Al. Nyezvanov: Válasz (igazi vers helyett) sosem érkező levélre

‍         Al. New-nak, Csíki László emlékére

*

Hadd riogassalak,

         Barátom – Társam:

– Hol itt a költészet?!

A magasztos tekintet,

         fennkölt szárnyalás

         öröklét ragyogó

         víztükre fölött?!…

Tanító tanulóm! Mester!

Már csak faltörő,

         elszánt s – vadult

         acél valóság van!

Tévednék? Tévednénk?

         Soha.

Olvasom: kisiklott, kirontott

         a pályáról a vonat,

         amelyet éppencsak lekéstél

         – már megint…

Lezuhant, sértődötten és

         végre-szántan a repülő,

                     amelyre föl se szálltál…

         Te világszimat! Kutya! Eb!

Miközben én – csak virrasztok itt,

         megunt vadászlesen,

         pusztuló erdőben…

s éppen-pont ezen a világvégen!

         Egymagamban lesve mindenik

         éjszakai járatot, mint valami

         dörgő mennyei ajándékot…

És mit sem sejtve

         rejtőzve rejtett

         szörnyűségeidről!

Miképpen lehet így – ez a kérdés –

         That’s the question! –

         összeterelni egy újabb, épebb,

         szelídebb s ártatlan találkozás

         szerteszét kívánkozó perceit?!

Vagy inkább: – TŰZ!!! – s felejtsük el?

         Önmagunkat?

         Igen?

**

Jól sejtem én; mondhatni égre vésve,

         felhőkkel kerítve látom: Tányára

         (vagy Tamara? – végül is mindegy)

         áll s céloz a tekinteted, elhagyatva

         a borzongó másnapos reggeleken –

és mindig csak vissza-felé kutakodva, most is,

         a mesébe tűnő, ám bánatunkban-búnkban

         csak-felénk sóhajtó lenhajú lányra.

(Fehér ruhás, ha jól emlékszem. Igen?)

Holott ő sem fiatalodik. De nyakam rá!:

         helytállna-feküdne még egy

         „tisztán beszélő”, nyakló nélkül ficánkoló

         hamisítatlan szerelmi költeményben.

***

Jelentem neked – csak hogy óvjam

         mindig túlműködő képzelőgépedet –:

Idegenvezető… – Ő. Igen: T.

         Titkokat sejtető s méregdrága, csillogó –

         csábító szőrmebundát hord, mely

         szűzfehér – még… Egy varsói főutcai

         áruházban vásárolta ’74-ben, miközben

         mi, tökösök, szájtátva bámultuk

         a mennyei jelenetet egy földig érő

         kirakatablakon át…

                                             És havazott.

         Egy jó Isten fátyla lengett a fényben.

Izgatóbban, mint ha a benti lánycsapat

         anyaszülten táncolt volna előttünk. Ó,

         azok a sohatöbbé telek, sose halkuló

         sürgető dallamok a ropogó hó fölött!

Máig-idáig guruló hólabda-nevetések,

         melyek hallatán úgy tűnik: mindenki szűz.

         De ha nem: akkor is annak látszik.

         (Méghogy nincs Isten…– Urambocsá!)

****

Most meg az Ararátot mutogatja (nekünk),

         itt Jereván fölött a világ egyik tágas, ám

         legkülönösebb fegyvermúzeumának

         EGYETLEN ablaka előtt:

– Látjátok? Látják?? – A MI Szent Hegyünk.

         Ott, a völgyön-szakadékon túl, Török-

         országban… Sajnos. Most. Vagy: még…

Nincs fogalma arról, ki lehetek, de így is

         várja tárulkozón és odaadón,

         mint szállni vágyó szellem, hogy

         egy Igaz Emberre találjon végre, akinek

         a Szent Hegy ilyen ritka, vakító fényben,

         mennyei méltóságban mutathatja meg

         egész önmagát, öröklét-ragyogású hósüvegben.

Oly ritka ez, mint a fehér holló.

         „Ittenien” szólva: hósas, vagy egy hirtelen

         valósággá váló megdöbbentő álom:

Először Járni Itt És Látni A Hegyet!

         Földtől Égig! És ÍGY! Talpig Fényben!

*****

Megjöttem hát, és épp én vagyok AZ, AKI…

Ő meg (T.) hetedhét boldogságban.

         Ilyet már szemtelen-hosszú idő óta

         nem sikerült összevarázsolni:

         Illő Embert a Napsütötte Hegynek!

         Szentséges Istenfényben.

– Tudja-e Ön – ragyog rám, a talált drágakőre,

         megtartó s – tartható legendára –,

         de mit is beszélek?! Nem tudhatja,

         hogy e perctől-naptól kezdve Ön:

         IGAZ EMBER! – Csupa nagybetűvel.

És A Hegy még sosem tévedett! Én meg

         – dúdolja-muzsikálja üdvözültek hangján –

         kiugrom a bőrömből örömömben!

Képzeletben Magával megyek. Repülök,

         bárhová s meddig! Ez a rend,

         még ha mulandó, akkor is!

Gondoljon rám! Néha. Ott. Akárhol. Bármikor.

         De csak boldog napokon. Amíg

         ki nem szabadulok én is e hóvilágból,

         bűvöletből. – – De nincs fotó!

         No levélváltás. Semmi segédeszköz!

         Az effélék csak romba döntik

         a hófénypalotákat. És eltüntetnek

         minket magunkat is…

Holott – perdül táncra – én, most végre, itt,

         hűséges akarok lenni. Kitartó!

         S minden napkezdetkor: örökkévaló.

         Ne mozduljon! Maradjon! Kérem! Köszönöm.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ha nehéz az emlék – felejtsed el! Íme:

         máris röpül felém legújabb csoportom,

         visongó, szerelmetes gyermekseregem.

Nélkülem eltévednének. Én is – nélkülük.

         Mint az egész nagyvilág. A nagyok világa…

Megsimogathat. Búcsúzóul. Ezegyszer. És

         integethet. Én mindig visszaintek.

Csak semmi Viszlát! A Viszlát! olyan

         közönséges, mint a túlvilág.

         „Mint a sohasem” – írta valaki.

És én aláírom, bármikor. Most!

         Szerelmesen: „T.”

‍