.svg)
Bereményi Géza visszatért! Mármint relatíve, mert igazából el sem ment. Vagy mondhatni nem hallatott magáról. Mert ha Bereményi felől lehet hallani valamit, az mindig átütő: vagy filmet, vagy színházat csinált, vagy dalt szerzett, vagy írt. Aztán a közelmúltban nagyot robbantott életrajzi nagyregényének megjelenésével, amelynek kritikai és közönségsikere újra a szerzőre irányította a figyelmet. Pláne azután, hogy meg is ígérte, a Magyar Copperfield (Magvető, 2020) című monstre önéletrajza csupán első fele „memoár” ciklusának, és a közeljövőben bizony jön a folytatás. Bárhogyan is nézem, Bereményi számvetésére az egész magyar kultúrélet kíváncsi, ezért ildomos volt, hogy erről film is készüljön. Papp Gábor Zsigmond, a retrósorozatok (Budapest retró, 1–2, 1998, 2003; Balaton retró, 2007; Magyar retró, 1–3; 2010–18) kreátora bizonyította már, hogy a művészportrék (Tandori, 1996, Lator László, a költő, 2000) és a hiteles korszellemű témák (Hamvazószerda, 2004) megidézésében is képes népszerű, de sajátos dokukat gyártani. Bereményi portréját tisztes távolból figyelve vázolta fel, és – talán helyesen – alig enged magának sajátos kézjegyet.
A Bereményi kalapja letisztult műfaji, ismeretterjesztő, dramaturgiájában erős film. Mondhatnám azt is, hogy valahogy ez a film lehetne a portréfilmek etalonja, más szóval, ahogyan minimálisan ki kell nézzen egy ilyen alkotás: részletgazdag, informatív, izgalmas, igényes, és persze kellően viaszos. Olyan, amelyből a néző tovább tud menni… S bár tucatnyi portréfilm készült már Bereményiről, talán eddig Papp Gábor Zsigmond munkája illusztrálja legjobban az életművet.
Talán csak belelátom, de Papp a dantei számvetés elbeszélésével operál, és rögtön kísérőt is ad az idősödő író mellé: Bereményi Eldorádó (1988) című filmjének immár felnőtt gyerekszereplőjét, ezáltal saját alteregóját (Valkai Imike), a filmrendezővé cseperedett Tóth Barnabást. Kettőjük találkozásával kezdődik ez az eposz, s mindjárt az elején meg is kapjuk a címszereplőt megidéző invokációt. A két rendező a lakásán találkozik, kedélyesen vetnek számot arról, hogy mindkettőjük koronaoltása a helyén van. Majd Bereményi fejébe nyomja aktuális kalapját és számot ad e „múzsájáról”, amelyet Cseh Tamás énekelt meg az Apa kalapja című dalban. Innen indul ez az eposzi pikareszk: a családját elhagyó „ős” fejfedőjéből, amely Bereményi által lesz motívum, történet, sors… egyszóval egy hős.
Egy hős Józsefvárosból. Ahol sokat próbált arcú emberek gyalogolnak. Ahol az omladozó, felázott vakolatú házaknak még akkor is van történetük, ha már nem is állnak. Lovasi Zoltán kamerája előtt ez nem lepusztultan, hanem színes mozaikvilágként jelenik meg, s így már érezhető is ennek a pesti kerületnek az eldorádói hangulata. E képi alátámasztás után meg is kapja a néző a szentenciát: Bereményi emlékei a valóság és mítosz keveredéseiből állnak, és alkotásai ezen egyveleg lenyomatai. A városrészhez tartozó Kerepesi úti temetőben bóklászva pedig leszögezi a művész, hogy amikor az elmúlás kerülgeti, akkor mindig talál magának egy új tevékenységet. Igazából ez és a film végén újonnan talált kobzosával, Járai Márkkal (a Halott Pénz frontembere) felcsendülő, az elmúlásról szóló álomemberes dala is azt sugallja, hogy már a film forgatása alatt megtett mérföldkövek is komoly változást hoztak Bereményi életében.
Az ellentétek megmutatása talán az egyetlen nem kimondott, hanem éreztetett motívuma a filmnek. Bereményi kizárja Kádárt az életéből, de belőle csinálna nyolcrészes tévésorozatot; nem érdekli a berlini fal ledöntése, mégis A turnéban (1993) a rendszerváltás korszakának zavarodottságáról készít filmet; nem beszélgettek Cseh Tamással, mert kapcsolatuk más volt, mint barátság… Bereményi célja, hogy a tényekből, saját emlékein keresztül – még ha ellentmondásosan is – mítoszt csináljon. Talán ez is a Magyar Copperfield célja, hogy fogódzót adjon ebben az álomvilágban. A Bereményi kalapjának viszont ez nem célja, pontosabban – műfajából adódóan – nem ez a célja.
Papp Gábor Zsigmond egyenletesen, de sűrű dramaturgiával kúszik végig az életművön, és bemutatja annak fordulatait: mindent csak érint. Szó van a meghatározó élménynek számító 1956-ról, a névváltásokról (Vetró, Rosner, Bereményi), a baráti művészkörökről (Pauler, Cserhalmi, Bódy, Jancsó), az ezekből kinövő művészi karrierről. A „doku” először a filmalkotásokat veszi górcső alá. A sok remek anekdotán, szituáción keresztül jutunk el a Megáll az időtől (1982) a Régimódi történetig (2006). Ezután az emlékek világa következik, Bereményi kiterjedt családjának ágai, végül pedig a Cseh Tamással készített dalokon át érünk el a mába.
A rendező érti az emlékezés irányát: az időutazás során mindig a mából bontja ki az aktuális témát. ’56 megidézésénél Papp Gábor az egykori gyermeki alteregót küldi dramatizált, megfilmesített képeken a barikádokra, Cseh Tamással és Bódy Gáborral való kapcsolatát is egy emlékkoncerttel illusztrálja. A film rengeteg zenét használ, nemcsak azért, hogy a feszességét megtartsa, hanem a kortárs sztárok szerepeltetésével a poros légkört is elkerülje. A mozidarabokat bemutató epizódnál is Tóth Barnabás új filmjének forgatására (Mesterjátszma) csöppenünk, ahol Bereményinek cameoszerepe lesz. Hasonló az is, amikor a rendező a kortárs írót, Cserna-Szabó Andrást és Bereményit ülteti egymás mellé, mint két olyan szerzőt, akiknek az erős családi szálak határozzák meg köteteik hatásmechanizmusát. Egy idő után azonban néha úgy éreztem, mintha a film azt sugallná, mindenki Bereményi köpönyegéből, vagyis kalapjából bújt volna elő, ami kissé túlzó.
Ezért a film csak látszólag törekszik komplex portréra, ugyanis hiányoznak belőle fontos részletek. Bármekkora utazás is ez a múltba, mégis inkább a jelen Bereményi Gézájáról szól. Vagyis arról, hogyan viszonyul most Bereményihez a magyar kultúrélet. Tudom, hogy az általam látott változat csupán a moziközönségnek készült, és a tévében, két részben még jó húsz perc plusszal kerül majd vetítésre a film, mégis fura, hogy a családi kapcsolatokon keresztül (házasságok, gyermekek), önéletrajzi tévéfilmeken (Hóesés Vízivárosban, 2004), regényeken, verseken, fontos színdarabokon át lehet sorolni azt, ami kimaradt a portréból. Ezért gondolom, hogy e film inkább ismeretterjesztő arckép, mint dokumentumfilm, amely ünnepelni akarja az idős művészt. Ha van dokumentumértéke, akkor az ennek az ünneplésnek a regisztrálása.
Papp Gábor Zsigmond filmjének ez nem hibája, hanem pusztán tulajdonsága. Műve élvezetes, filmszerű dramaturgiával megspékelt zenés műsor. A Bereményi kalapja pont annyira didaktikus és szájbarágós, mint amennyire lennie kell. Élővé nem is a felidézések, hanem a szituációs jelenetek teszik: az anekdotázás Kolozsváron, a Cseh Tamás-est jelenete a befejezés felé, vagy az operatőri fényelési munkák bemutatásainak mókás (cseppet sem vitatkozó) párbeszéde. Utóbbihoz hozzátenném, hogy teljesen felesleges része a filmnek, de arra felhívja a figyelmet, hogy mennyire hiányzik egy alkotótárs, Kardos Sándor operatőr szerepeltetése a portréból.
Papp Gábor Zsigmond a Bereményi-tényt szeretné mítosszá változtatni. Nem árnyalja portréját – kihagyva a szerző bukásait –, hanem a mitizálás és önmitizálás momentumait keresi. Annak ellenére, hogy a portréalanya hol esetlenül, hol fényben fürödve mozog a képeken ingázva inkognitói között, mégis végig halhatatlan művésznek (most éppen inkább írónak) számít. Ezért meglepő a lezáró dal, amely egyfajta szembenézés a halállal; az álomember köddé válik és végleg eltűnik Bereményi Géza kalapja alatt, a művész arcán, szemében. Hogy a véges-végén (talán) másban létezzen…
Bereményi kalapja, színes magyar dokumentumfilm, 82 perc, 2022. Rendező: Papp Gábor Zsigmond. Operatőr: Lovasi Zoltán. Vágó: Bartos Bence.
