Álom, álom, édes rémálom

A norvég Kristoffer Borgli első amerikai filmjében látszólag ugyanazt a témát boncolgatja, amit tavalyelőtti, remek Rosszul vagyok magamtól (Sick of Myself) című alkotásában – hírnévhajhászás és annak különféle pszichés elhajlásai –, csak több pénzből, Nicolas Cage-dzsel, világporondon. És bizonyos fokig így is van: új, immár az A24 „bizsu-stúdiónál” készült mozija ismét kíméletlen szatirikus éllel foglalkozik az ismertséggel, karrierizmussal, hírnévvel, urambocsá’ nárcizmussal, ám az Álmaid hőse behoz valami újat, megfoghatatlant a képletbe a cancel culture kiábrándító jelenségének kritikája mellett: némi szürrealizmust, illetve a kollektív tudat(talan) természetrajzát. Így kerülnek az édestestvérek – álom és rémálom, hírnév és hírhedtség, magánszféra és közösségi tér – oda, ahová valók: egymást kioltani akaró, de nem tudó vetésforgóba.

Paul Matthewsnál (Cage) unalmasabb embert nehezebben lehetne találni a Földön. Kopaszodó, szemüveges biológiaprofesszor, akit a saját gyerekei is unnak, karrierje semerre sem halad, hangyákról szóló tanulmánykötetét évek óta dédelgeti, de nem bírja megszülni. Vágyik is egy kis hírnévre – vagyis inkább szakmai elismerésre –, de talán nem is. Egy szép nap arra ébred, hogy beköltözött az emberek álmába. Mindenkiébe, egyformán. Először passzív szemlélődőnek tűnik ezekben az álmokban, aztán egyre egyértelműbben cselekszik. Megfordulnak utána az utcán, a diákjai végre őt figyelik a telefonjaik helyett, még a feleségével való langyos viszony is újramelegedni látszik. Tegyük a kezünket a szívünkre: mi is megpróbálnánk kihasználni ezt a fajta, hirtelen támadt népszerűséget, nem? Ő is így van ezzel, és persze hogy máris megjelennek az elmaradhatatlan amerikai hírnévpiócák, akik megkísérlik monetizálni, pénzre váltani a megmagyarázhatatlan jelenséget. Tovább nem érdemes mesélni, maradjunk annyiban, hogy nem lesz jó vége.

Az a fajta út, amit Paul az emberek álmaiban bejár – előbb passzív, majd vonzó, aztán taszító –, tökéletesen körbeírja a mai kattintásvadász, narcisztikus influenszerek által uralt (közösségi) média ciklikusságát: észre sem vesszük, de egyszer csak mindenhol ott van valakinek az arca, nem lehet félrekattintani, nem lehet továbbgörgetni; érdekelni kezd, minden reflektorfényt magára von, eladja a terméket – legyen az egy proteinshake vagy valami politikai ideológia –; a végén pedig következik a borzadt csömör, melynek nyomán eldobjuk, mint a használt mosogatórongyot – de megszabadulni természetesen nem lehet a jelenségtől, mert máris jön a következő. A ciklus utolsó állomása – ahogyan az addig unalmas, aztán erotikusan vonzó, majd rémisztő Matthews prof lekerül tiszavirág-életű piedesztáljáról – a legérdekesebb Borgli filmjében, hiszen az utóbbi években temérdek alkalommal láttunk olyant, hogy valakit valami jóhiszemű, de legfeljebb meggondolatlan, netán réges-régi apróság miatt kiközösít a kollektív internetes tudat. Legyen az illető ténylegesen bűnös vagy csak passzívan sodródó, a hírnévre felkészületlen valaki, mindegy is, a közösség rányomja a cancelt, ugyebár. Nyilván a kiközösítés mint a büntetés egyik formája mindig is létezett, de csak az utóbbi években, az internet elterjedésével és a világ globális faluvá válásával tudott ilyen émelyítően hatékonnyá válni. Ezt figyelve egyáltalán nem véletlen, hogy Paul pont a hangyákat tanulmányozza: a cancel culture-ban pont az a legizgalmasabb, ahogyan a csorda-, illetve a bolyszellem működésbe lendül, amilyen automatizmusokat vesz fel, és amilyen hatása van ennek egy illető „eladhatóságára”. Borgli filmjében az emberek által megélt közös álom egy hálószerű, globális tudatalatti manifesztációja, és ha bekerülsz ebbe a hálóba – mint ahogyan ez a szerencsétlen biosztanár –, hiába vergődsz, mert már rég nincs uralmad a saját képmásod felett. Közkincs vagy. Nyilván, aki önként vállalja (vagy vállalná) a sztárságot, az ennek tudatában teszi, de a hírnévre, a hírhedtségre (és ezek elveszítésének hatásaira) sohasem lehet teljesen felkészülni.

Paul kontrollvesztését és ennek következtében történő pokoljárását remek, feszes tempójú és nem mellesleg fanyar humorú dramaturgiával mutatja meg Borgli, közben pedig néhány olyan szürrealista képpel is kényeztet, amitől talán még Buñuel is elismerően csettintene. Az egyetlen, amit felróhatnánk az Álmaid hősének, az, hogy talán túl direkt. Ha már szóba jött Buñuel: a spanyol zseni filmjeinek világa pont attól volt izgalmas és hideglelős, hogy nem választotta el az álmokat a valóságtól, míg ebben a filmben egyértelműen különböznek, az álomjelenetek szubtilis, de nyilvánvaló keretet kapnak. Kárpótolhat mindezért Nicolas Cage, aki annak ellenére, hogy túlzó, bevallottan a német expresszionizmusra és más némafilmes korszakokra támaszkodó játékáról lett híres, érezhetően lubickol a visszafogott, szürke tanár kopaszságmaszkjában is. Már csak azért is volt remek döntés rábízni a szerepet, mert mindenki a „Cage rage”-et, a nagy kirohanást, a teátrális csúcspontot várja tőle, de ez most huncut módon elmarad. Ráadásul egy olyan színészről van szó, akinek a saját imázsa fölötti kontrollja bizony meg-megbicsaklott az évek folyamán, némileg rokonítva őt a film protagonistájához.

A rémálmok, a szürrealizmus és a professzor vesszőfutása mögött rejtőzik egy sokkal intimebb, egyszerűbb történet is, ami a filmet lerántja a földre, és milyen jól teszi: Paul keserédes ráeszmélése arra a közhelyes tanulságra, miszerint a boldogság mindvégig az orra előtt volt, csak nem értékelte, nem kultiválta azt megfelelően. Ehhez viszont el kell engedni valamennyit a racionalitáshoz való ragaszkodásunkból: a film egyik visszatérő eleme a nyolcvanas évekbeli Talking Heads nevű zenekar egyik videoklipjére, illetve koncertfilmjére való utalás – a túlméretezett zakóban, idegenül mozgó art-rock-kvartett egyik fontos üzenete (és a megidézett koncertfilm címe) a Stop Making Sense, azaz annak az érzése, hogy valaminek már nincs értelme. Ezt márpedig néha el kell fogadni.

‍

Álmaid hőse (Dream Scenario), színes amerikai film, 100 perc, 2023. Rendező és forgatókönyvíró: Kristoffer Borgli. Operatőr: Benjamin Loeb. Vágó: Kristoffer Borgli. Zene: Owen Pallett. Szereplők: Nicolas Cage, Julianne Nicholson, Michael Cera, Lily Bird, Jessica Clement, Star Slade.

‍