.svg)
Az E-MIL beszélgetéssorozatának idei utolsó állomásához érve Király Zoltán költővel, műfordítóval, irodalomszervezővel beszélgetett az est házigazdája, László Noémi december 14-én este 19 órától. A meghívott és a moderátor között sok a hasonlóság: mindketten kolozsváriak, a Brassai diákjai voltak, együtt zajlott a pályakezdés, Helikonba való publikálás és néhai kocsmázások.
Az est szervezőelve a nosztalgia volt, akarva-akaratlanul is. Király számára Kolozsvár teljes mértékben az otthon, két olyan helyet tudott volna mondani még, ahova szívesen költözött volna, de egy bizonyos idő eltelte után lemondott róla: „hova költözzön már az ember harmincöt évesen”. Tizenhét évesen azonban egy anarchista punk lakozott benne, aki a régi sulis büfében miután megpillantott két torzonborz költőt, rájött, hogy ő is tud ilyet – és nekifogott. Bréda Ferenc is bátorította őt ebben a döntésében: „azt írjad, ami jön”- tanácsolta neki.
A kilencvenes évek költészeti szcénáját Király Zoltán már nem látja élőnek, nem érzi ezt a közeget. Igazat ad Egyed Péternek is, akinek ugyanez volt a meglátása, ugyanakkor számára nem volt ez meglepő, lévén hogy a generációknak a csoportosulása nála már a Forrás-nemzedékek soraiban is tapasztalható volt. Ugyanakkor furcsa az is, hogy a kilencvenes évek erdélyi magyar lírájában furcsa hierarchizálások is létrejöhettek, pl. hároméves életkori különbség révén is lehetett valaki mester-tanítvány viszonyban.
Király igen sokat járt néptánc táborokba – az utolsó tánclépést viszont az óvodában tette utoljára. A táborokba leginkább szemlélődni, ismerkedni és szórakozni járt, költészetében azonban csupán egyetlen versben csapódtak le ezek az élmények, ezt az est során fel is olvassa. Néhány mozdulat, állókép, jelentőségteljes látványelem.
László a költő édesapjáról is kérdez. Király életműve a testvérétől és az édesapjától is független, „békén hagyták egymást”, ugyanakkor mégis költőcsalád ők. Gyermekkori emlékei közt él egy fagyizás az édesapával, ahol ő fagyizik, az apa pedig egy konyakot hajt fel. Ahogy elképzelem ezt magam előtt, az ifjú Lászlót a fiával, Zoltánnal, már a múlt rendszer fölfejtésénél tartunk.
Az erdélyi irodalmi közélet számára nem meglepő egyáltalán a ’89 előtti irodalmi élet megannyi besúgáshoz és állambiztonsági jelentéshez kapcsolható ténye. Király László számára nem volt fontos, hogy a múltban turkáljon és utólag mérgelődjön, rágódjon azon, vajon ki is jelenthetett róla. Király Zoltán számára ez viszont kihívást jelentett és utánanézett a dolgoknak. Elsősorban nem az érdekelte, hogy ki és mit, hanem hogy kit és hogyan: mi játszódott le a fejében egy beszervezett embernek, mondjuk 1975-ben? Mivel félemlítenek meg valakit? Szerinte hamar elítélünk bizonyos közéleti személyiségeket egy sajtós szalagcím alapján, meg sem vizsgálva a körülményeket. Ő arra jött rá, amikor az édesapja dossziéján rágta át magát, hogy háromféle besúgó létezett: az első a mentőjelentések, pozitív, tárgyilagos adatok közvetítését vállaló, a második a megszorított, fenyegetett jelentő és a harmadik a rosszindulatú, aki újabb ötleteket ad a karhatalom számára.
A Transylvanicum Hungaricum című vers egy olyan övön aluli ütés volt a rendszerváltás utáni erdélyi magyar irodalmi élet számára, amely lerántja a leplet a közel negyvenéves övön aluli ütések korszakáról. Eredetileg nem gondolta volna, hogy a Székelyföld folyóirat lehozza a besúgást érzékenyen tárgyaló szöveget, mégis megtette.
Király Zoltán új, készülő verseskötetéből is felolvasott a beszélgetés során.
