A Zangezur-hegység felé

 Tompos Opra Ágota: Idősíkok

‍

Bodor Ádámnak – üdv!

‍

Efféle tisztelgő főhajtás alkalmán

újat nem mond, csak toporog az ember,

egyik féllábról másikra, haszontalanul:

mi legyen? – hízelgés? – okosság? – elmés szó? –

hűvösködés? – – a franc...

‍

Nehéz magasztos ruhát öltenem, hát

kivágom magam az illem bozótjából,

s ajánlom máris Önnek, Mester –

ki ilyes tapasztalásokban sokkalta jártabb,

évei száma okán bölcsebb nálam,

és ennél fogvást tekintélyesebb is (tán) – –

‍

ajánlom hát: egyszer, mikor épp a

Kincses Város felől közelít V-helyhez,

az úton, melynek hepehupás mentén,

ebben a mi tündér Erdély Országunkban,

oly sok emlékre méltó dolog megesett,

gyilkolás, csata, kopjatörés, ármány – –

‍

és már Radnótot s kastélyát elhagyván,

Nyárádtetőnél jobbra lesz kegyes letérni,

Libán felé irányozva patkót, kormánykereket,

s Lukafalván rá-lépve a Székely Földre,

mely énnekem legotthonabb otthonom,

leghazább hazám – –

‍

figyelmezzen Méltóságod, délre járván az idő,

a csinoska vendég-fogadókra, hiszen tudjuk:

a „mindent a szemnek” nem elég –

hát el ne siessen-osonjon a Deszkás előtt,

‍

kinek falai közt szívünknek s egyébb részeinknek

igen kedves fogadásban részesülhetünk;

hol szó, látvány lelkünkhöz beszél,

s nincs élő, ki innét üresen távozik,

még Kigyelmed se, lássa! – de ha mégis:

‍

minden hiányzó pótolható, odébb, a Gerendásban,

(ha már a Kis-Küküllő völgyét nyargaljuk,

a Mezőhavasra küldve tekintetünk):

és „Uram Isten, az a szemes-fuszulyka-lé”!!! – –

‍

s csak eztán tovább, tovább, a Libán felé!

Kibéden hagyma s jó pálinka; Sófalán

párja-ritka havasi mézek, és

Korond fingó-borvize odább, s hűs cserepei...

– – nehéz, nehéz mindenre figyelmezni, de előre!

a Libán, a Zangezur-hegy felé, kényes úton, de

megállíthatatlanul! – – kiáltja s kívánja

‍

Neked Kirájlaci, kit Sóváradon lelni,

ha épp nem tévelyeg egy nyárban valahol...

(S a kapuja kurjantásra tárul).