Alakváltók

Deborah Chapman, Kanada: Álom és emlékezet (2014)

(regényrészlet)

A Magherun állt, az Ambasadorral szemben, ahol Döringet agyonlőtték. A fiú nem lehetett több tízévesnél, a hotel bejáratánál lebzselt. Ha nyílt az ajtó, megpróbált befurakodni, de a portás mindahányszor kipenderítette. A vendégek nézték a gyereket, aki kisvártatva sírva fakadt, így próbálkozott. Valaki megállt, és a portással kezdett el pörölni. Perjovschi nem hallotta jól, mit mondanak a kék ruhás embernek, de azt látta, hogy számon kérik. De mégsem engedték be a kölyköt. Ahogy a vendég eltakarodott, a portás újra nyakon csípte a fiút, és a forgalmon keresztül átvonszolta az úttest túloldalára. Istenesen megráncigálta, kiabált vele, végül otthagyta. A fiú már nem sírt, rájöhetett, hogy nem ér el semmit vele. Leült a fal tövébe, éppen átellenben az Ambasadorral, és durcásan a bejáratot nézte. A portás néha kidugta az orrát, szétnézett, úgy tett, mintha észre sem venné a fiút, de egyértelmű volt, hogy őt leste. Perjovschi rágyújtott, és egy szálat odanyújtott a kölyöknek is. A fiú elvette és begyűrte az ingzsebébe, de ülve maradt. Perjovschi egy darabig ott időzött mellette, aztán odébb sétált. Befordított tenyérrel cigarettázott, lopva a fiút nézte.

Aztán egyszer csak előbukkant Sanielevici. Az Ambasadorból jött ki, hunyorgott, aztán észrevette Perjovschit. Integetett, és az autókat kerülgetve átvágott az úttesten. Hé, öregem, hát itt van, mondta lihegve, azt hittem, bejön. Perjovschi nem szólt semmit, újra rágyújtott, és az Ambasadort nézte.

A Lidó, hát azt bezárták, mondta a fizikus. Perjovschi már látta, hogy felújítás alatt áll. A zsebében keresgélt. Akkor, kérdezte, és a fizikusra nézett. Merre, tette hozzá kevés szünettel. Sanielevici zavarban volt, a Magheru déli része felé mutatott, vagy inkább csápolt, és hozzátette, menjünk, és hogy mindegy. Perjovschi a gyereket kereste, de a fal töve üres volt. Elhaladtak a Lidó hosszú homlokzata előtt, a bedeszkázott ablakokon túlról munkások kiabálása hallatszott. Tényleg felújítják, vagy csak, bökött az ablakok felé Perjovschi. Hogyne, persze, feltétlenül, mondta készségesen a fizikus, mintha rajta múlna a renoválás. Semmi esetre sem bontják le, tette hozzá. Perjovschi elfintorodott. Belátta, semmi értelme nem volt találkozni ezzel az emberrel.

Tegnap este, amikor a nővérénél csöngött a telefon, világosan megkérte a testvérét: ne árulja el senkinek, hogy hazaérkezett. Másnapra tervezett bejelentkezni az ügyosztályon. Vonattal jött, sehol nem igazoltatták, az Északi-pályaudvaron sem. Bukarest megváltozott, ezt rögtön látta és érezte. Gyalog ment el a Protopescuig. Késő délutánra járt, az a néhány ember, aki előbújt a délutáni pihenésből, vidékinek nézhette koszlott ruhája alapján. A nővére rögtön megismerte. Nem csapott ribilliót a lépcsőházban, csak némán beengedte, halkan becsukta mögötte az ajtót, és csak azután kezdte el a sírást. Perjovschi álldogált az előszobában, szoktatta magát az idegen lakáshoz. Látod, ilyet építenek mostanság, mondta szipogva a nővére. Mást nem tudott mondani, ez jutott eszébe, a lakás. Ezt utalták ki neki. A gyárban élmunkás, műszakvezető. Varrodában, mondta és szipogott. A könnyei végigfolytak az arcán. Meg sem próbálta letagadni a telefonban, hogy hazaérkezett az öccse.

Döringet a fizikus hozta szóba. A Rosetti utcához értek, ami kissé srégen ütközött a Magheruval, és nem tudtak rögtön átkelni a forgalomtól. Sanielevici megállt, és az Ambasador felé nézett. Megfogta Perjovschi könyökét. Ott, mondta, és a hotel bejáratára mutatott. Perjovschi megint észrevette a fiút. Körülbelül ott állhatott, ahol Sarandos Dimitrie motorbicikli-versenyző és díjbirkózó bokszoló agyonlőtte Helmuth Döring repülőezredest, a német hadtestek romániai szállítmányozási parancsnokát 1941 januárjában.

Autóbusz érkezett, szuszogva állt meg, eltakarta a hotel bejáratát. Átvágtak a Rosettin, a fizikus még mindig nem engedte el Perjovschi könyökét.

Sarandos Mexikóból jött Európába, Nápolyban vásárolt magának egy revolvert, végigbirkózta Európát, 1940-ben érkezett Romániába. A Modern hotelben lakott, a 77-es szobában, török barátjával, Kricor Kamndjiannal, havi 4500 lejért. Perjovschi mindent tudott a merénylőről, még azt is, hogy hat nyelven beszélt. A kommunistáknak két napjuk volt ünnepelni. A nácik tajtékzottak a dühtől, a legionáriusok maguknak követelték a hatalmat, Antonescu betiltatta a Mozgalmat, erre fellázadtak, pogromot robbantottak ki szerte Bukarestben, és mire német segítséggel Antonescu leverte a lázadást, nyilvánvalóvá vált, hogy a marsall katonai diktatúrát fog bevezetni. Nem emlékezett, hogy a nővére hol lakott az idő tájt, és ez most fájt. Vajon Sanielevici megfordult azokban a napokban a házukban, az Antim utcában? Bizonyára. Kicsoda nem?

Perjovschi a vékony árnyéksáv felé kormányozta magukat. Végre a fizikus elengedte, és külön haladtak. Fiatal, vékony törzsű, a portól és a naptól összeaszalódott levelű fák szegélyezték az utat. Sanielevici azt mondta a telefonban, hogy a segítségét kéri. Perjovschi nevetett, pedig nem volt kedve hozzá. Ugyan miben segíthetne ő, aki biztos lehet benne, hogy lecsukják árulásért. Most a fizikuson volt a sor, göcögött, horkantgatva közölte, hogy Perjovschi téved. Hadd magyarázza el, kérte, ha találkoznának, mondjuk a Magherun, ha végigsétálnának a Magherun, akkor ő mindent megvilágítana. Perjovschi állt a telefonkészülék mellett, és hallgatott. A nővérét nézte, ahogy kisírt szemmel, kétségbeesetten bámul rá, szinte könyörög, hogy igent mondjon. Tegnap már felhívott egyszer, mondta a nővére később, és hogy tudták, hogy Alex érkezni fog. Perjovschi nem kérdezte meg, hogy kicsodák tudták, kinyitotta az ablakot, és kifújta a füstöt a semmibe. Az éjszakát nézte, ahogy lassan rákönyököl a lakónegyedre. Rendben, mondta a fizikusnak a kagylóba, holnap 12 körül. Az Ambasadorban, tette hozzá Sanielevici, és letette. Nem volt ideje megmondani neki, hogy oda ő nem teszi be a lábát. De az a fiú, az vajon miért akart mindenáron beszökni a hotelbe? Újra az Ambasador felé nézett, de nem látta a kölyköt. Mintha a föld nyelte volna el. Átkozott kölyök. Lehet, hogy mégis sikerült neki, bejutott.

El akarok menni az országból, mondta Sanielevici hirtelen, de nem nézett Perjovschira, aki különben is a fiúval volt elfoglalva. Túloldalt, a járdán mintha megint látta volna. A fizikus megfordult, és egy mellékutcába rángatta Perjovschit. Megkerülték a Lidó nagy tömbjét, az Atheneum volt előttük. Addig mentek, míg egy nyárikertre nem bukkantak. Itt jó lesz, mondta Sanielevici, és két sört rendelt. Tudod, elegem lett, szuszogta a fizikus. Csak most tűnt fel Perjovschinak, hogy eddig magázták egymást.

A háború előtt, mit mondjak, Párizs, a kutatások, folytatta Sanielevici. Megfulladok, sziszegte az asztal fölött. Perjovschi görnyedt háttal ül, nézte a nyárikert vasasztalainál iszogató embereket. Szerette volna itt tudni a fiút, azt szerette volna, ha bejönne az ajtón, ha megjelenne. Leülhetne velük. Hitetlenkedve rázta a fejét. Sanielevici-et viszont már nem lehetett leállítani. Útlevélről beszélt, amit csak úgy szerezhet meg, ha bebizonyítja hűségét. Mi erre a legjobb módszer, hát hogy a megbízható emberekkel mutatkozik. Újabb sört kért, csak úgy öntötte magába. Útlevelet akarok, és meg is kapom, mondta a két korsó közötti szünetben.

Fiam, téged vissza fognak hívni, mit hívni, könyörögni a belügyi osztályra. Ide figyelj, mocorgott a székében, mióta elmentél, történt néhány dolog. Nem csak te mentél el, hanem Sztálin is, folytatta Sanielevici, és ezen kicsit nevetgélt. Azóta, hogy mondjam, kicsit megkapargatták a régi dolgokat, rászálltak például a börtönökre, micsoda disznóságok folytak ott, barátom, micsoda disznóságok, az átnevelések, amikről csak pár fejes tudott. Vissza akarják szerezni a dolgozók bizalmát, érted.

Perjovschi értette. Ez azt jelentette, hogy a legionárius múltúak elég nagy befolyásra tettek szert ahhoz, hogy újra zavartalanul az állambiztonságnak dolgozhassanak. Mi változott volna? A fiúra gondolt és Flórára. Ha neki fia születne. De hol van Flóra? Sehol. A fiút sem látta. A végére kell járnia, és itt csak az idejét vesztegeti.

Mennem kell, mondta a fizikusnak. Sanielevici azonban végső támadásba lendült. Persze, tudnivaló, hogy a legtöbb kivizsgálás kirakat, de élni kell a lehetőséggel, mondta. Szükségük van rád, fiam. Még mindig nem kapták el, azokat.

Most végre elhallgatott a fizikus, és elégedetten, átizzadtan hátradőlt. Perjovschi a habot bámulta a sör tetején, és az jutott eszébe, hogy talán Sanielevici-et is ők küldték. Világos volt előtte minden. Azt akarják, hogy segítsen elkapni Dézsit meg Pusztait.

Csak a lány érdekel, mondta ki lassan. Sanielevici sóhajtott, és megtörölte a homlokát. Perjovschi mindennél jobban kívánta, hogy abban a pillanatban a fiú ott legyen vele. Megelőzte a fizikust. Ne, ne mondja ki, nem akarom hallani, mondta csendben, és rágyújtott. A fiú megjelent, a pultnál állt, és cigarettát vásárolt. A lány nem alku tárgya, ha egyáltalán életben van még. Figyelj ide, a lány tudta, honnan szereztek fegyvereket Pusztaiék, suttogta Sanielevici. Igen, menthetetlen, ezt Perjovschi is nagyon jól tudta. De hát fegyvert könnyű szerezni, gondolta, csak persze bizonyítani nehéz a származását. Mindig jó, ha fogódzók vannak, mindig jó, ha kerítenek így vagy úgy valakit. És hálás volt, hálás, hogy a fizikus nem mondta ki, hogy talán a lány már nincs életben.

Adják ide a lányt, mondta tagoltan, és Sanielevici végre elhallgatott. Szemvillanásnyit gondolkodott, majd újrakezdte. Magyarázott, hadonászott, Perjovschi egészen másnak találta, mint annak idején az átvilágításkor, 1950-ben. Kétségbeesettnek látta, kétségbeesett embernek, aki ráeszmél, hogy itt a jó lehetőség, az egérút, hogy eltűnjön innen örökre. Eltűnni innen örökre, ismételgette. Ő még csak ezt sem akarja. Az a fiú az ő fia, szögezte le magában. Ezt eldöntötte. Kell neki a fiú. Az a fiú ő maga, senki más. Vagy ha nem is ő, valaki belőle.

Elfordult Sanielevici-től, és a fiút látta, ott ült a sarokban, és tökmagot rágcsált. Üres szemmel bámulta a nyárikert kaviccsal hintett földjét. Vár valakit, gondolta Perjovschi. Egész biztosan várakozni jött ide. Sanielevici máshonnan kezdte, Perjovschi süketen hallgatta. Rám vár, döbbent meg Perjovschi.