.svg)
Molnár Vilmos író-költővel, a Székelyföld szerkesztőjével október 27-én, délután hattól álltunk meg egy szóra, ezúttal nem a Bulgakov emeleti termében, hanem a meghittebb hangulatú Macskaházban. A szerzőt ennek a beszélgetéssorozatnak az évadnyitóján is László Noémi kérdezte – csakhamar sutba került a mikrofon, a fotelekben és székekben többnyire régi ismerősök és érdeklődők foglaltak helyet.
Molnár Postakocsi című kötete jobbára a 80-as években született verseit tartalmazza, ebből indult el a beszélgetés: mivel elsősorban prózát ír, megjegyzi, hogy eleinte szó szerint félt a hosszabb szövegektől és azoknak a prózaíróknak a táborát gyarapítja, akik lírával kezdték. Prózájában elsősorban a fikciót tartja relevánsnak, a „mi lett volna, ha” elvét – a novella kötött műfaji határaiba bele tud illeszkedni, mivel kedveli a csattanós, meghökkentő szövegeket. A meghökkentés gesztusa az est folyamán többször is fölmerül, célja az olvasó kizökkentése az olvasás beidegződéseiből. Ezt a technikáját sokszor félreértik, mivel történeteinek abszurditása a megnevettetést is előhozza. A szerző megjegyzi: „én is néha rájátszottam erre, aztán úgy maradtam” vagy „néha én is meg tudok hökkenni, olyanokat írok”– ezek a hozzászólásai természetesen a jelenlevőket is megnevettetik, csakúgy mint a valóban nyers, pengeéles abszurditást magukban hordozó szövegei, melyeket a beszélgetés intermezzóiban olvas föl (pl. úgynevezett „minimálmesék”: A kincsről és az igazságról, Az üres négyzetekről). Ezt a jelenséget egy történettel illusztrálja, ami szerint egy iskolában meghívottként vett részt saját szövegeinek elemzésében, ahol a diákok halálkomolyan ülték végig a szövegértelmezést, másnap pedig humorfesztiválon ugyanaz a szöveg embertömeget röhögtetett meg.
Írói látásmódját meghatározza gyerekkora is, amit hol a szüleinél, hogy a nagymamájánál töltött. Ugyanakkor az olvasás számára „a rossz dolgoktól való elszakadást” is jelentette, így a Márton Áron Gimnázium padlásán hosszú órákat olvasott, ami természetesen sok hiányzást eredményezett. László Noémi fölteszi a kérdést: hisz-e az „írói vérvonalban”? Ami természetesen az íráshagyományt jelenti, ebben az esetben Sherwood Anderson – Ernest Hemingway – Bodor Ádám – Molnár Vilmos szerzői négyesét jelenti, a tiszteletteljes múlthoz fordulás okán. Molnár nagyon szerette Bodor prózáit olvasni az Utunk hasábjain, maga is elsőként 1981-ben az Utunkban közölt először szöveget.
A Platty című, elsöprő sikert arató novella felolvasása után László Noémi arra kereste a választ, hogy miben mérhető egy írói tehetség. Molnár Vilmos nem érzi úgy, mértékegysége lenne tehetségnek, ellenben a hitelesség fontos számára. Ez a hitelesség egy könnyen félreérthető szó, amit a valóságábrázolás és a realista próza kapcsán szoktak emlegetni, ami már önmagában is két tág fogalom. A hitelességet nem biztos, hogy az irodalomban kell keresni, hanem „az életben”. (Kérdés, hogy az irodalom vajon nem az élethez tartozik?) Ez a fajta hitelesség szerinte a fikcióban is úgy kéne működjön, hogy a valóságalap ne legyen megkérdőjelezhető, ha a szövegben tisztán látszik, hogy milyen valóságalapra épül (pl. történelmi csúsztatások). A szerző végül azzal zárta a beszélgetést, hogy leginkább a nyelvvel való játék volt számára izgalmas kihívás műveinek megírásakor.
