Aki Stănescut Muszorgszkijra emlékeztette

Kilencvenéves lenne, de már tíz éve halott a romániai dzsesszélet ikonikus alkotója, Johnny Răducanu. Amikor Nichita Stănescu rá jellemző, velőkig hatóan avantgárd szószerkezetekkel rajzolta körül Răducanu „sivatagi némaságának” s a maga elismerő féltékenységének kontűrjeit, a brăilai mester (anyakönyvezési nevén Răducanu Crețu) már túl volt életművének meghatározó csúcsain. Ezeket a teljesítményeket 1984-ben az Electrecord öt nagylemezből álló albumban közre is adta, s aki a korongokat módszeres figyelemmel végighallgatja, jó eséllyel ráérezhet Răducanu átütő erejű művészetének egynémely titkára. Bár nemzetközi léptékben is számontartották, ő maga nem törte kezét-lábát a mondiális divatkívánalmaknak való megfelelésért, nem másolt, nem hízelgett, nem alkalmazkodott. És egyáltalán nem írt/játszott etnodzsesszt – ahogy egyébként több vagy kevesebb sikerrel sokan próbálták –, időről időre mégis egzisztenciális felismerésként jelenik meg számaiban a román elem. Műveinek (ettől is) összetéveszthetetlen arca van.

A zene, mondhatni, elkerülhetetlen volt számára. Családjában mintegy háromszáz évre visszavezethető zenészi hagyományokat tartottak számon. A legemlékezetesebb muzsikás ős kétségkívül a nyirettyűn játszó nagyapa, Petre Creţu Solcanu prímás volt, de a később Johnnyvá lett Răducanu édesanyja szintén zongorázott, apja, Costică Creţu a brăilai Leonard operatársulat kísérő zenekarának bőgőse volt, s a kisgyerekkori halálos betegségeket túlélő testvérei is mind zenéltek. Johnny fivérei közül Dumitru (Mitică) zongorista és zeneszerző lett Bukarestben, akinek fia, Michael Creţu (Johnny Răducanu keresztfia) bőgősként ugyancsak a komponálással boldogult leginkább, nem mellékesen manchesteri tanár is lett. A népes Creţu család tehát a roma hagyományok legtávlatosabb, legszabadabb útját járta be hagyományos cigány népzenében, szimfonikusban, operettben, dzsesszben, románcokban vagy épp a könnyűzene nyomvonalán.

El tudjuk-e képzelni úgy igazán, milyen lehetett 1936-ban az a Brăila, ahol az ötéves kisfiút egy Giuseppina Papanti nevű tanárnő, a város 1883-ban alapított Lyra Filharmóniai Társaságának egyik munkatársa kezdte zongorára oktatni? Nem könnyű feladat, bár Brăila a dicstelen negyven-valahány esztendő dacára ma is képes, ha tétovázva is, a fényes évtizedekre emlékeztetni. A világháború után Johnny – meglepő váltással – a kolozsvári zeneiskolát járta ki. Itt bőgő szakon abszolvált 1953-ban, majd a bukaresti Ciprian Porumbescu Konzervatóriumban tanult tovább. De már főiskolai stúdiumainak első évében felkarolta őt a szép emlékű díva, Maria Tănase, így Răducanunak módja nyílt belenőni a zenekari üzemmódba, és a számos országos turné között bizony tartós bukaresti kapcsolatokra is szert tett. 1957 és ’71 között az Electrecord hanglemezkiadó vállalat zenekarának tagja volt. A hatvanas években aztán néhány nemzetközi turnén is részt szabadott vennie. A KGST-országokban, később meg a nyugati „szabad világban” is megszaporodtak koncertalkalmai: Moszkva, Varsó, Prága és Belgrád után Svédország, Hollandia, az NSZK, Spanyolország, Franciaország, Görögország, Belgium, Svájc következett – s majd természetesen az Egyesült Államok is. 1976-ban az USA kulturális minisztériumának érdemoklevelét nyújtották át neki (ekkor nyilván amolyan „kelet-európai kulturális nagykövetként”), ’87-ben pedig a new orleans-i Louis Armstrong Akadémia tiszteletbeli tagjává választották.

Răducanu diszkográfiájában mintegy tucatnyi hanglemezcím szerepel, ezek közül kiemelkedik a Jazz made in Romania (1987), a három Vallomások című korong, a Jazz made in Romania San Francisco-i koncertfelvétele (Teodora Enache közreműködésével, 2002), a Chamber Jazz Music (2008) vagy az Inside Stories – Jazz Poems (2009). Volt továbbá jó néhány színiprodukció is, amelyekhez a munkáját igényelték, ekként például a Cseresznyéskerthez vagy a Don Juanhoz is írt színházi kísérőzenét.

2002-ben jelent meg első önéletrajzi jellegű könyve, a Singurătatea, meseria mea című a Regent House Printing & Publishing gondozásában, majd 2005-ben a második biográfiai vétetésű munkája, a Țara lui Johnny a Vivaldi kiadónál.

Életet habzsoló, természetes ember volt. A habzsolás nyomán súlyos diabétesz vett erőt rajta. Öt by-pass-műtéten is átesett. Az új román állam (értsd: a ’89 utáni) szégyenletes nyugdíjjal „becsülte meg”. Nem ő volt az egyetlen, aki rezzenetlen arccal vette tudomásul az otromba hálátlanságot.

‍