Anamnézis

Dr. Stephanus szívspecialista gyanútlanul méregeti páciense ultrahangfelvételét. Nem sejti, hogy percekkel később igazgatója (Bálint András) bejelenti a hírt: a kórházát bezárják, fiatal kollégáit áthelyezik, az időseket – mint őt – pedig nyugdíjazzák. Pillanatok alatt omlik össze világa, ráadásul operadíva felesége (Udvaros Dorottya) és Németországban élő lánya (Martinovics Dorina) saját életüket élik, számára csak a magány marad. „Így megöregedtem?” – teszi fel a kérdést tükrének. Számvetést kellene tartania? Nemes feladatnak tűnik a gyökereihez való visszatérés. Körorvosként szülőfalujába költözik anyjához, gyerekkori barátaihoz, a ligetes Szépvölgybe (legjobban a festői dunakanyarbeli Zebegényhez hasonlít). Ám rájön, kár bárhova is menekülnie.
Szabó István, a magyar mozi nagy doyenje ritkán jelentkezik új munkával. Őszikéi (Rokonok, 2006; Az ajtó, 2012) korrekt, de steril irodalmi adaptációk. Biztonsági játéka egyrészt betudható annak, hogy nyilvánosságra került ügynökmúltja és más „botrányai” alaposan megtépázták az egyénről és a hatalomról szőtt életművének ázsióját. Másrészt a nagy generáció idősödő rendezőire amúgy is jellemző a merengő szépelgés. Valahogy mindenki érezte, Szabónak a Kádár-rendszerről kellene filmeznie. Éppen emiatt meglepő volt, amikor kiderült, hogy az Oscar-díjas rendező nem egy újabb poros könyvadaptációt visz vászonra, hanem egy áthallásos címmel rendelkező, önmaga elől menekülő, öregedő orvosról készít filmet saját forgatókönyvéből, ráadásul egykori állandó színészével, Klaus Maria ­Brandauerrel.
A Zárójelentés ebből a szempontból meglepő. Persze senki ne várja azt, hogy a 82 éves rendező egy pillanat alatt narratív és tematikai hátraszaltót vág és jó 40 évvel ezelőtti zsenijét meghazudtoló egzisztenciális drámát kínál. Mégis furcsa, hogy viszonylag feszes dramaturgiájú, fordulatos, kikacsintó mozidarabot alkotott, amely nem mentes öreges közhelyektől és az erőtlen hatásmechanizmusoktól, mégis talán az Édes Emma, drága Böbe (1992) óta a legtöbbet mond el a kortárs magyar miliőről. A mai színészvilág nagy öregjei (és öregedői) szerepelnek a filmben, s az is szomorú élmény, hogy itt láthatjuk utoljára Andorai Pétert.
A film történetét két zárvány fogja közre. Az elsőben az operarajongó Stephanus doktor egy rémálomban veszíti el hangját, miközben megpróbálja ékes szólójával kisegíteni díva feleségét a képzelt színpadon: az elhalkulás, az elmúlás és a tehetetlenség rémével szembesül az orvos, amikor Verdi Trubadúrjába „ugrana” be, míg a végképben új erővel énekli Wagner Tannhäuserjéből a zarándokok dalát (finom kikacsintás Szabónak a Találkozás Vénusszal című 1991-es filmjére). Talán a bűnbocsánatról szól a rendező gyónásba foglalt önarcképe? E keret legalább olyan nárcisztikus és álomszerű, mint Wagner nagyzoló szólamai, s egyben felszabadító, ami ehelyütt inkább zavarba ejt. Egyrészt azért, mert úgy tűnik, Szabó saját magának bocsát meg, másrészt azért is, mert egy kiábrándítóan sok előítéletekkel tarkított világot ábrázolva mutatja be önfelmentését. Talán mégsem az erkölcs lenne a mérce, hanem a körülmények?
A második keretre is Bach barokk zenéje jellemző. Ám Stephanus a Szózat hangjaira „érkezik” falujába, ahol éppen édesapjának állítanak emléket. A kamera frontális felsőből pásztázza a falut térképként. Ugyanezzel a gépállással és hasonló zenedarabbal ér véget ez a rész, immár az elszakadás elhatározásával. Hiába akar hű lenni falujához (hazájához) Stephanus, az kiveti magából. Látva a film idején ismét kirobbanó méltatlan közéleti hisztit, talán úgy tűnik, Szabónak van igaza.
A direktor művében a zeneiség mellett inkább színészeire és történetére hagyatkozott. A kardiológusnak meg kell küzdenie a falu szokásaival, a korrupt kiskirály polgármesterrel (Stohl András), az egykori szerető emlékével (Szirtes Ági), a mindent átható kisszerűséggel, a pletykával, intrikával, a gonosz lejáratásokkal, a szerelmi háromszögekkel. Az orvos rosszmájú anyja (Csomós Mari) is csak a simogató naplemente sugaraiban leli örömét. Mások még rosszabb lelki kárhozatban élnek. Az eligazodásban segítségére van egykori osztálytársa, a helyi plébános, Kristóf atya (Eperjes Károly), aki átlátja e világot, de szintén émelyeg tőle.
A film drámai hármas egységben mozog: először a személytelenség okoz tragédiát, amikor Stephanus betegét rohammentő viszi el, majd egy melodrámai vonal jön és a főszereplő elleni lejárató kampány okozza a végső összeomlást. Ez utóbbi lényege, hogy Stephanust ’56 után ideiglenesen börtönbe zárták, amit a polgármester csalfa módon pletykává duzzaszt és az orvos ellen fordítja, bűnözőként beállítva őt. Különösen izgalmas lenne ez a motívum Szabó szembenézése miatt, de főhőse elintézi a „nem akarok róla beszélni” mondattal.
Hiába Vörösmarty megidézése, itt mégsem kell élned: Szabó kocsiba ülteti két vívódó, értelmiségi hősét (Kristófot és Stephanust) és kilépteti őket. A kilúgozott, szellem nélküli világban csak elfojtott tragédiák és az ebből felszabaduló düh maradhat, amely megfertőz, ha nem engedjük el. Szomorú szentencia ez, s Szabó meg is áll itt, de a néző hiányérzettel hagyhatja el a mozitermet: sekélyes az efféle oldás és kötés. A színészek közül páran élményszerű alakítást nyújtanak, még ha csak pár mondattal is szerepelnek a filmben. Brandauer osztrák külsője, mozgása, gesztusai (és főleg utószinkronja) legalább olyan idegenül hatnak a hegyes-völgyes Szépvölgyben, mint a magyar színészek játéka mellett. Eperjes Károly, Szarvas József, Kerekes Éva és Szirtes Ági alakítása még akkor is sokrétű, ha a némelyikük karakterére írt szituációk szinte kényelmetlenül banálisak is. Koltai Lajos kamerája is az arcokra figyel, néha a vásznat kitöltő premier plánokra nagyítva azokat. Hiába a tágas erdők és patakok, a felülről fényképezett falu látképe, a képi világ is őrzi a bezárkózás hangulatát. Koltai látszólag nem tudott mit kezdeni Szabó közhelyszerű szituációival. Kristóf atya és Stephanus kistavas pecázgatásai – mint a vallomások színterei – a legkülönfélébb változatokban már szinte bohóckodásnak tűnnek.
Lássuk be, Szabó kortárs látlelete rosszabbul is elsülhetett volna. A Zárójelentés jó példája annak, milyen is egy filmes, ha egy kicsit őszinte. Kár, hogy az utóbbi évtizedek nyilatkozatain túl nem tudtunk meg többet sem az öregedésről, sem a múlttal való szembesüléséről. De talán emiatt fontos ez a film. Hiszen annyira jellemző, hogy a múltunkról csak sallangokban, önigazoló mázzal tudunk beszélni. A hatalom sorjázatába nemzedékek óta újra és újra belesüpped a magyar társadalom. Láncszemek vagyunk, s erről nem tudunk mit mondani – pontosabban Szabó István generációja, amelyet a diktatúra cinkossá tett, még most sem tud mit mondani erről a hazug korról, inkább megkerüli azt. Stephanus megnémul, s a gyökereit megtagadva tud újra álomvilágában áriát zengeni. Megkerüljük a hazugságot és valahol elhagyjuk. Sajnos ezzel a nagyon jellemző anamnézissel kell tovább mennünk, ha van értelme.

Zárójelentés, magyar film, 118 perc, 2020. Rendező és forgatókönyvíró: Szabó István. Operatőr: Koltai Lajos. Vágó: Gothár Márton. Zene: Pacsay Attila. Szereplők: Klaus Maria Brandauer, Udvaros Dorottya, Eperjes Károly, Stohl András, Kerekes Éva, Szirtes Ági, Andorai Péter, Martinovics Dorina, Bálint András, Börcsök Enikő, Kovács Lajos, Csomós Mari, Csákányi Eszter.