.svg)
Álomtalan (versek)
XXXVI. ÉVFOLYAM 2025. 24. (926.) SZÁM – DECEMBER 25.
Álomtalan
Körötted néha felhörögnek
álomtalan, sötét világok,
fenséged málló csendrögöknek
leheletében elszivárog.
A hold az égen bolyhos ékkő,
forrong belül, kitörne végre,
miként a szívnek folyton égő,
növekvő, gyulladt pörsenése.
Szemét az éj be úgyse hunyja,
föléd borulva ring kövéren,
sebzett madárként bújsz meg újra
a zörgő csontú fák ölében,
és ritmusán a reszketésnek
a serkenő fény láza cseppen,
pirosló égen renyhe kékek
lobognak csendes őrületben.
Napsárga könnyek
A nyár ízét a nyelvemen kihordom,
pipacspirosba, zöldbe öltözöm,
kevés a pénzem, nincsen semmi rongyom,
csak életem, s a harci ösztönöm,
mert lábam sincs a földön bizton állni,
ezért magasba vágyom, egyre fel,
s habár hitem csupán teáskanálnyi,
szabad madárként tart és felnevel.
Amíg a szél feszülve zúg alattam,
nem puszta vágy, nem forró öl hevít,
a messzi ég kísér, s tüzes patakban
zubogja rám napsárga könnyeit.
Elköszönő
Az álmokat remegve szétsöpörted,
mint hetyke szél a rothadó avart,
mert szűkülő a végtelen körötted,
és visszalép, ki eddig jót akart.
Tüdőd a múltat könnyedén kifújja,
kit megsebeztél – mondod –, megbocsát.
Vajon ki fogja helyrehozni újra
a nélküled nem létező csodát?
A távozó hajón tenyérnyi lékek,
de rád ezüstfénypajzsot vert a hold;
vajon maradt szívedben annyi ének,
hogy most a búcsút szépen eldalold?
