Aki az ellenállást választotta

Papp Endre: Cs. Szabó László. MMA Kiadó, Budapest, 2022.

Cs. Szabó László a két világháború közötti esszéíró-nemzedék tagjaként lehet ismert a magyar olvasóközönségnek. Ha ismert egyáltalán – tehetjük hozzá, mivel a magyar irodalmi fősodron kívül, egy arisztokratikus külön úton alkotott. Emigrációba vonultsága, tudatos esszéíró elkötelezettsége, amely felülmúlja benne a költőt és szépírót, az életrajzban rejlő vonzó kalandosságnak az elutasítása is közrejátszott mindebben.

A monográfia értelmezésmódja hű a szerzői szándékhoz. Maga Cs. Szabó mondja ezt magáról 1980-ban, a harmincévnyi angliai emigrációból hazatérve: „Egyet tehetnek az emberek (s ezt teszik legkevésbé szívesen, mert nem elég drámai, s nincs köze semmiféle magyar »sorskérdéshez«): adjanak ki, vegyenek meg, olvassanak el, fizessenek ki, viszont ne törődjenek az írás mögött az emberrel, hagyják békében zajtalanul élni s meghalni, még sírját se keressék föl.” Ez a Gál Istvánnak írt levélből való passzus szellemében vizsgálja a monográfia szerzője a meglehetősen terjedelmes Cs. Szabó-életművet. Azaz nem a mű mögötti ember érdekli elsősorban, hanem magukból az írásokból kirajzolódó szellemi arcél. Teheti is, mert a Cs. Szabó-esszék sűrű szövésű szövegek, tartalmas mondanivalóval.

A kötet a bevezető fejezetet leszámítva három egységre oszlik, amit egy függelék zár életrajzi adatokkal, műveinek jegyzékével, valamint a róla szóló válogatott szakirodalommal. Papp Endre Cs. Szabó esszéíró munkásságát taglalja a legrészletesebben. És az esszékből kirajzolódó főbb Cs. Szabó-i gondolatokat. Az 1937-es Levelek a száműzetésből című esszékötete kapcsán például nemzet- és Európaeszményét, Erdélyhez kötődő öntudatát, az esszé műfajának cselekvésként, „őrszolgálatként” való felfogását. Kiemeli, hogy példaképe Széchenyi István, Babits, Thomas Mann, Erasmus. Ők adják ki az „ideális esszéistát”: „a nyugati magas műveltséghez való igazodást, a metaforákban és gondolatokban gazdag nyelv bírását, a magába szállás képességét, a férfias, kemény, harcos attitűdöt, a képességet, mely »örül a jónak, s tűri a gonoszt«”.

A szintén 1937-es Doveri átkelés nyugat-európai utazási beszámolója a helyek, tájak mellett az esszé módszeréről, a szövegépítkezés hasonló jegyeiről is vall. Ti. az utazás történelmi, kulturális barangolás, történelmi személyiségek megelevenítése, pillanatképek villódzásából leszűrt bölcselet, és mindig egy magasabb szellemi pozícióból való interpretálás.

Az 1938-as Magyar néző című naplóforma kötet Cs. Szabó nemzet- és hazaeszményének taglalása kapcsán mondhat sokat a mai olvasónak. A veszélytudat űzi Cs. Szabót a hazával való számvetés felé, amely hazakép Teleki Pál Szent István-i állameszményéhez kapcsolódik, azaz a hazát nemcsak összefüggő földrajzi területként, nemcsak gazdasági, társadalmi, politikai, hanem szellem- és műveltségbeli egységként fogja fel. Arisztokratikus, eszményt kereső hozzáállás az övé, amely a nemzetet a nép fölé helyezi. Gondolatai a mai elszabadult malomként zakatoló Európában félelmetesen időszerűek. „Gyanítom, hogy az európai közös haza örökre füstbe ment. Egy kontinens-közi nemzeti érzés születik helyette: angol, francia, német, olasz, japán birodalmi hazafiságnak hívják.” „Mindennek árát pedig a kis népek fogják megfizetni” – utóbbi mondatot Cs. Szabó nyomán már a monográfia szerzője fogalmazza meg.

A monográfia erénye (a teljességre törekvés mellett) az az eleven értelmező hang, amely párbeszédbe lép, olykor vitatkozik Cs. Szabóval. Ezzel egy jelen és múlt közötti ívet feszít ki, lám a 20. századi traumáktól dúlt alkotót itt és most olvassa valaki. Papp Endre mélyreható értelmezéseket végez, a változatos műfajok mögötti szellemi alapállást keresi. Ezért érezheti úgy az olvasó, hogy a Cs. Szabó-életműből akár háborús esszéket, akár verseket, novellákat vagy útirajzokat értelmez, egy vonzó egységesség veszi körül. Mint egy tóba dobott kő: habár a koncentrikus körök egyre tágulnak, csakis a középpont miatt.

Európai latinitás, egy múltba vesző aranykorképzet, a hagyományok tisztelete, beleérző közvetítése mindannak, ami megőrzésre méltó: posztmodern korunk zilált, szekértáborokba züllött emberének ez a Cs. Szabó-i alapállás azért is lehet vonzó, mert nem irányzat, program, hanem a személyiség sokrétű kibontakoztatása. (Ma így mondanánk, játékba hozása.) Szellemtörténeti látásmódja, konzervativizmusa, ami minden műkincset magába habzsol, nem valamiféle avítt humanizmus, sokkal inkább ellenállás. (Ahogy maga Cs. Szabó mondja: „az élet ellenállás, s az ellenállást legjobban a megválasztott száműzetésben gyakorolhatja.”) Az ellenállás viszont a személyiséget mutatja meg – minden életrajznál élesebben.

‍