Állat

Állunk ketten a szemerkélő esőben. A többiek a sziklaperem takarásában dideregnek. A széllökések miatt még dermesztőbbnek tűnik a levegő, szürke, tömött felhők sorakoznak. Az ég felé fordítom a fejem: ez egyhamar nem fog elállni. Vontatott, egyhangú eső, ami bőrig áztat, hiába minden védelem. És jön vele a lassú kihűlés. Topogni kezdek, megrázom magam, hátha segítene valamit. Vízcseppek szitálnak a testem körül. Behúzott nyakkal gubbasztunk, mögöttünk iszonyú súlyával a hegy, telnek a percek, vonszolják magukat az órák, lassan alkonyodni kezd. Sárgás fény úszik a horizonton. Mintha gúnyosan visszaintegetne a nap: nézzétek csak, épp most tűnök el.

S akkor észreveszem őket a szikla alatt kanyargó ösvényen. Lehet, már egy ideje ott vannak a növekvő félhomályban, csak egyszerűen nem figyeltünk abba az irányba, nem gondoltuk, hogy az alkonyat előtt ma még bármi történhet. A két megtermett kutya még teljesen kivehető, amint egymással szemben állnak, és ráncigálják, tépik. Hogy honnan és miképpen kerülnek oda, rejtély, de egyszer csak ott vannak. Csatakosak a szitáló esőtől. Némán feszülnek bele a mozdulatokba. Nyikkanás sincs, viselkedésük mégis elárulja, hogy ez vérre megy, hogy egyikük sem fog meghátrálni, mert mindkettőjüknek kell. Birtokolni akarják, hogy a bokrok védelmében a lehető legnyugodtabban falhassák fel. Nem lehet egyértelműen eldönteni, van-e még benne élet. A szürkeségben csupán egy férfikar vastagságú valaminek látszik a két nyálhabos pofa között. Nem lehet kivenni, szuszog-e, vagy egyáltalán tanúsít-e valamilyen ellenállást. Aztán a két pofa lassan távolodni kezd egymástól, s erre mintha vérszemet kapnának, még erősebben rángatják. Úgy érzik, közel a siker. Ha kettészakad is, legalább mindkettőjüknek jut egy-egy darab. A test egy ideig ellenáll, majd nyúlni, vékonyodni kezd a közepén, aztán néhány határozottabb szálra bomlik, az ellenállása gyengül, apró erek pattannak, még talán vér vagy valamilyen folyadék is fröcsköl, de nem is fröcsköl, csak egyféle gőzszerű pára alakul ki a szakadás körül, és csövecskék merednek a fedőréteg alól.

A két kutya egyre távolabb kerül egymástól. Lassan több mint egy méter választja el őket, a köztük levő test meg egyre csak nyúlik és vékonyodik, mígnem egyetlen vastagabb ér köti össze a kettészakadó darabokat. Az agárszerű szörnyetegekben pedig nyoma sincs a kíméletnek.

Elrúgom magam a sziklaperemről. Teszek egy kört az alacsony bokrok és a hegyről lezúduló kőomlások fölött, kikerülöm azt a néhány fenyőt, ami az ösvény kanyarulatában vert gyökeret. A többiek nem láthatnak, és nem láthatják a két némán küszködő kutyát sem. A jó másfél kilométerrel lennebb lakó erdőkerülő kutyáit. A társam értetlenül néz, az elején nem veszi az adást, hogy mi a szándékom. Esetlenül ül azon a nedves sziklán, és követ a tekintetével. Azt szeretném, hogy észrevegyenek. A kutyák. Hogy nyüszítve eresszék el a zsákmányt, és behúzott farokkal rohanjanak fedezékbe. Érezni akarom a rémületük. Aztán meg beléjük akarom mélyeszteni karmaim. De nem vesznek észre. Nem néznek fel, annyira el vannak foglalva egymással. Magasságot nyerek, aztán összehúzom a szárnyaim, és olyan erővel csapódok a világosabb szürke oldalába, hogy hallom, amint kettéroppan a gerince és beszakadnak a bordák. Élesen felvonyít, látom a szemében fészket rakni a halált. Hátrakap a fogaival, de nem érhet el, a súlyommal lenyomom, vége van. A másik egy pillanatig dermedten néz, kiengedi szájából a véres, szétroncsolt tetemdarabot. Aztán csaholva, nyüszítve iszkol a lejtős csapáson lefele, hátra sem néz. Leszállok a még rángatózó testről, karmaim nyomán felszakad a bőr, ázott szőrcsomók araszolnak a szélben. Egy rántással tépem át a hasfalat. Szárnyaim ernyőként borulnak a tetemre. Most már az enyém. Eszem az állatból lazán kiforduló, gőzölgő beleket.

‍