Amiért Beethoven nem lett udvari karmester

Abban, hogy az idei kolozsvári Mozart Fesztivál műsorába Beethoven Missa Solemnisét is beiktatták, ki tudja, talán a bujkáló rávezetési szándék is szerepet játszik. Ez a sejtelem legalábbis hosszú idő óta felüti a fejét, ahányszor csak ezt a monumentális művet megszólaltatják. S hogy mire volnánk rávezetendők? Arra, hogy ezt az ünnepi misekompozíciót a maga értéke szerint fogadjuk, rögtön a IX. Szimfónia mellett. Sem zenetörténésznek, sem zenei elemzőnek vagy esztétának nem kell ahhoz lenni, hogy felismerjük: a jobbára korális negyedik tétele folytán ikonikussá lett utolsó szimfónia szemernyivel sem értékesebb a Missa solemnisnél. De ez utóbbi valahogy „bal lábbal indult” – ha mondhatunk ilyen slendriánt, lötyögőset egy remekműről.

Bár egyfelől alapos rákészülés előzte meg, másfelől pedig egy nem csupán tisztelt, de ugyanúgy kedvelt célszemélynek komponálta, Beethoven valójában lekéste vele a konkrét eseményt, azaz mecénása és tanítványa, Habsburg-Lotaringiai Rudolf főherceg olmützi érsekké való beiktatásának ceremóniáját. Pedig Rudolf – akárcsak Kinsky és Lobkowitz hercegek – rendszeres járadékkal mozdította elő Beethoven Bécsben lakását és működését, ráadásul ő volt a legbőkezűbb támogatója, mi több: korántsem tehetségtelen diszcipulusa és rajongója is. 1820-ban tehát nagy pompával lezajlott a beiktatás szent cselekménye, amelyen a beethoveni Missa solemnis helyett olyan komponisták művei csendültek fel, akiknek a nevét jobbára csak zenetörténészek jegyzik meg.

Bár 1819 eleji dátummal lehet már tudomásunk vázlatszerű feljegyzésekről, amelyek a Missa solemnis megfoganásáról tájékoztatnak, a főhercegi bíboros csak 1823 tavaszán kapta kézhez a neki ajánlott teljes és lezárt partitúrát. Pedig Beethoven nagyon is koncentráltan dolgozott: az ünnepi mise komponálásának négy éve alatt csak három zongoraszonáta került ki a keze alól, illetve ekkoriban véglegesítette a IX. Szimfóniát. A hagyományos öt tételt magába foglaló Missa Solemnist nem is Bécsben szólaltatták meg először: 1824 áprilisában Nyikolaj Galicin herceg jóvoltából Szentpéterváron volt az ősbemutató.

Szokás a „zenei hegyormok” – például Bach Máté-passiója, Berlioz Requieme, Wagner Ring-ciklusa – társaságában említeni Beethoven ünnepi miséjét. A társítás annyiban feltétlenül jogos, hogy a fentebb sorolt kompozíciók mind szétfeszítik műfajuk/műformájuk hagyományos kereteit. És nem pusztán terjedelmüknél fogva. Az embernek az az érzése támad: minden egyházias alázata mellett a Máté-passió szerzője például sokkal többet akart és tudott elmondani saját zenészi világértelmezéséből, mint a kései barokk „átlagos” korális szenvedéstörténet-oratóriumai. Így van a Missa solemnissel is. A beethoveni miseóriásról ma már közhely leírni, mennyire alkalmatlan konkrét liturgikus cselekményben való alkalmazásra. Az egy órát bőven meghaladó terjedelmén túl vegyük csak szemügyre azt a tematikai konzisztenciát és változatosságot, azokat a harmóniai bravúrokat, amelyek fényévekkel maguk mögött hagyták a zenei klasszicizmus sémáit és a triumfális – legtöbbször hangsúlyosan udvari/politikai – katolicizmus korabeli tartalmiságát, de a személyesség megnyilvánulásai is, az egyéni érzelemvilág lenyomatai is ki- vagy föléemelik a Missa solemnist a hagyományos vagy hagyománykövető misekompozíciók halmazából/halmazának. Ha a két, szövegtestét tekintve „nagynak” mondott tételre – a magasztaló őshimnuszra (Gloria) és a nikaia-konstantinápolyi hitvallásra (Credo) – vagy akár csak ezek lélegzetelállító fúgazárlataira gondolunk, nem sokat kell tétováznunk annak deklarálásához, hogy a liturgia tartalmi standardjai jószerével ürügyül szolgálhattak Beethovennek a maga sajátos, elidegeníthetetlen (illetőleg egyháziasíthatatlan) vallási felfogását, világképét, szépség- és fennségességképzetét formába önteni. Ha a liturgia és benne a kötött szövegű mise az Istenhez és Istenről való beszéd, a Missa solemnis Beethoven Istenhez és a hallgatókhoz intézett szövegelése önmagáról, persze a transzcendensre és a csodára nyitott nyelvezettel.

Ezen az áron – vagyis hogy a restellnivaló késedelem mellett a IX. Szimfónia kevésbé ismert testvéreként beváló „zenei hegyormot” alkotott – talán az sem tűnhet nagy áldozatnak, hogy Beethoven számára már másodszor vált köddé a Rudolf főherceg-bíboros udvarában betölthető kapellmeisteri pozíció. De hát a zseniális mester ekkor már alig hallott. Illetőleg nagyon is sokat hallott, csakhogy a hangzatok belülről fakadtak.

‍