terepjárós típus meg még később. Önmegvalósítás, na persze.
Egyforma drapp szövetkabátjuk van, Angéla magas sarkú csizmával viseli, Laralorazara hátán unikornisos iskolatáska, majd hanyatt esik, olyan nehéz. Minden hétköznap 7.35 és 7.45 között beugranak a pékségbe, ahol dolgozom, fitneszszendvicset vesznek a kislánynak tízóraira. Ha valamiért elfogyott, Angéla hatalmas sóhajjal engedélyez egy mindenmentes brióst vagy tönkölykockát. Kakaós csigát soha, hiába ajánlgatom, és hiába bámulja vágyakozva Laralorazara az üveg túloldaláról; az anyját az sem hatja meg, hogy biokakaóból készült. Még ott a pulton begyömöszölik a szendvicset az uzsonnásdobozba, nem törődve a mögöttük felgyűlt sorral, aztán távoznak.
Ma épp a cigiszünetem alatt érnek oda, így már csak azt látom, ahogy az iskola felé sietnek az egyforma kabátjukban. Szép az a drapp szín, csak haszontalan, hamar elkoszolódik. Elég egyszer nekidőlni a metróajtónak, és soha többet nem lesz olyan, mint új korában. Ezért járok inkább feketében, azon kevésbé látszik. Most is az van rajtam, a kabát jobb zsebe fölött apró lyukak, a cigaretta hamujával égettem ki. Ha Angéla volna az anyám, lefogadom, nagyon haragudna érte. Bár ha ő volna az anyám, nem kellene feketét hordanom, járhatnék én is drappban vagy fehérben, terepjáróval.
Nagyot slukkolok a cigiből, és elképzelem, ahogy Angéla reggelente iskolába visz minket. Én ülök mellette, Laralorazara a hátam mögött a gyerekülésben. Először őt rakjuk ki az általánosnál, persze csak miután megvettük a szendvicsét, majd az én sulim következik. Aztán Angéla hazamegy, és fontos dolgokat intéz egész nap. Sosem értettem pontosan, mi a munkája, de büszke vagyok rá, hogy nem kinyúlt rózsaszín plüssmelegítőben fuvarozza a gyerekeit, ahogy a főállású háziasszonyok. A busszal bejárókról meg jobb, ha nem is beszélünk, azok más kasztba tartoznak, sokszor a nevüket sem tudom. Ősztől tavaszig sáros a nadrágjuk alja, a vizes sapkáik és kesztyűik pedig elfoglalják a radiátorokat, és az egész teremben ázott birkaszag van miattuk.
Az utca időközben elnéptelenedik, távolabb nyolcat kondul egy harang, az út túloldalán lévő iskolában pedig becsengetnek. Egészen idáig hallatszik a csengő vijjogása; nem tehetek róla, mindannyiszor összerezzenek, amikor meghallom. Gondolhatnám, hogy a saját iskolámra emlékeztet, de nem, az diszkréten berregett ehhez képest, az ok tehát máshol keresendő. Napi nyolc tanórával számolva ez tizenhat idegtépő csengetést jelent, matekból mindig is jó voltam. A kirakat ablakán át benézek a pékségbe, a kollégám éppen az utolsó reggeli vevőt szolgálja ki, int, hogy maradjak kinn nyugodtan. Délig kevesen jönnek, majd csak ebédidőben lesz megint nagyobb forgalom. A cigi lassan leég, eltűnődöm, rágyújtsak-e még egyre, de végül nem teszem. Ezt se kellett volna.
Anyám szerint ez fog a sírba vinni, és különben is egy vagyonba kerül. Nem tudom, a két ok közül melyik nyomott többet a latban, amikor a legutóbbi születésnapomra egy doboz nikotintapaszt kaptam tőle. Nikotintapaszt! Még most is látom magam előtt, hogyan torzult el az arca, amikor rájött, nem örülök eléggé az ajándékának. Az a lefelé konyuló száj, a vicsor, hogy hálátlan, hálátlan, HÁLÁTLAN vagyok. Nem akarom látni, inkább becsukom a szemem, és ha jó erősen összeszorítom, egy idő után megjelenik előttem Angéla, aki a tizennyolcadik születésnapomra hatalmas ünnepséget rendez, háromnaposat, kerti partival, tűzijátékkal. Mi, lányok összeillő ruhát viselünk, matchy-matchybe öltözünk, ahogy a hegyvidéken mondják, bár Angéla valamivel decensebb, Laralorazarának pedig jut pár extra flitter. Az autó piros szalaggal átkötve vár a kertben, kicsi, sportos, pont, amilyennek egy első autónak lennie kell. Laralorazara sikítozik a boldogságtól, kicsit el is lopja a show-t, de nem bánom. Az egész család nevetve zsúfolódik be az ülésekre, hogy elvigyem őket egy körre. Másnapra a videós, akit Angéla bérelt fel, el is készül a kisfilmmel, amin kipróbálom a kocsit. Egy óra alatt több mint hatszáz szívecskét dobnak rá az oldalamon. A torta emeletes, elvégre egyszer tizennyolc éves az ember lánya, és természetesen mindenmentes. Milyen lenne?, a cukor rég nem divat mifelénk. A cigi sem, ha már itt tartunk. Kinyitom a szemem, és a bejárat melletti kukába dobom a csikket, lejárt a szünet.
Kétszer is megmosom a kezem, csak utána kezdem átrendezni a reggeli rohamban félig kiürült süteményespultot. A főnök messziről kiszagolja, ha cigiszagú kézzel nyúlok az áruhoz. Faksznis egy némber, bármibe képes belekötni. Ebben hasonlítanak Angélával, bár míg előbbi szimplán rosszindulatú, utóbbit inkább az anyai szeretet hajtja. Ezért üvöltözik, amikor összetöröm a születésnapi autót, és borul ki, hogy nem sikerül az érettségim. Van fogalmad, mit összegüriztem, mennyi mindent feláldoztam, hogy ilyen szépen élhessünk?, villog a szeme. Igaza van, fogalmam sincs, én azt hittem, önmegvalósított.
Mire végzek a süteményekkel, kellemetlenül feszül a hasam. Ahogy nő, egyre nehezebben viselem az egész napos álldogálást. Az orvos azt mondta, kislány lesz. Kérem szépen, kakaós csiga maradt még?, cérnahang, drapp kabát, sóvárgó tekintet, Laralorazara áll a pult mögött két másik lánnyal, biztosan az osztálytársai. Apró, cipzáras pénztárcát szorongat. Bólintok, mire elkezdi kinyitni a cipzárat és kiszámolja a pénzt, csupa apró, ötös, tízes, húszas, de nem téved, ezek szerint ő is jó matekból. Papírzacskóba teszem a két megmaradt csiga egyikét, tessék, nyújtom felé, amikor eszembe jut valami, félúton megállok a mozdulattal. Szabad neked ilyet? Olyan gyorsan változik az arca, amilyet eddig csak filmekben láttam. Törődj a magad dolgával, veti oda, kitépi a kezemből a zacskót, és már csapódik is be mögöttük az ajtó. Behallatszik a röhögésük.
Úgy zúg a fülem, alig hallom, amit a következő vevő mond. Amikor harmadszorra ismétli el, mit akar, és még mindig nem értem, a kollégám megszán. Leváltalak, int az ajtó felé. A levegőn valamelyest magamhoz térek, a fülzúgás diszkrét háttérzajjá mérséklődik. Anyám mindig azt mondja, a lányokkal könnyebb, de abból, amit az előbb láttam, nem merném ezt ilyen határozottan kijelenteni. Az a lesújtó tekintet, a röhögés és az öntudat, amivel bevágta az ajtót. Bizonyára otthon is ezt csinálja; lefogadom, van legalább húsz csapkodni való ajtó a házukban, nem csak egy nyomorult függöny. Most rajtam a röhögés sora… rágyújtani sincs kedvem, inkább visszamegyek, de a délután hátralévő részében használhatatlan vagyok.
Záráskor látom őket újra. Angéla csizmasarkának ingerült kopogására figyelek fel először, csuklójánál fogva vonszolja maga mögött a kislányt. Laralorazara drapp kabátját sötét kakaófolt csúfítja el, arcát rászáradt könnyek csíkozzák. Igénytelen, sziszegi Angéla, igénytelen vagy! A hangerő emelkedésére a kislány riadtan körbenéz, hallotta-e valaki; egy tizedmásodpercre összeakad a tekintetünk. Elfordulok. A végén még azt is megbánom, hogy megszültelek, csapódik a kocsiajtó, és már ott sincsenek. Fájdalom hasít az alhasamba, odakapok, de már múlik is, ijedtséget hagyva a helyén. Várok pár percet, hogy biztosan ne térjen vissza, csak azután indulok el. Menet közben előhalászom a telefonom, és ellenőrzöm a menetrendet. Két óra az út oda, másnap hajnalban pedig vissza kell jönnöm, de ha sietek, még elérem az esti vonatot. Az állomáson meg majd veszek egy doboz nikotintapaszt. Hazamegyek anyámhoz.
Kiscicák
gyere, megmutatom a szobámat, nézd, itt is van. persze nem csak az enyém, ha esetleg azt hitted volna. hatan lakunk benne, Jázmin, Bella, Dorka, Larácska meg én. tudom, hogy ez öt, tudok ám számolni, de az új lány nevét nem tudom, mert amióta itt van, egyfolytában csak sír, így nem tudtam megkérdezni tőle. Gabi néni mondta ugyan, de elfelejtettem, különben sem biztos, hogy úgy hívják, mert hiába szólongatja Gabi néni egészen közelről, az arcába, az a lány nem hallgat rá, csak néz ki a fejéből. ez itt az én ágyam, az alsó. amikor behoztak, először a fölső volt az enyém, de egy éjszaka háromszor is leestem, úgyhogy cseréltünk Jázminnal, most ő alszik fölül. persze előtte morgott egy sort, hogy miért neki kell oda felmásznia minden áldott este, de aztán megbékélt, mégiscsak a húga vagyok, jól néznénk ki, ha egymással sem állnánk szóba.
látod a mackómat, ugye, milyen szép? ne érj hozzá, most alszik, nem szabad felkelteni. azt szoktuk játszani, hogy reggel, amikor én felkelek, ő lefekszik és alszik egészen estig, amikor meg én fekszem le, akkor ő van ébren, így tudunk vigyázni egymásra. tavaly karácsonykor hozta a nagyanyám, valami adományból, de a piros réklit ő húzta rá, azt mondta, az anyukámé volt babakorában, meg azt is mondta, így legalább együtt lehet a család. esküszöm, ezt mondta, a szeme is egészen elkönnyesedett. erre Jázmin úgy begurult, hogy kiabálni kezdett, ő meg visszakiabált, és addig-addig hangoskodtak, míg bejött Gabi néni és hazaküldte a mamát. leveszem rólatok a kezem, ezt kiabálta, amikor lekísérték, zengett tőle a folyosó, azóta se láttuk. annak azért örülök, hogy a mackót nem vitte vissza magával.
hogy hol vannak a többiek? hát Larácskát hazavitték pár napra, az új lány kinn sír a kertben, a nagyok meg iskolában, mármint Bella meg Dorka, mert Jázmin épp beteg. ha kicsit korábban jössz, találkozhattál volna vele, egész délelőtt az ágyában feküdt, de az előbb fel kellett mennie a Miniúrhoz. hívatta. gondolom, meg akarja kérdezni, hogy van. aggódik miatta. a Miniúr? ja, persze, nem tudhatod. a teljes neve Minotaurusz, ő itt az igazgató, a nagyobb lányok nevezték el így, az iskolában tanultak róla, szerintük hasonlít. de egymás között inkább Miniúrnak hívják, és olyankor mindig vihognak meg úgy néznek. érted, úúúgy… én nem tudom, ki az a Minotaurusz, azt viszont tudom, hogy nagyon kell vigyázni, nehogy az igazgató meghallja, mert azért büntetés jár. különben sem értem, miért mini, sokkal magasabb, mint az apánk. egyszer meg is kérdeztem erről a többieket, de kiröhögtek, és azt mondták, az ilyen kis porbafingóknak, mint én, nem kell mindenbe beleütniük az orrukat.
de bárhogy is vihognak meg néznek úgy, ha róla van szó, a Miniúr a szívén viseli a sorsunkat. azt szokta mondani, mi vagyunk az ő selymes kiscicái, vagyis főleg a nagyok, minket Larácskával pocoknak meg egérkének hív. nem szeretek pocok lenni, azok olyan büdösek, ezért megkértem a Miniurat, hadd legyek én is inkább kiscica. erre úgy bámult rám, mintha megbolondultam volna, nem szólt egy szót sem, csak bámult, jó alaposan, tetőtől talpig. szerintem azt próbálta kitalálni, milyen magas lehetek, mert végül csak kibökte, hogy még sokat kell nőnöm a kiscicasághoz. tényleg, ha hazaviszel, tarthatok kismacskát? megengeded? vagy nem is, a kutya még jobb lenne. tudok gondoskodni róla, és volna miből etetnem is. nem hiszed el? gyere, menjünk ki a kertbe, megmutatom. Jázmin most úgysem jön vissza egy darabig.
mindjárt indulhatunk, csak előbb felveszem a kabátom, hideg van odakinn. ez itt a szekrényem, jobban mondva a fele az enyém. kész szerencse, hogy pont három van a szobában, így mindegyikünknek jut egy egész fél. hogy akkor egész vagy fél? mondom, hogy fél, tudok számolni, de abból egy egész jut, úgy értettem. sőt, mielőtt a sírós jött volna, annak a másiknak a fele is ott állt üresen. Gabi néni nem engedte, hogy bárki belepakoljon, nem akart veszekedést. pedig nekem volt egy jó ötletem. megcsinálhattuk volna babaháznak, tudod, olyan szép emeletesnek, mint a mesékben van, a mackóm aludhatott volna az egyik polcon, Larácska nyuszija meg a másikon, és még nappalijuk is lett volna. de a nagyok azt mondták, hogyisne, az annyira dedós dolog, és helyette belehajigálták a saját ruháikat, aztán meg összevesztek azon, melyik kié.
na kész is vagyok, mehetünk. gyere szorosan mögöttem, majd én mutatom az utat, itt bemegyünk, egészen a fal mellett, látod, olyan, mint egy ösvény. húzd össze magad, bele ne akadj nekem a tüskékbe, mert elszakítják a ruhádat, és nézz a lábad elé. tessék, meg is érkeztünk, itt ástam el. hogyhogy mit? az ennivalót a kutyának, mondtam neked odafenn, hogy volna miből etetnem, nem kell rá költened. azóta gyűjtöm, amióta itt vagyunk, tudtam, hogy egyszer majd jön valaki, aki hazavisz, és megengedi, hogy legyen egy kutyám. persze hogy büdös, régóta el van ásva, de a kutyának így is jó, igénytelen állat, elvan moslékon is, nagyanyámtól tanultam.
régen azon az ablakon lógtak ki a nagyok, látod, alatta most is össze van taposva, de aztán a Miniúr rájött, elkapta őket, és akkor ültették ide alá ezt a sok rózsát, hátha elveszi a kedvüket a mászkálástól. jaj, mennyire haragudott, hogy eltűnhetnek az ő selymes kiscicái, vagy ha sokáig kóricálnak odakint, még összekoszolják magukat. bemocskolják, így mondta egészen pontosan. Jázmint sokszor mocskos macskának vagy büdös dögnek hívja azóta is, de ő olyankor csak cicceg, vagy röhög rajta, és azt mondja, abból, amit kinn talál, olyan finom parfümöt vesz magának, ami a Miniúrnak is tetszik. ilyenkor az igazgató még morog egy kicsit, de végül úgyis megnyugszik, és egy darabig nem hívja büdösnek. most is azt fújta magára Jázmin, mielőtt felment hozzá, mert a láztól teljesen leizzadt, és nem akarta, hogy a Miniúr patáliázzon.
meg akarod szagolni a parfümjét? tudom ám, hova szokta dugni, szívesen megmutatom. nagyon finom illata van, bazsarózsás-gyöngyvirágos. ha hozzád költözünk, minden nap érezheted majd te is. tessék? először csak én menjek? de hát miért? az nem lehet, nem hagyhatom itt a nővéremet. sok lenne a kettő? kérlek, hadd jöjjön ő is! jól fog viselkedni, és majd azt mondjuk, csak egy kiscica.
