Amikor már nem neked lejt a pálya

Futballnemzet vagyunk, hangzik el sokszor – bármit is jelentsen ez. Nem csak politikusi lózung ez, hiszen számos szépírónk is foglalkozik a kérdéskörrel. Széles a skála: Végh Antal, Moldova György, Mándy Iván, Esterházy Péter, Kukorelly Endre és Gazdag József mind írtak már a fociról. Mint ahogy filmek is készülgettek bőven e tárgy­körben. A propagandisztikus és Puskás disszidálása után átalakított A csodacsatár például ilyen. Vagy gondoljunk a Két félidő a pokolban, a Hazai pálya, a Régi idők focija, a Szépek és bolondok, a 6:3, avagy játszd újra, Tutti, netán a Brazilok című filmekre. Sőt, a foci jelen van a Gyula vitéz télen-nyáronban, a Roncsfilmben, vagy látjuk Latinovitsot és Bujtort újraélni az aranycsapat meccsét, és együtt szurkolni Puskásékért A legszebb férfikorban. De ne feledjük a Mészöly Kálmánról készült dokumentumfilmet sem, mely a direkt hang által a kispad közelében rögzített káromkodások miatt fulladt ’81-ben botrányba.
De mi teszi naggyá a focistát a játékán túl? Almási Tamás Puskás Hungary című filmjében Puskás Öcsi legendás, több nyelven is megszólaló, fifikás karakter. Pelé, születési nevén Edson Arantes do Nascimento nyilatkozatai szintén szellemesek, olykor filozofikusak. Az efféle ikonok, akik teljesítménye világszinten is kimagasló, ugyanakkor sziporkázóan szellemesek is, mintha mostanság kiveszőben lennének. Hiányoznak. Legalábbis nekem nem jut eszembe senki, aki e tekintetben a felsoroltakhoz mérhető lenne. Pedig nemcsak a legendás gólok, hanem a legendás beköpések is hozzátartoznak az ikonikus sportoló imidzséhez. Diego Maradona replikái között viszont még akadnak olyanok, amelyek szállóigékké lettek. Asif Kapadia dokumentumfilmje, a Diego Maradona nem rejti tehát véka alá, hogy alanya ilyen. Illetve többek között ilyen. Hiszen Kapadia az embert keresi az isteni magasságokba emelkedő, majd magasról nagyot bukó Maradona élettörténetében.
A legutóbbi miskolci CineFesten telt házzal vetített 2 óra 10 perces dokumentumfilm számos archív bevágást foglal szövetébe. Olyan portrét rajzol az egykori futballsztárról, melyben a főszereplő még mint kezdő sportoló tiszta gondolkodású figuraként van jelen, akinek igazándiból a foci a magánélete. Majd az idő előrehaladtával a futballfenomén mintha skizoid módon két figurát vegyítene egybe. Az egyre zűrösebb magánéleti válságokat megélő Diego nem tudja követni Maradona világsztárságát.
A film így annak próbál leginkább utánajárni, hogy leválasztható-e a legendáról a magánember. Ki is ez a figura, aki Maradonáról egyes szám harmadik személyben beszél nyilatkozatai nagy részében? Hol van mindezek mögött az ember? Kicsoda Diego Armando Maradona igazából? Erre kíváncsi a rendező. Ezért is mélyebb ez a film, mint a megszokott sporttörténeti összeállítások, vagy akár Emir Kusturica filmje, a Maradona by Kusturica. Ott már a cím is utal rá, hogy a rendező inkább arra kíváncsi, mi az, ami őt magát ehhez a legendához fűzi, semmint arra, hogy a legenda hogyan is tekint a lelke mélyén saját sebezhetőségére, múltjára, önmagára. Mert Kapadia filmje erre törekszik. A kezdetekhez tér vissza és onnan göngyölíti fel a történteket.
A brit Kapadia mellesleg elismert a portrékészítésben. A fiatalon, balesetben meghalt Forma 1-es versenyzőről készült Senna és a szintén fiatalon tönkrement, öngyilkos dalszerző-énekes Amy Winehouse életét feldolgozó dokumentumfilm, az Amy egyaránt sikeres volt. Mindkét filmmel elnyerte a BAFTA-t, azaz a brit akadémia díját. Sőt, az Amy egészen az Oscar-díjig repítette a rendezőt. A filmkészítési eljárás ezekben hasonló. Archív felvételek, homevideók, sportközvetítések-koncertfelvételek váltakoznak Kapadia filmjeiben. És mivel az említett figurák már fiatal koruktól szerepelnek mozgóképeken, van anyag bőven. Igazából a dramaturgia, a narráció és a vágás az, ami a rendező művészi tehetségének mutatója.
Maradonáról, az ifjú tehetségről is készültek felvételek már serdülőkorában. A csodagyerek, akárcsak a hasonló történetek nagy részében, itt is a nyomorúságos körülmények közül rántja ki magát, és persze népes családját is, a sport által. (Meglehet, hogy ez a fajta romantika van kiveszőfélben a számítógépes játékokkal edző, igencsak jól tartott, újkeletű játékosokból.) A Kócosnak becézett, apró termetű játékos pedig, mint a film is hangsúlyozza, hazájában, Argentínában nem szegődik el egyből, amint csak tehetné, a nagynevű csapathoz, hanem a lelki alkatához közelebb álló szegényebb együttest hozza fel játékával. Ezután végigsiklunk a barcelonai éveken, sérüléseken, csalódásokon, hogy később Olaszország egyik legszegényebb városának csapatában láthassuk viszont a még mindig igen fiatal tehetséget. A film nagy része Maradona nápolyi éveit göngyölíti tehát fel.
Az „Olaszország koszosai”-nak is csúfolt dél-olasz régió népét, mint talán köztudott, Maradona játéka és ezáltal a csapat egyre jobb szereplése tölti fel önérzettel és büszkeséggel. Ez pedig azzal jár, hogy valamiféle szentként, messiásként, sőt, istenként kezdik tisztelni az olaszok az argentint. A futball szeretete itt vallási fanatizmusba csap át. Ezt többször is láthatjuk a videóra rögzített korabeli képeken. A sztár pedig lassan elszigetelődik, hiszen a nápolyiak extázisa miatt lassan megszűnik az utca népével való kapcsolata, és ezáltal eltűnik ő mint magánember. A védelmet egyedül az ottani bűnszervezet, a Camorra és annak vezetői biztosítják számára. Emiatt olyan videókat is láthatunk a filmben, melyek bemutatják azt, ahogyan a bűnszervezet bekebelezi a futballsztárt. Láthatjuk Maradonát úgy is, mint az éjszaka császárát, a nők és főleg a kokain rabját.
A sztár életének magánéleti szálai mondhatni párhuzamosan futnak a filmben. A család, a szülők és a testvérek ugyanúgy megjelennek az archív képsorokon, mint a feleség, a gyerekek, sőt, feltűnik egy homályos kapcsolat is a múltból, melynek eredménye egy balkézről jövő csemete. Az, hogy Maradona mennyire vált felnőtté az évek múlásával, nincs megjelenítve. Inkább az domborodik ki a filmből, hogy a sztár­imidzs mögött Diegónak nem igazán sikerült felnőnie. Saját döntéseket ritkán hozott: általában döntöttek felette. Ez nem­csak a családi viszonyrendszerein érhető tetten, hanem a drogfüggőségen és az állandó menekülésén is. Diego Maradona mintha csak a pályán kapcsolódna ki, ahol megengedett a játék önfeledtsége, a gyermekkor újraélése. A filmbeli életeseményeket narráló, levitézlett sztár a visszaemlékezéseiben legalábbis valami ilyesmire igyekszik kitérni. Megfáradt hangja, lelassult beszéde, a szavak keresése a film erénye. Hiszen egy sokat megélt túlélő beszél az élet összetettségéről.
A film kitér persze az olaszországi világbajnokságra is, ahol Maradona az ellenséges argentin csapat színeiben lép a nápolyi stadion gyepére. Innen válik a film igazán identitásfilmmé, innentől érzékelhető még jobban, hogy ez nem egy ember sorstörténete, hanem egy kiterjesztett nemzeti kérdés is egyben. Láthatjuk a filmben, hogy az olaszok alulmaradása után hogyan is fordult a sajtó és az egész állami igazságszolgáltatás a futballikon ellen. Hogyan tűnik el Maradona mögül minden véderő, és hogyan menekül el. Ezután leginkább a bulvár hőse lesz, aki a drogkultúra olyan ikonjává emelkedik, mint amilyen a futballpályán lehetett. Csak hát az egy szerényebb kultúrkör, a sporthoz mérten. Ám a skizoid életvitel mintha elválaszthatatlan lenne Maradonától. Kapadia érzelemdús filmet készített, megérteni akarta a sztárban eltörpülő kis­embert. A rendező értő idegenvezetésével a Maradona-kultuszt követhetjük hát végig, aminek nem szakadt még vége.

Diego Maradona, brit dokumentumfilm, 130 perc, 2019. Rendező: Asif Kapadia. Zene: Antonio Pinto. Vágó: Chris King. Szereplők: Diego Maradona, Pelé, Claudia Villafañe, Jorge Burruchaga.