Ahogy Homérosz

Ahogy Homérosz követte vakon

akhájok gályáit azon a napon

retrospektív hullámok közt, hátra

nem tekint többé végzetes bárka,

ködár kitágult pupillára ráhull,

kétségben vélt érv se marad társul,

vétett-e valahány, amiért káoszt

kívüli, belüli istene ráoszt?

Kihagyó légzés, hiányzó mondat,

hogy halhat hamvába bele holnap,

mibe fogóddzék normális élet,

ami perc alatt semmivé lett?

Öregek könnyébe fagyott puskapor,

lengyel, kozák, Habsburg, muszka kor,

utána mit hagymázban kiagyal

világhatalmilag link viadal.

Bizonytalan menetelő batyuk

viszik a szót, szél cibálta kaput,

sárkánytűzben kővé dermedt orcák,

madár csípi fel az elszórt morzsát,

Ha eddig sem volt fenékig tejfel,

annál mélyebbről kell hogy felkelj,

óvd, aki elvet, ontsad véred,

folyjon patakzón, míg kicseréled.

Ma iskolából te hozod, négyre,

ne felejtsd, rohanok, légy ott érte,

ám ha fütyülő fátum előtted

fordul a sarkon, térden is előzd meg!

Ó harang hangja kondulva megdől,

szökik az árnyék, sóhaj testből,

siratók fölé templomhajónak

roppant füstfelhők összehajolnak.

Van-e térképen neve nincsnek,

hogy találsz arra, aki nincs meg?

Por, törmelék, irdatlan torz halom,

macskaszemben gazdátlan borzalom.

Tüdők között a szív szülőföldje

lüktet, megszakad, dobog meggyötörve,

kapukulcsot a lábtörlő alatt

hagytad, mégis betörik falad,

kinéz a bútor, a polcok, étel

hamvadt rámájú szenes képpel,

ahogy Homérosz nézhette vakon

akhájok máglyáit túl pár századon.

‍