.svg)
Az alkotó ember munkája egyetlen esetben sem öncélú, mondhatni, akkor teljesedik be igazán, ha valakit sikerül megcéloznia és abban nyomot hagynia. De mi történik akkor, ha az üzenetnek nem találunk megfelelő csatornát? Helyesbítek: a feladó és a címzett közötti csatornát ideiglenesen, kényszerű okokból el kellett tömíteni. Nem, a feladó ez esetben sem tartja cselekvését holmi sziszüphoszi gyakorlatnak, noha olykor elbizonytalanodik abban, hogy kitisztul-e valaha a falként működő csatorna vagy sem. Ez a „fióknak író generáció” kicsit sem áll távol tőlünk, ők az újholdasok.
A Buda Attila által szerkesztett Táguló körök című tanulmánykötet egy olyan emberközeli perspektívából mutatja be a néhány évtizeddel ezelőtti nagy irodalmi neveket, hogy úgy érezheti ma az olvasó, mintha valamiképpen részese lett volna a folyamatnak. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a tanulmányok nyelvezete nem terminus technicusok sűrítése, hanem közérthető, mondhatni könnyed olvasmány. Külön érdeme, hogy több szemszögből közelíti meg a folyóirat „életét” és a későbbi évkönyvet. Az Újhold rövid történetével kezd, majd a vezető személyek következnek. Találunk itt műelemzést (Nemes Nagy Ágnes Múzeumi séta), a hobbi megjelenítését művekben (Ottlik és a rádiózás), precíz öndokumentálást (Lakatos István), önéletírások összevetését (Nemes Nagy Ágnes). Emellett egy Lengyel Balázs-interjú és jegyzetekkel, kalauzzal ellátott újholdas tanulmányok, valamint magánlevelezések is olvashatóak. Nyilván nem véletlen, hogy a szerkesztő Nemes Nagy Ágnesnek a többieknél jóval nagyobb részt tulajdonított, viszont emiatt az az érzés keletkezhet, mintha egyenlőségjelet kellene tenni az Újhold és NNÁ közé. Vitathatatlan a jelentősége, de nem nézhetünk el afelett, hogy ez a kötet nem a Nemes Nagy magán- vagy poétaéletét hivatott „kimeríteni”. Érthető, hogy nem egy lexikon készítése volt a cél, ahol mindenki helyet kaphat azok közül, akiket valaha valamilyen szál fűzött az Újholdhoz, ennek ellenére a nyolc tanulmányból négyet neki szánni enyhe túlzásnak vélem.
A kényszerű elnémulás, a titokban tiltva alkotás mindenkire egyaránt érvényes volt. Ezt a kegyetlen időszakot Hernádi Mária Rónay György és az Újhold című tanulmánya szemlélteti a legjobban. Amennyiben sikerül eltekintünk attól, hogy puszta délutáni beszélgetéseik is gyanúsak voltak, folyamatosan figyelniük kellett arra, hogy a szomszédos asztalnál vajon őket figyelik-e meg, gyakran találkozóhelyeket kellett váltaniuk és hasonló apróságok, akkor idillikus képként is elképzelhetjük ezt a lelkes társaságot, amelynek tagjai, lévén egytől egyig érdekeltek az irodalom gyűjtőfogalma alatt, kedvüket lelték példának okáért a retorikai alakzatokról folytatott csevejben.
Végtére is az olvasó egy groteszk képpel a fejében csukhatja be a könyvet, mert miközben folyamatosan görcsös feszültséget és tenni akarást érez a lebilincselt kezek felszabadításáért, mélyen beleássa magát főként Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes intim szférájába, a magánlevelezéseik olvasása közben belekóstolván a társaság életének szebbik felébe is.
Pozitivumként említhető meg, hogy az olvasót nem hagyja magára a levelekkel vagy a Nemes Nagy-, Rába-tanulmánnyal a szerkesztő, hanem gondosan vigyáz arra, hogy lehetőleg minden világos, közérthető legyen. Nemcsak magát az írást kapja, hanem megismerheti annak háttéri előkészületeit is: a műhelymunka titkait, a felhasznált irodalom kivonatát stb. A levelek esetében is hasonló alaposság figyelhető meg. A tároló-, illetve lelőhely mellett a levélben szereplő személyek, a felmerülő probléma, a levelezőtársak, illetve a levélben említettek kiléte vagy a más helyen tartózkodás oka is magyarázatként mellé van csatolva. A szerkesztő efféle gondoskodása is még közelebbé hozza e nagy alakok személyét a ma emberéhez, hiszen „megismer” mindenkit, aki fontosabb szerepet foglalt el nehezebb időszakukban. Arról nem is beszélve, hogy Pilinszky Pipiként való említése vagy Nemes Nagy Ágnes Baumgarten-díjáról való értesítése mekkora falat bomlaszt a könyv és olvasója között. Úgy tűnik, hogy a sok évnyi közönségtől való kényszerű távolmaradást ez a posztumusz kötet oldja fel, hiszen nemcsak kikerül a fiókból a több ívnyi teleírt papír, hanem egy csésze kávét is kap melléje az érdeklődő, hogy nyugodtan lépjen be abba a világba, ahol mindennaposak voltak az olyan kérdések, hogy ebben a reménytelen helyzetben miért alkotnak, egyáltalán hogyan lehet ebben a miliőben leírni akár egy szótagot is?
A jó erős cenzúrával betömített csatorna torlasza a lehető legtávolabb került, a befogadó és címzett között nemhogy tágult volna, inkább szűkült a kör. E kötet után az újholdasok steril tárgyiassága minden bizonnyal nem kérdés többé, mint ahogy az sem, hogy volt élet a Nyugat után is. Nyilvánvalóan most is az újholdasok célja aktuális: mindig a legjobb magyar irodalmat akarták, 7 szám erejéig publikusan, 40 évig csak csendben.
Buda Attila (szerk.): Táguló körök, Ráció Kiadó, Budapest, 2014.
