Amikor késik a vonat

Magas, nyurga férfi állt az ablakocska előtt, kissé meggörnyedve. Kigombolt kabátja alá szorult ingének egyik gallérja, a másik kitűrve. A vörös hajú, fiatal nő féloldalt fordulva nézett rá bentről, alacsony asztal mellett ülve. Szűk blúza alatt sötét színű melltartó látszott. Élénkpiros körme megkoccant az ablakon, amikor odanyúlt, hogy kinyissa. Háta mögött két szürke fémszekrény, ezek még jobban kiemelték hajának és bőrének színét.

– Késik a vonat – mondta, és elmosolyodott, a férfi elkomolyodó arcára nézve. Szája kinyílt, de semmit nem szólt a férfi. A nő valami kérdést várhatott, mert így folytatta:

– Most telefonáltak, hogy később indult. Még jó félóra, amíg ideér.

A férfi egy jegyet kért a végállomásig.

– Addig még… valamivel el kell tölteni az időt – szólt a nő. Az ablak elé tette a jegyet és mellé a visszajáró aprópénzt gondosan rakásban. A füle mellől hátraigazította a haját.

– Köszönöm – mondta halkan a férfi. Amikor a nő becsukta a kis ablakot, elvette a jegyet és a pénzt, markában tartva fordult meg.

A nő felállt székéről és kinyitotta az egyik szekrényajtót. Sötétkék vászonnadrágja, a kötelező vasutas egyenruha része, szorosan feszült csípőjére. Néhány papírt vett fel az asztalról, de arra a férfi már eltűnt az ablak mellől. A papírokat visszatette, aztán becsukta a szekrényajtót. Az asztalnak támaszkodva állt, blúza gallér­ját igazgatta. Az asztalon álló kis lámpa körül egy éjjeli lepke röpködött. A nő lekapcsolta a lámpát. A mennyezeti égő gyér fényében már nem látszott a lepke.

A falióra mutatója halk sercegéssel mozdult, a másodperceket számlálva. A nő visszaült az asztalkához.

A férfi a váróterem ajtajában állt. Az aprópénzt válltáskája rekeszébe potyogtatta, a jegyet kabátja belső zsebébe tette. A lépcsővel szemben, a sövényen túl fiatal fák ágai közül egy lámpa gyér fénye nagy árnyékot vetített az épület falára. A férfi zsebeiben kotorászott. Zsebkendőt vett elő, és határozott léptekkel indult a közeli pad felé. Egyik felét letörülte, és leült. Oldaltáskáját szorosan maga mellé tette.

Alig ült le, hangos beszédre fordult hátra. Három férfi közeledett, ránéztek és bementek a váróterembe. Leültek egy padra, egyikük, fiatal, göndör hajú férfi, táskáját a térdére tette. Kártyát vett elő kabátzsebéből, keverni kezdte. Öt-öt lapot osztott a társai tenyerébe. Az utolsó öt lapot, lefordítva, táskájára tette.

A nő közelebb hajolt az ablakhoz. Felkönyökölt az asztalkára, úgy nézett ki a váróterembe. A kártyalapok a műbőr táskán halkan csattantak. A nő kinyitotta az ablakot és hangosan mondta:

– Tilos a kártyázás, ugye tudják?!

Egyik férfi, markába rejtve a kártyalapokat, odaszólt:

– De hát nem pénzben játszunk!

Szalmakalapját igazgatta a fején.

A göndör hajú széles mosollyal nézett a nőre:

– Jöjjön, szálljon be negyediknek, kisasszony!

A nő összehúzott szemöldökkel hajolt előbbre:

– Miket mond! A szabály… az szabály!

– Senki nem látja most! – szólalt meg a harmadik férfi, pufók arcú, borostás.

– Jobb lenne, ha meglett emberek egyébbel foglalkoznának – mondta a nő, és becsukta az ablakot.

– Ma már eleget dolgoztunk – szusszant nagyot a göndör hajú. – Nem vagyunk elítélve…

– Na, ki következik? – nézett társaira a borostás arcú. Aztán azt mondta:

– Én kiszállok.

– Berezeltél? – nézett rá a göndör hajú.

– Rossz a lapjárás – legyintett a borostás.

A férfi, aki addig kint, a padon ült, ekkor jelent meg az ajtóban.

– Jó estét – mondta, és az ajtó melletti padra ült.

A férfiak visszaköszöntek. Aztán tovább kártyáztak.

Az ablak megnyílt. A nő, egészen közel hajolva az ablakkerethez, feléjük fordulva mondta:

– Késik a vonat!

– Ne vicceljen, kisasszony, ma nem április elseje van – fordult feléje a borostás.

– Mi az, hogy késik? Jön egyáltalán? – nevetgélt a göndör hajú.

– Jön, hogyne jönne. Ha késik is, de jön – mondta a nő, határozottan megnyomva az utolsó szót.

– Éjfélre érünk haza – tette hozzá a harmadik, a szalmakalapos. Közben a kártyát keverte.

– Mit panaszkodnak? – mosolygott a vörös hajú nő. – Így is jobb, mint gyalog menni.

– Gyalog? Akkor holnap szekeret kell fogadjunk – kacagott a göndör hajú.

– Na, nem jön ki egy partira? – ingerelte a nőt.

– Miféle partira? – kérdezte megjátszott bosszúsággal a nő.

– Volna ötletünk – szólt a borostás.

– Úgyis késik a vonat – biztatta a göndör hajú. – Ez most különleges eset. Vagy nem akar összevegyülni a munkásemberekkel? – kérdezte kihívóan.

– Szolgálatban vagyok – válaszolta a nő, még mindig az ablakhoz hajolva. És elmosolyodott.

– Ó, hát a központtól nem látnak ide – vonta meg a vállát a borostás.

A nő, még mosolyogva, hátradőlt a székén.

Fakó sárga kutya dugta be az orrát a váróterembe. Szétnézett, szaglászott.

– Kisasszony! – szólt hangosan a göndör hajú. – Nem kell megsétáltatni a kutyáját?

Mindhárom férfi hangosan kacagott.

A váróterem mennyezeti égője himbálózni kezdett a hosszú zsinór végén. A borostás férfi felugrott, táskáját felkapta. A kutya eltűnt az ajtóból.

– Földrengés! – kiáltotta. Másik két társa értetlenül nézte.

– Vagy mi van – mutatott a férfi a villanyégőre.

Az ajtó mellett ülő férfi felugrott. A másik három férfire nézett.

– Tényleg földrengés! Menjünk innen!

Sietve kiment. A három férfi is utána.

Az ajtótól a göndör hajú visszalépett.

– Meneküljön, kisasszony! – kiáltotta, és kiszaladt.

A nő felugrott, az ablakhoz hajolt. Amikor látta, hogy a váróteremből tényleg eltűntek a férfiak, kabátját felkapta a szék karjáról, és sietve kiment az irodából.

A három férfi az épületet megkerülve az iroda ajtaja elé ment. Amint a nő kilépett az ajtón, a göndör hajú melléje lépett.

– Jöjjön, kisasszony, nehogy valami ránk dőljön!

Szaladni kezdtek. Az épülettől távolabb, a járdán lassítottak.

– Né, hogy mozognak a villanydrótok is – mutatott a villanyoszlop felé a borostás arcú.

– Még jó, hogy nem éjjel történt, hanem észre se vettük volna – kuncogott a göndör hajú.

– Maga ne vicceljen, ez nem kacagni való – mondta a nő. Kabátját kezében fogta, rémült arccal nézett a férfiakra.

– Hát csiklintottam én magát, hogy kacagtassam? – kérdezte a göndör hajú. – Jobb, ha velünk jön, nehogy magára dőljön ez az állomás ma éjjel – fordult a nő felé huncutkodva.

Egy-egy ablaküveg rezzenése, apró koccanása hallatszott. Csendben álltak egy darabig.

– No, ha nem egyéb, ez is lejárt – szólalt meg a szalmakalapos. Farzsebéből csomag cigarettát húzott ki, rágyújtott.

– Én oda vissza nem megyek – szólalt meg a nő, elhaló hangon.

– Nem is engednénk, hogy visszamenjen – mondta a borostás arcú.

– De akkor… most mi lesz? – nézett a nő a férfiakra.

– Szépen bezárja az irodát – felelt a göndör hajú.

– Minél hamarább, annál jobb – tanácsolta a borostás arcú.

A nő nem mozdult.

– Igen. Nehogy valaki eladja az összes jegyet reggelig – toldotta meg a göndör hajú.

– Ó, maga milyen komolytalan! – nézett rá a nő.

– Hát most sírjak-e ezért a kicsi földrengésért? – kacagott rá a férfi.

Bent az irodában megszólalt a telefon. Éles hangja belekiáltott a csöndbe. A nő, megkerülve a szalmakalapos férfit, néhány tétova lépést tett az épület felé. A borostás arcú odanyúlt, és elvette kezéből a kabátot. A nő a férfiakra nézett, aztán szaladni kezdett az ajtóig.

– Micsoda nő! – mosolygott a borostás arcú. – Akár egy kályhacső!

Nevettek mindhárman. A szalmakalapos halkan, a borostás arcú hangosan, a göndör hajú kissé kényszeredetten.

Az irodából kihallatszott a nő hangja. Kevés idő múlva visszajött.

– Most már nem szalad, ugye? – jegyezte meg a göndör hajú.

A nő, amint megállt, enyhén megrázkódott, a hideg borzongatta. A göndör hajú elvette a kabátot a borostás arcú kezéből. Lábujjhegyre állt, két karját széttárta, tenyerét az ég felé tartva, felgörbített ujjakkal. Jobb kezében a kabátot kínálta a nő felé. Társai kacagtak. A nő elmosolyodott. Elvette a kabátot. Hóna alá csípte, mindkét kezével blúza nyakát, gallérját igazgatta.

– Né, szétpattant a melltartója – mondta halkan a göndör hajú.

A nő tenyerével a melleit simította végig.

– Mivel foglalkozik… Nem pattant szét semmi.

– Pedig innen úgy látszik. Komolyan mondom – vigyorgott a férfi.

A nő felvette a kabátot és végig begombolta. Maga elé nézett, talán elpirult, de a gyenge fényben ez nem volt egyértelmű a göndör hajú számára.

– Megkerült a kutya – nézett a sínek felé a szalmakalapos. Mindannyian arra fordultak.

A kutya beleszimatolt a levegőbe, és elindult az épület felé. Annak túlsó felén a nyurga férfi állt egyedül. A kutya csóválni kezdte a farkát, úgy közeledett feléje.

– Szóval mégse ide tartozik a kutya – szólt a szalmakalapos.

A nő értetlenül nézett rá.

– Pedig azt hittük. Még meg is akartuk sétáltatni, amíg jön a vonat – magyarázta a borostás arcú.

– És mit telefonáltak a központból? – vette át a szót a göndör hajú. – Vagy visszafordult a vonat?

A nő nem válaszolt, csak nézte a fiatalembert.

– Jó, na, ehhez semmi közöm – mondta halkan a göndör hajú, és le nem vette szemét a nőről.

– Csak kérdezték… hogy történt-e valami.

– És tényleg, történt-e valami? – kapott a szón a fiatalember.

A nő nem válaszolt. Nagy csoport ember érkezett az épület elé. Most jött ki a váltás, szemrevételezték a férfiak.

– Be kell menjek, hátha valaki jegyet akar venni – indult el a nő az épület felé. Úgy ment be az ajtón, hogy vissza se nézett.

A három férfi szótlanul állt. Aztán elindultak az épület felé.

– Még jó sok van a félóra késésből – mondta a szalmakalapos.

– Van – bólintott a borostás arcú.

Ekkor az épület tetejéről pattogás hallatszott. Pár cserépdarab csúszott le, mély hanggal.

– Mi a fene! – nézett fel a szalmakalapos. – Újabb földrengés?

– Még a fejünkre omlik valami – állt meg a borostás arcú. A fal melletti járdáról átmentek a sínen túlra.

A távolabb állók nem is figyeltek a halk zajokra. A nyurga férfi hangosan magyarázta a körülötte állóknak, hogy a földrengés előtt hallotta a kutyát orgonálni, aztán bement hozzájuk, a váróterembe.

– Az állat is az emberhez húzódik, amikor bajt érez – mondta ki egy idősebb asszony.

– Józsi is azért bújik mindig Ilonkához – kacagott egy kopasz, alacsony férfi. Hangosan kacagtak körülötte.

Az iroda ajtajában a vörös hajú nő kiabált:

– Fogják meg! Fogják meg a kutyát!

A kutya ekkor már a síneken túl járt. Mire páran megugrották magukat, el is tűnt a bokrok sötétjében.

A nő köré gyűltek többen is, kíváncsiskodni. Hangosan mondta:

– Elvitte a pecsétet! Leesett az asztal alá, felkapta onnan!

Volt, aki kuncogott, egy férfi a nő mellett hangosan felkacagott.

A göndör hajú ekkor ért a nő mellé. A szalmakalapos a nyomában.

– Mi van, szalonnába mártotta a pecsétpárna helyett?

A szalmakalapos, mintha mit se mondott volna, a nő mellé lépett.

– Nézzük meg még egyszer!

Bement az irodába, utána a nő és még többen. A szalmakalapos férfi letérdelt az asztal mellett. Aztán felállt, hátra tett kézzel.

Közelében ott állt a nyurga férfi. A nő feléje fordult:

– Maga a hibás! Magához édesgette ezt a kutyát! Most aztán… én mit csinálok pecsét nélkül?

A nyurga férfi nem válaszolt. Mindenki őt nézte. Kényszeredetten vonta meg a vállát.

– De hát… nem az enyém az a kutya…

– Holnap megkeressük, messzire nem vihette, mert nincs, amit rágni azon a pecséten – vigasztalta a borostás képű férfi a kivörösödött arcú nőt.

Az irodában levők ekkor meghallották a messzi vonatfütyölést. Kitódultak az ajtó elé, és a sínek közelébe álltak.

Hamarosan a vonat zakatolása is hallatszott. Mire a nő, kezében a zászlócskával, kijött az irodából, az utasok mind a sínek közelében álltak.

Ekkor minden fény kialudt, az irodában is, az épület környékén is. A döbbent csendben a szalmakalapos férfi hangja hallatszott:

– Megvan a pecsét! Begurult a szekrény alá.

Két-három villanylámpa fénye villant, égő cigaretták világítottak. Amikor a kanyarban feltűnt a vonat, erős fénye arra világított, úgy tűnt, mintha különös szertartásra gyűltek volna össze néma emberek.

A vörös hajú nő a sínek mellé állt, és amikor a vonat odaért, zászló helyett a pecsétet szorító kezét emelte a magasba.

A mozdony éleset füttyintett. A nyitott ablakon kihajolt a mozdonyvezető:

– Mi van itt ma, színdarabpróba?

‍