Álom

Klórozott gránitfalakban szemlélem az arcom, fókuszálok, számolom a terem műanyag székeit. Sziluettem szerényen hozzásimul a tükröződő, steril képhez, szürke folt vagyok, majdnem mozdulatlan.

Ez a harmadik terem ebben a hónapban, mindegyik ugyanolyan, élénk színű, ócska bútorok hajlataiban álló sárgásbarna koszcsík, vegyszerszagú virágok az ablakokban. Kétfajta várakozó van: negyvenes nők betömködött kifakadásokkal és telefonokkal a kezükben, épített körmük, mert megengedhetik maguknak, tompán csattog a kijelzőkön, és csendes párok, akik szelíden összenéznek, tekintetükből magánéletük nagy pillanatai kandikálnak ki. Ezúttal itt ülnek, egészen közel, jól átlátni réseiken. A nő alig idősebb nálam, néhány év egy örökkévalóság néha, az arca kerek és pirosas foltok borítják, a teste puha, pihenőhelyzetben, magabiztosan hordozza lakóját. A szájizmai jobbra-balra feszülnek, mondana valamit, de nem kell. A férfi idősebb lehet, vékony és szikár, jól tartja magát, dicsérik a rokonai, pedig ez genetika. Rendezett az arca, tudatosan viseli a borostát, a szája sarkát orrcimpáival kecses ránc köti össze. Az ő élete számít valakinek. A térde izgatottsága ritmusára ruganyosan jár, hallani, ahogy a nadrágja a széklábhoz súrlódik.

Kelemen Kitti, hallatszik a folyosó végéről, összerándulnak a testek, és hopp, egy másodperc töredéke alatt megtörténik a történelmi egymásra pillantás, ugyanarra gondolnak, legalábbis azt hiszik. Mostantól minden perc számít, lassan kiteljesedünk a világban, mondja Kitti. Félek az erőltetett szívdobogástól, és félek az apámtól, mondja a férfi, miközben összehangoltan elmosolyodnak, és felemelkednek ültükből. Nézem őket, nagyon különböző a járásuk, de készek kompromisszumot kötni, vajon melyikük lassul le, és melyikük szedi a lábát a másik kedvéért, és vajon tudják-e, hogy hogyan sétál a másik, amikor egyedül van?

Vannak olyan utak, amikhez nincs útitárs.

Lakásom hideg penészszagát beitta a kardigán, amit viselek. Saját jelenlétemben próbálom meghatározni, hol vagyok, neoncsövek zümmögnek a fülem körül, és minden éjjel ugyanazt álmodom.

Ujjaim nyirkosan szorongatják a fehér papírköteget, lassan megpuhulnak a lapok. A táblázatokba foglalt adatokat olvasom újra, mintha érteném, számok határozzák meg, hogy milyen vagyok. Erről szóltak az elmúlt hónapok: penész és benzinszag szülte fázós hangulatban értékek után járni az idegen várost, olykor téged képzelve egy-egy utcasarkon dohányzó görbe hátba.

A füst ismerős, megnyugtató, a vézna testek és kinyúlt pulóverek vonzzák a tekintetem.

Visszatérek a fehér gránitfalakhoz és önmagamhoz: ideje lenne tisztán látni, de még mindig csak halvány formák derengenek anyagtalanul. Viszket az orrom, dacból hagyom, mozgatni kezdem az orrcimpáimat, mint egy fiatal ragadozó állat, nyomok után kutatva a téli erdő lucskos aljnövényzetében.

Nyikkan az ajtó, füleim kihegyezve a zaj felé fordulok, a visszhang áthasít az üres folyosón, emberek mozgását érzékelem. Köszönjük nagyon szépen, további szép napot, harsogja Kelemen Kitti. Kézen fogja a magas férfit, lóbálja a két összekulcsolt tenyeret. Könnyedebbek a léptei, szárnyakat növeszt, akár egy begubózott angyal, a férfira vár, valami jelre, hogy repülni tudjon. De ő máshol van, szeme a folyosó vége és a fatális felismerés (nincs visszaút) között kóvályog. Az apjára gondol, csak a sziluettet látja, nagy, kopasz alak, az árnyéka nőttön nő, mérhetetlenné tágul felette. Menekülni akar, de a test nem hagyja magát. Kittiben begubózva lüktet a remény, ő pedig nem fogja hagyni, csak rossz apa lesz. Nincs mit tenni: sétál tovább előre, predesztinált életükbe belenyugodva, elhagyják a teret, belépnek egy következőbe, elhagyják azt is, belépnek egy újba.

Eltűnnek a szemem elől, gondolom, örökre, magamra maradok ismét. A körmöm alatti koszt nézegetem, én leszek a következő, az ujjaim ráncosan tekerednek a papírra, öregebbek a kezeim, mint én, kéken dudorodik az artériám, a bőrömön millió ránc készülődik gyerekkorom óta. A csecsemők pihés szőr- és bőrdarabokat súrolnak le magukról az első pár napban, ezt olvastam valahol. Vajon ugyanazt a bőrt viseltem életem kezdetén, mint most, ha minden egyes hámsejt kicserélődött azóta? Addig tépkedem a körömágy halott részeit, amíg kibuggyan a vér. Szisszegek, számba veszem az ujjam, szívom a sós folyadékot, magammal táplálkozom. Idióta gondolat.

Hirtelen újra kitárul a rendelő ajtaja, a nővér a nevemet kiáltja, ujjamat a számban tartva pattanok fel, zúgni kezd a fejem, túl gyorsan mozdultam, lüktetek a lépteim ütemére. Az asszisztensnő fehérben, büszke keblekkel közeledik, a szemüvege ring a nyakába akasztva, a kezét nyújtja, be akar mutatkozni, de tiszta vér az ujjam. Szó nélkül pislog, csak a papírokért nyúl, átadom, vajon pirosak lettek azok is? Képek és feliratok előtt haladunk el, várandós nők és fehér fogú gyermekek szorongatják egymást. Az egyik kisfiúnak nagyon fekete a szeme, emlékeztet valakire, persze lehet, hogy csak azt hiszem, mert téged is minden arcban próbállak felfedezni.

Jó napot, köszön az orvos, mikor belépünk. Az arca darabokra szakadt redőkből áll össze lazán, csupasz és intim jelenség, nagy, táskás szemei komoran mérnek végig. Jó napot, mondom, az asszisztens átadja neki a papírjaim, és egy székre mutat az orvossal szemben, aztán megfordul, és csendben eltűnik. Nem szólalok meg, óvatosan leülök. A doktor bólint, mondja, mi a panasz, a teszteredményeket olvassa összeráncolt homlokkal. Ezek itt mind rendben vannak, nincs semmi különös érték. Meglóbálja a köteget, rosszindulatúan suhog, ledobja elém az asztalra. Mi a probléma?

Fél éve nem menstruálok. Szeptember óta. Már több helyre is mentem, nem tudták megmondani, mi a gond. A szavak súlytalanul csusszannak ki belőlem, mindenhol, mindenkinek ezt ismételgetem, nem érzek közben semmit. Ismét felemeli a számokkal telezsúfolt papírokat, sercegnek a kérdései, táplálkozás, testmozgás, dohányzás. Néha cigizek, nem rendszeresen, a torkomban megfeszülnek az izmok, hogy megszólaltassanak, az étkezésem elég rendszeres, mert sokat sportolok. De nem extrémen.

Visszatérek a halott bőrhöz és a piros ujjbegyhez, nem szabad piszkálni, hallom anyám, de most nincs itt, kivetett a rongyos anyaméhből, és elvágta a zsineget.

Vetkőzzön le, megvizsgálom, utasít, fejével a szoba másik felében felhúzott paraván felé bök. Robotszerűen végzem a dolgom, a bugyim és a zoknim a cipőmbe gyűröm, a nadrágot a széken hagyom, a testemen átszivárog a hűvös, klóros levegő. Kilépek a takarásból, egyenletes lélegzettel helyet foglalok, kicsit lejjebb, jön a parancs, igazodok hozzá, a lábaim a tartókba helyezem, kinyílva fekszem, gondolatok nélkül. Ráhúzza az óvszert az eszközre, hirtelen ér hozzám, mélyen belém vájja. Ilyenkor meg kell próbálni szexre gondolni, hogy ne legyen annyira szűk, de csak még jobban összeszorulok. Én szeptember óta nem gondolok szexre egyáltalán, csak kétszer vetettem alá magam azóta, belém erőltetett, túl nagy és félig puha farok és érdes szőrzet. Más emlékem nincs is, csak a lihegés, izzadság, majd a megkönnyebbülés, amikor elélvezett. Aztán a te arcod is feltűnik egy pillanatra, megpihensz, nagy nyögéssel lefordulsz rólam, elégedett a húsod, a véred és az idegrendszered, és lassan szedelőzködni kezdesz, mert későre jár. Hogy rajtam és bennem maradsz egy percig még szakítás után, azt megbocsátom. A szedelőzködést nem.

A zavaros, sötét képernyőn feltűnnek belsőségeim: hús, vér és idegrendszer vagyok én is. Összeszorítom a szám, amíg mindent megtapogat, úgy látom, rendben van, szólal meg aztán, két pici ciszta van, látja, teljesen elhanyagolható. Megvizsgálom, vegye le a felsőjét. Teszem, amit mond, nem is kérdezem, miért, pedig tudni szeretném, pucéran, széttett lábakkal süppedek a székbe, amíg ultrahanggal átdörzsöli a melleimet. A köldököm köré gyűlt bőrredőket számolom, a testem idegenül borul rám. Üresek a csontjaim, éhesen lüktetnek a sejtek, mély lyukat vájt falaimba a hiány. Kinek a teste ez, egyáltalán, hasznavehetetlen, papírból hajtogatott test, penész és klórszagú, rendeltetést vesztett vér kóborol benne ide-oda, száraz körömágyakba és kékült térdekbe alvad bele, és se mozgásban, se dermedtségében nem talál célt, csak kongó tereket a petefészkeim közötti résben.

Minden rendben, úgy tűnik. Felöltözhet.

Komótosan veszem kezembe a textilt, egyesével szemlélek minden darabot, egyáltalán minek paraván, hiszen már úgyis látott. Mégis, szemérmet színlelve befedem magam, és kilépek az orvos elé. Üljön le, utasít, mindent úgy teszek, ahogy mondja, pedig ő sem tudja a megoldást, azt fogja kérdezni, amit mindenki eddig: mi történt szeptemberben?

Mi történt szeptemberben?

Szakítottunk az akkori párommal, felelem, már ez sem érint meg egyáltalán, sem a húsod, sem a véred nem kívánom, csak ez bánt egy kicsit, hogy elhasítottál valamit, mint egy ázott köldökzsinórt, mikor utoljára láttalak. Egy pillanatig hallgat, az arcomat nézi, én pedig a körmöm, ráment a kezemre a síkosító, vajon ragadni fog-e, amikor megszárad.

Nem írok fel semmit, szólal meg aztán, miközben összerendezgeti a papírokat, van néha, hogy minden rendben, de valamiért mégis mást érzékel a test. Bólintok, hazugság, gondolom, mert az enyém nem, az enyém nem érzékel semmit, csak a csúszós nedvet a kezeimen, a koszt a repedéseimben, és a hideg kilincset, amikor becsukom az ajtót magam után.

A paplanba kapaszkodva szívdobogást keresek. Egy kicsi fej, egy kicsi, puha test után tapogatózok a félhomályban, látom magam előtt élesen a fehér pocakot, a vékonyka vállakat a kádban, miközben mosdatom. Túl hideg a víz, mondja, elég idős ahhoz, hogy beszélni tudjon, a szája lefelé görbül. Eltekerem a csapot, várunk egy kicsit, alá teszem az ujjam, nem túl forró-e. Pont jó. A vizes hajra gondolok, az illatára, érzem az élet lüktetését a fürdőszobában, bennem, és elönt a nagy, dermesztő boldogság, hogy végre, végre megismerhetem.

Kimerülve megyek végig a folyosón, szűkül körülöttem a tér jobbról is, balról is, de miközben végtelenül nyúlni kezd előttem, mindig csak egyetlen lépésnyit, pont eleget ahhoz, hogy soha ki ne jussak. Magamba szakadva, steril gránitfelületek között újra elmosódott körvonalaim síkján keresgélek, sekélyessé válok, mint a fehér falak. Ki ez a személy, aki megpenészedve, alvadt vérrel és céltalan belső szervekkel illatod hallucinálja minden dohányzóba, és ugyanazt álmodja minden éjjel?

‍