Amit nem lát a webkamera

Nyolc óra 58 perc van, megint rezeg a telefonom, megpróbálom figyelmen kívül hagyni, hátha abbahagyja. A tervem nem jön össze, nem adja fel az a fránya ébresztő. Még egy perc van, és kezdődik az első órám, szerencsére online, mert máskor ilyenkor rohanok a lépcsőkön a harmadikra. Mikrofon lenémít, kamera kikapcsol, léphetek be, azért a biztonság kedvéért teszek egy ellenőrzést, hogy biztosan ne lásson a tanár, majd magam mellé dobom, és hátat fordítok. Körülbelül 10 perce alszom, amikor arra ébredek, hogy szólítanak. Kamerát kell kapcsolni. Gyorsan kiugrok az ágyból, a pizsamámra rákapok egy szvettert. Belenézek a kis tükörbe. Zsíros haj. Felkötöm, úgysem látszik, majd bekapcsolom a kamerát. Lejár az első órám, a következő órán nekifogok elkészíteni a reggelit, miután kidobom az este óta asztalon hagyott üvegeket, és az alkoholista anyámnak odarakom a kávét. Újabb veszekedés veszi kezdetét. Hibáztam. Nem elég forró a kávé, nem elég benne a tej, és nem mellesleg nem rendeztem el még a 4 éves húgom. Igen, ilyenek a matematika óráim. Tornaóra következik, ismét kamerát kell kapcsolni. Közben a húgom ordít a szobámban, amire az anyám átrohan, és ütni kezdi. Én szokás szerint átmegyek a berendezetlen szobába, bekapcsolom a kamerát, és felveszem az álarcot. Én vagyok a mindig vidám, segítőkész, felelősségteljes lány. Látszatban. Közben gyomoridegem van, ha kamerát kell kapcsolni, nehogy az anyám besétáljon részegen. Korog a hasam, ma inkább kevesebbet ettem, hogy a négy kisebb testvéremnek több jusson. Még három nap van elsejéig, akkor kapjuk meg a szociális segélyt. Mindig csak a jövőbe tekintek. Három nap anyám segélyéig, jövő héten lesz friss kenyér és néhány zöldség. Utána csak rosszabb lesz, kevesebb étel, több ital anyámnak, és hónap vége fele egyre több kékszeszes palack fog üresen állni a szelektív szemétben. Igen, azt is gyűjtjük. Jó látszat. Anyám elhiteti magával és a szomszédokkal, hogy felelősségteljes, óvja a környezetet. Csak a családját nem a testi és lelki bántalmazástól. Még 365 nap, és elköltözhetek, szeretnék egyetemre menni és dolgozni, hogy a testvéreim ne az álarcot vegyék fel reggel, mikor iskolába indulnak, hanem önmagukkal karöltve indítsák a napot, merjék ledobni az álarcot, amivel meghazudtoljuk másoknak önmagunkat, és a végén annyira idomulunk a szerephez, hogy majdnem azzá válunk. Én is csak éjjelente sírok, akkor nem lát senki. Le merem venni az álarcot. Eldobom. De nem messze. Reggel még szükségem van rá. Bár sosem merem bevallani magamnak. Nyolc óra 58 perc van, rezeg a telefonom. Borzalmasan ébredek, a magam elől elrejtett valóságról álmodtam. Nyolc óra 59 perc van, egy perc van az első órámig. A maszkom után nyúlok, amit az éjszakára ledobtam magamról, abban a hitben, hogy az éjszaka folyamán elutazhatok önmagamhoz. Ahogy venném fel a maszkom, elejtem. Vele törik darabokra az emberek fele mutatott énem. Ripityára törik. Kamerát kapcsolok. Ma önmagam leszek.

Kacsó Sarolta 2004-ben született Székelyudvarhelyen. Jelenleg a Tamási Áron Gimnázium tanulója. A Helikon Amit nem lát a webkamera címmel meghirdetett pályázatának különdíjasa.

‍