A vörös postakocsi nyomában. Krúdy-reminiszcenciák

Kelemen Kinga munkája.

Kristály Attila körorvost Cukor doktornak nevezték a faluban, nemcsak azért, mert errefelé soha nem hallották a Kristály családnevet, hanem azért, mert – ahogy mondták – édes a beszéde, s dallamos, mindenkihez van kedves szava, mosolyogva hajol a beteg fölé, hullámos haja ráomlik a homlokára, amit mókás fejrándítással dob vissza a helyére.
Amikor kihelyezték az ország északkeleti csücskébe, a Zempléni-hegység lábához, a megyei főorvos beültette a tanács autójába, bejárták a völgy négy faluját, s a hivatal embere kertelés nélkül kijelentette:
– Nos, kedves kollega úr, innen szökött meg féltucatnyi fiatal orvos. Ön hány hónapot jósol magának? Jelzem, a praxis falvait egy békebeli batárral járhatja be, autóról gondoskodni nem tudunk, viszont a szolgálati lakás ingyenes.
Nem válaszolt. Tudta, szakmai hitelrontás lenne megmondani, hogy már gyermekkorában bolondult a lovakért, s azt reméli, itt, az Isten háta mögött ki tudja élni legnagyobb szenvedélyét.
Másnap elutazott egy méntelepre, nagy nyerget cipelt haza a hátán, kifogta a hámból az egyik lovat, fölnyergelte, s kötőféken vezetve járta azzal a mezei, az erdei utakat. Az öreg kocsis, Boga Péter morgott, mint a nagyidő, soha nem fog az nyereg alá betörni, ha már egyszer hámhoz szokott.
– Jól van, Péter bácsi, majd meglátjuk. De ha már így lefitymálta a lovat, legyen Fityma a neve – kacagott Cukor doktor, és minden szabad percét idomításra fordította.
Valóban nehezen törte be a paripát. Gyerekkorában, a Hargita léghuzatos legelőin, kóbor szelekkel versenyezve, nyereg, kantár nélkül ülte meg a félvad lovakat, ott alakult ki az életre szóló szenvedély.
Tizedikes volt, amikor a szüleivel kitelepült Magyarországra, az egyetemet már Budapesten végezte, s amikor csak módja volt rá, eljárt lovardába, de itt az öreg batár elől kifogott nagycsontú állat csak lassan szokta meg, hogy izmos férficombok szorítják az oldalát, nem kocogni kell immár, hanem vad hajszával ugrani árkon-bokron át, mert gazdája csak így tudja megélni a lovaglás gyönyörét, azt, hogy a ló hátizmai ringanak alatta, bordái hajladoznak, nyaka megnyúlik, sörényéből zászlót serít a szél, füleit hegyezi, sunyít velük, ha haragszik, és farka töve alól nagyokat durrant a világra nekirugaszkodáskor.
Nagyon szerették az emberek az Erdélyből ideszakadt Cukor doktor urat, de beleborzongtak, amikor télen a csuklyás alak kibomlott a ködből, zúzmarás volt a csuklyája, hófehér a ló feje, ez maga Lucifer; patak folyt keresztül a falun, azon híd, amiről azt suttogták, éjfél után zeneszó, disznóröfögés szűrődik ki alóla, s ha Fityma patái dübörögtek a hídlásokon, keresztet vetettek a vénasszonyok.
Nem lehetett tudni, előre vagy hátrafelé lépett az időben Cukor doktor, de ösztöneivel érezte, álomba burkolóztak ezek a határszéli falvak, az emberek jól érzik magukat ebben a szendergésben, emiatt az ő középkori szenvedélye pont beletalál a miliőbe.Megszokták a négy faluban, hogy mentő szirénázása helyett lónyerítés jelenti a segítség érkezését, lódobogás a motorzúgást, citrompotyogás a kipufogó gázt; ha télen befújták a szelek a keskeny utakat, tapasztalták az emberek, hogy nem úri bolondéria körorvosuk veszett vágtája, jó pár embernek mentette meg az életét, különösen azokét, akikre fa dőlt az erdőben, akik motorfűrésszel vágták le az ujjukat, de szülést is vezetett le nem egyet, ha a mentőautó elakadt a hófúvásban.
Eltelt a tél, jött a tavasz. Lovasnak a virágnyílás olyan, mint futónak a pisztolydörrenés, lobban a vér, villan a szem, tisztul az agy, egy szál ingben, hajadonfőtt, lobogó hajjal rohanni bele a szélbe: ez fiatal férfinak való élet. Fityma nyerítése is megváltozott, téli rekedtsége elmúlt, hangja rikoltás volt, lóröhögés, és ha a kantárszárak megrándításával gazdája galoppot parancsolt, nos, olyankor kapálni szokott a két első lábával, vigyázni kellett a doktor úrnak, nehogy az útszéli árokban kössön ki.
A hippokratészi eskü letétele után fogadalmat tett, visszautasítja a hálapénzt, de az asszisztensnője, Fábián Margit megmagyarázta, hogy ezek a puritán emberek megsértődnek, ha nem fogadja el a tojást, a szalonnát, disznóvágáskor a kóstolót, ők, mondta Margit, közösségben élnek az Úristennel, s ezt az orvosnak is vállalni kell, egyesek titokban még a sírokra is tesznek világításkor ennivalót, legyen terített asztal az elköltözöttek szellemeinek, ha éjféltájt járják a temetőkertet.
Okos, szép asszony volt Margit, az asszisztensnő, óriáskontya búzaasztaghoz hasonlított, öreg parasztok által megrakott asztagokra emlékeztette Kristály Attilát, amit gyermekkorában minden csépléskor megcsodált, imbolygónak tűnt a nagy konty miatt a járása, pedig amazontermete volt, nyaka izmos, mellei teltek, buja érzékiség sütött minden porcikájából, bolondultak a férfiak a közelében.
Amíg ő lóháton poroszkált, járta a körzet falvait, a községközpontban Margit látta el a betegeket, azt tudta ő, amit az egyetemen nem tanítanak, ismerte a családok legalább három nemzedékét, ránézésre megmondta, kinek mi a baja, mert emlékezett pontosan, miben halt meg az apja, a nagy­anyja, hírét sem hallotta az öröklést hordozó spirálnak, a kettős csavarba kódolt DNS-nek, neki a memória abroszára volt kiterítve a falu géntérképe, abból olvasott.
Az emberek sustorgását is Margit mondta el, az izgatja a falut, mikor nősül meg a doktor úr, udvarol-e valakinek, egy ilyen egészséges, szép ember mégsem tud fehérnép nélkül meglenni; nehogy az Úristenért valamilyen városi félével gabalyodjon össze, mert akkor ő is itt hagyja ezt a földet, amit, csupa szórakozottságból, a háta mögé pottyantott az Úristen.
Egyelőre lefoglalta a tavasz, elbűvölte a vidék szépsége, tudta, ha nemcsak nézni, hanem látni is akarja Zemplénföldet, ha meg akarja hódítani ezt a szépasszonyt, tanácsos gyalog elindulni, ezért leszállt a lóról, fogta a kötőféket, szemlélődött, meditált, szoktatta szemét új, második szülőföldjéhez.
A földeket visszaadták, de igásállatok nélkül a határt nem tudták megdolgozni az emberek, csak közel a falvakhoz moccant az élet, emiatt bíbor pipacsfoltok rikoltoztak a lankákon, de Kristály Attilát a kuriózumok érdekelték, az erdei hölgypáfrány, a libatop, a pántlikafű, a macskatalp; növénytani mutatókban búvárkodott, alig tudott betelni egy-két név szépségével.
Vadvirágairól híres ez a vidék.
A kúpalakú, vulkanikus hegyek, a várromok gyermekkorára emlékeztették, Erdély is ilyen, még Bekecs-hegység is van itt, mint a Nyárád mentén; virágzuhatag mindenfelé, a lila hegyeken csere-, bükk- és tölgyfaerdő, a csúcsokon fenyő; kötőféken vezetni Fitymát, s bandukolni források irányába isteneknek való élvezet, közben figyelni, miképpen szívja magába a patakok vize a levegő nedvességét, és ha jön a Nap, megindul a párolgás, visszahódítja a lég az elrablott kincset, hogy aztán betöltse a teret az ég legnagyobb adománya, a Fény.
A gyalogtúrák Fitymával eloszlatták fejében a bódulatot, a szemlélődés visszahozta a földre, a zempléni emberekről elmélkedett, igazuk van az etnográfusoknak – gondolta –, a vidék, a domborzat, az éghajlat hatással van a lélekre. Kedvenc professzorának a szava is eszébe jutott, gyógyítani csak azt az embert lehet, akit ismerünk, és akit szeretünk, ezért látogatta a családokat, elbeszélgetett velük, s kezdték megszokni Zemplénföldön, hogy ez a lobogó hajú fiatalember nemcsak hasmenéssel, vesegörccsel, bőrkiütésekkel foglalkozik, az is érdekli őt, mi van a lelkükben.
Kihelyezése után másfél évre levél jött az egészségügyi tanácstól, felszólították, részt kell vennie egy továbbképző tanfolyamon a fővárosban. Helyettesről nem tudnak gondoskodni, a sürgősségit elvégzi a mentőszolgálat, a sima esetekre ott vannak az asszisztensnők.
Fitymát Boga Péterre, a falut Margitra és asszonytársaira bízta, s a batárral átkocogtak a szomszéd völgybe. Ott már járt a vonat, s ő ráncolta a homlokát, sóhajtott is egyet, amikor felhágott a vonat lépcsőjére, aggódott a körzetéért, mi lesz a betegekkel nála nélkül.
Kellemes három hónapot töltött vidám fiatalok társaságában, az előadások érdekesek voltak, este színházba, kiskocsmákba járt, boldogan elvegyült a főváros színes forgatagában.
Már voltak olyan kávéházak, amelyekbe beköltözött valamelyik könyvesbolt, a polcokon, a kötetek közé beállítva, borosüvegek, az asztalokon poharak, mindenki előtt laptop vagy okostelefon, legérdekesebb a padlózat kiképzése volt, az úgy emelkedett, mint a régi arénákban a tribün, a lépcsőkön, párnákra dőlve olvastak vagy tereferéltek a vendégek, mintha Rómában lettek volna két évezreddel ezelőtt.
Vannak pillanatok, amelyeket előre senki nem lát. A tanfolyam második hetében fedezte föl Kristály Attila ezt a kávézót, még arra is emlékezett, délután négy órakor lépett be ide, s tekintetével üres helyet keresett. Egy asztalnál, az ablak előtt, vörös hajú lány ült, elmélyülten olvasott, alig hallotta meg Attila hangját, amikor megkérdezte, szabad-e itt egy hely.
Így kezdődött. Mindketten elfelejtették, ki indította meg a bizalmas beszélgetést, az bizonyos, hogy a könyv, amit a lány olvasott, ürügy volt a közeledésre. Attila megkérdezte, mit olvas, a lány szó nélkül feléje fordította a címlapot: Heidegger: A műalkotás eredete. Ez már betájolta a vörös hajút, bölcsész szakos lehet, gondolta Kristály Attila, orvos szeme azonnal látta, nem festi a haját, eredeti szín ez a lila karmazsinvörös.
Aztán bemutatkoztak:
– Fischer Lilla vagyok – mondta a lány –, utolsó éves az egyetemen, esztétikából írom a diplomamunkámat.
– Kristály Attila. Kezdő körorvos a Hernád és a Bodrog között, Kossuth Lajos szülőföldjén. Birkóztam Heideggerrel, vizsgatéma volt negyedéven, nem könnyű olvasmány. Te hogy vagy vele?
– Tudod, az esztétika már rég nem széptan, inkább filozófia, mélyvizekre visz, és én szeretem a mélyvizeket.
Az orvosok másképpen látják a partnerüket, akaratlanul is belevisznek egy kis anatómiát.
– Milyen átlátszó a bőre – elmélkedett Attila –, átderengenek a hajszálerek, kezei aprócskák, körmeit zöldre festi, csontjai vékonyak, de izomzata erős, bizonyára sportol, nyaka hihetetlenül vékony, arca gödrös, homloka kúpos, félig eltakarja azt a behulló vörös haj, felsőteste csupa érzékiség, harmatcsepp virágszirmon, nem visel melltartót, előre ugró csitri mellei gyújtóbombák…
– Szép ez a fiú – gondolta Lilla –, középen összenőttek a szemöldökei, ami pont ellentéte puha bariton hangjának. Egyszerűen öltözködik, világoskék ing, szürke zakó, fekete nadrág: de jó a férfiaknak, ilyen könnyen megoldják azt, ami nekünk, nőknek olyan sok fejtörést okoz. Tiszta ember, ez kiolvasható sötétbarna szeméből.
Beszélgetésük a Lilla szakmája körül forgott, a szép fogalmát nem lehet elégszer körbejárni – mondta a lány –, legalább 4-5 művészet nagyítólencséjére van szükség: festészet, szobrászat, építészet, zene, irodalom, csak ez által alakul ki a szépérzék, s abból a műélvezet.
– No, és egy ló? – kérdezte Attila. – Egy ló látványa nem elegendő, hogy átfusson rajtunk a borzongás? Jelzem, hogy lóbolond vagyok. Fityma, aminek a hátán járom a körzetem, magyar félvér, okosabb, mint sok ember.
– Erre nem is gondoltam. Elismerem, szép állat a ló, csak nekem, városi lánynak a szépség elvontabb, nem azonos egy patás, nyerítő állattal, persze, izgalmas tünemény a táltos paripa mitológiában, népmesékben, nyihahák országában; Pegazus már nem is ló, hanem tehetség-szimbólum, valóban, lóháton is össze lehet fonni a filozófia és az esztétika szálait, bizonyára tudod, a szépségélmény az agyunkban keletkezik, több köze van a rációhoz, mint az érzelmekhez, sajnos, akkora a kavarodás a fogalom körül, nincs ember, aki rendet tudna tenni, Kant elkövette a merényletet, elválasztotta a szépet az etikától, nem feltétlenül morális, ami szép, híres axiómája ma is sarokkő: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.”
Lilla érezte, túl messzire ment, ennek az okos szemű orvosnak bizonyára egészen más fogalmak kavarognak az agyában: láz, vérnyomás, migrén, elhízás.
Nem volt igaza.
Attila még soha nem érezte azt, hogy egy lány első pillanatban ekkora izgalmat vált ki benne. Nem volt tejfölös szájú kezdő a nőknél, bizonyára már nős lenne, ha negyedéven nem vándorol ki a barátnője Izraelbe, de most mégis kellemes bódulatot érzett, ütőere és halántéka hevesen pulzált; áramütés volt, úgy horgadt magasra a vágy görbéje, mint hegyvonulatok gerince kéregmozgáskor, iszonyatosan megkívánta ezt az erotikus, egzotikus lányt. Először illatfoszlány érkezett el hozzá, keleti fűszerek szagára emlékeztető parfüm, de ez soha nem jár egyedül, fiatal lányok testének az illata mindennél bódítóbb, aztán a látvány töltötte be szemét, agyát, ösztönvilágát, sokkolta a rövidre vágott vörös haj, a libegő fülönfüggők, a világoskék szem, a játékosság és értelem kettőssége az arcon; okos ez a lány, gondolta, s mégis egy csodálatos gyermek, szívesen fölkapnám az ölembe, s vinném magammal a végtelen térbe.
Megegyeztek, találkoznak még itt, mert karizmatikus hely ez a stadionszerű könyvtár-kávézó. Magukkal vitték az új, a frissen felfedezett világ foszlányait, a másik territóriumának egy-egy darabját. Lilla látni vélte a lobogó fehér köpenyben serénykedő falusi doktor urat, hallani vélte Fityma nyerítését, amelyről olyan fennkölt tirádákat zengett ez a füstszemű fiú; Attila agyában csupa elvont fogalmak kavarogtak: szonáták, színház, koncert, film, bizonyára ez Lilla világa.
A harmadik találkozás után már tudták, nem egyszerű ismeretség ez, mindkettőjükben életcélok meredeztek, Attila fiatal feleséget álmodott az orvosi rendelő szolgálati lakásába, Lilla boldogan hajolt a daliás, szép arcú férfi oltalmába.
De hogy lehet a két világ közötti disszonanciát föloldani?
Lejárt a tanfolyam, és megegyeztek, Lilla meglátogatja őt Zemplénföldön.
– Tudnál ott élni? – kérdezte Attila.
Megrázkódott, tudta, ez leánykérés, más, közhelyszerű nem fog elhangzani, bükkfejűek a székelyek. Kitérő választ adott:
– Először látnom kell azt a tájat, ami téged megbabonázott, amúgy sem jártam soha arrafelé. Államvizsga után elmegyek hozzád, ma már csak falun lehet egészet lélegezni.
És elforgott az idő. Lilla az államvizsga után telefonált, s bemondta a bűvös mondatot, amiben megegyeztek:
– Heidegger, a lovam célba ért.
Ez a látogatás szándékát jelentette, s Kristály Attila rákészült a fogadásra. Merész, rendhagyó volt a terve, inkább álom, nem a falu hétköznapjaiba illő.
Élt az alszegen egy öreg ács, Nagy Lajos. Három fia volt, Dénes, Árpád, Béla, csak ők laktak a rövid utcában, mindent faragtak, szekeret, szánt, fonókereket, még fapipát is, a mesterségük miatt elhomályosult a családnevük, a Kerekes ragadványnevet ismerte ország-világ.
A fiak szakosodtak, Dénes szuszékot, hombárt faragott, Árpád sok más egyéb mellett osztovátát, Béla mindenféle járművet, de Cukor doktor mégis az öreghez, Kerekes Laji bához fordult, talán ő jobban megérti, s nem tartja bolondnak, ha előadja a tervét. Az apának – a Kerekes mellé – még egy nevet biggyesztett a falu: Fakirály.
Estefelé ment el hozzá, amikor már rozsdás az erdő a lenyugvó naptól.
– Lajos bácsi! Furcsa kérésem van. Faragjon nekem egy könnyű kétkerekűt, de ez inkább hintó legyen, amivel trappolni tud a praxis vasderese. Maga tudja, hogy én a hókán lovagolok, de most jön hozzám egy lány, akivel be akarom járni a Zempléni-hegység völgyeit, hágóit.
Pipált az öreg, úgy tudta a falu, abból szívja ki a nagy tudományát, két szippantás között mondta:
– Megfaragom én, doktor úr, hogyne faragnám meg azt a kétkerekűt, nyolckerekűt is faragok, ha kell. Mennyit tesz maga is a négy faluért! Egy hét múlva jöhet a deressel.
Ilyen könnyen ment az alku. Akkor akadt el az egyezkedés, amikor Cukor doktor arra kérte, fesse meg a kordét pirosra.
– Már megbocsásson a doktor úr, azért mégse csináljon belőlem bolondot – tiltakozott az öreg Fakirály. – Ki látott errefelé piros szekeret? Rég volt, még az én legénykoromban, amikor a jármot zöldre festettük, nóta is van a festett járomról, de szekeret…? Pirosra?
– Akkor megfestem én – mondta a doktor –, amúgy is azt állítják lovas vágtáim miatt, hogy hiányzik egy kerekem.
És úgy cselekedett. Pemzlit hozott, négy doboz festéket, és a Laji bá udvarán karmazsinpirosra pingálta a kétkerekűt: az oldalakat, a hátulját, még a küllőket is.
Nyitva volt a műhely ajtaja, az öreg oda-odapillantott, s amikor látta, hogy a doktor kész van a munkával, kijött, sercintett egyet a pipaszár mellől, s mondta:
– Hát, doktor úr, ha úgy tudják magáról, hogy hiányzik egy kereke, akkor mondhatják rólam azt, hogy nekem kettő. Eszeveszetten jól néz ki ez a piros micsoda. Felülhetne erre a mesebeli királykisasszony is.
– No, ha az egyik csatát megnyertem – gondolta Cukor doktor –, következhet a másik Boga Péterrel, a kocsissal, mert csak ő ismeri a deres minden furfangját.
Ketten hozták el a lovat, hümmögött Péter bá, megnézte elölről, hátulról, oldalból a piros szekeret, egy szót sem szólt, mégiscsak főnöke ez a bolond doktor, a két szekérrúd közé állította a derest, felrakta rá a nyaklót, bekapcsolta az oldalszíjakat, zablát a szájba, megragadta a kantárszárat, s elindultak.
– Járatni kell az elején, hogy szokja meg ezt a tyúkborítót, s ne vaduljon meg a színétől.
Nagyot nyelt Cukor doktor, nem túl hízelgő név a tyúkborító, de hát… az álmok kacskaringós útjai ilyenek.
Járatták hát a derest, betanították egyes fogatra, nevet is adtak neki, legyen Fickó, mondta Péter bá, s ezzel befejeződött a lóiskola.
A vasút csak Zemplénföld szélét érintette, ezért Lilla érkezésének a napján áthajtott a kordéval a szelíd dombkaréjon, s várta a vörös hajút, aki úgy libbent le a vonat lépcsőjéről, mint egy piros pillangó.
Fickó a közelben volt kikötve, s amikor megközelítették, Attila, trubadúrok módjára, földig hajolt:
– Íme, kedvesem, az én nászajándékom. Krúdy Gyula bátyámtól kértem kölcsön a vörös postakocsi unokaöccsét.
Csengő kacagással telt meg a tér, olyan komikus volt ez a fogadás.
– Te valóban a szecesszió bokrai közül bújtál ki – mondta Lilla.
Felpattantak a kétszemélyes ülésre, s hazaporoszkáltak.
Államvizsga után jót tesz az idegrendszernek a vidék, a csend: álomvilágban telt el nyolc nap, egymásba folytak a nappalok és az éjszakák, csordultig telt a szerelembárka, alig jutottak el a szavakig, a szemek, karok, kezek, ujjak beszéltek, suttogás szárnyán szálltak a szívmetaforák, s eközben egyesült a két világ, az esztétika parttalan mezeje a vidék kitapintható, kézzelfogható valóságával.
Idősávok, időszigetek úsztak el felettük.
Két nap után mégiscsak megrepedt a hallgatás boltozata.
– Mennyi lehet az idő? – kérdezte hajnalban Lilla.
– Melyik idő? – kérdezett vissza Ati.
– Megjött a kedved a filozófiához?
– Miért ne? Minden szerelmes időcsaló.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy kisajátítottuk az időt, nem vettük tudomásul azt a sok okoskodást, amit kiagyaltak, vagyis hogy az idő eltörött, az idő eltűnt, az idő felgyorsult, az idő megállt, az idő kitágult.
– A mi időnkkel mi történt?– Átalakult. Boldogsághormon lett belőle. Endorfin. Remélem, tudod, hogy az agyalapimirigy és a hipotalamusz termeli.
– Csak kibújt belőled a doktor, te nagyokos! Már vártam, hogy tudóskodj egy kicsit! Nem tudtad megállni.
– Hát te nem tudóskodtál, amikor megismerkedtünk? Teletömted a fejem Heideggerrel. Az endorfinnal mégiscsak többre megyünk, mint a szálkás német professzorral.
Harmadik nap reggelén bújtak elő, s elindultak. Tiszta vizű, vidám patakok omlottak le a hegyekből, partjukon tengernyi nefelejcs, kékbe játszó, zöld erdők futottak fel a hegytetőkre, a szélben varjú lengett, mint harang.
– Ez az én új hazám – mondta Lillának. – Gábor Áron szülőföldjét a Kossuth Lajoséval cseréltem fel.
Nem voltak hétköznapi látvány: karmazsinpiros kétkerekű, a hámban vasderes, az ülésen vöröshajú lány, lóháton a lobogó hajú Cukor doktor.
Bejárták az egész körzetet, Lilla már tudta kezelni a gyeplőt, ismerte a vezény­szavakat, csettintett a nyelvével, akkora fordulat volt ez az életében, mintha lelépett volna a golyóbisról.
Ati előrukkolt a titokban kigondolt tervével.
– Gyere, kedvesem, nézzük meg az Öregházat. Ez egy kúria, de így nevezik az emberek. A Károlyi grófok építették. Üresen áll, pont arra való, hogy művésztelepet hozzunk ott létre. Ennek a csodálatos vidéknek minden négyzetmétere egy-egy festmény. Mit szólnál ahhoz, ha nyaranta meghívnánk néhány tucat festőt, szobrászt, zenészt, folkloristát? Éppen neked való lenne velük bíbelődni, falura költözne a te szakmád, az esztétika. Romos az épület, de egy okos pályázattal kapnánk annyi pénzt, hogy renováljuk, felújítsuk, berendezzük. Te lennél a kastély tündérasszonya, nem kínozna a gondolat, hogy elnyelte a vidék a körorvos unatkozó feleségét.
– A szó disszonáns lenne, most – gondolta Lilla, ezért csak szorította Ati nyakát, amennyi ereje volt, mind beleadta, úgy szorította.
– Boldog leszek – mondta hangosan –, ha befogadsz társadnak teremtett világodba.
Ez volt a válasz a kávézóban elhangzott kérdésre:
– Tudnál-e ott élni?
Másnap Budapestre utaztak Lilla szüleihez, s amikor Kristály Attila doktor úr megkérdezte Lilla apját, Fischer Marcellt, a híres karmestert, hozzá adná-e a lányát feleségül, a válasz rövid, tömör volt:
– Tudtunkkal a lányunk már a tied, fiam, vigyázz nagyon rá, mert mostanig, huszonkét éves koráig mi is nagyon vigyáztunk.
Zemplénföld lakója lett Kristály Lilla. Örült az új nevének. Jól hangzik. Ismételgette: Kristály Lilla, Kristály Lilla… Véletlen találkozás indította el a lavinát, de a hétköznapok történetei mind ilyenek.
Csinosítgatta a lakást, a világhálón navigált kedvére, az is kiderült, Cukor doktor úr nem volt szakbarbár, amikor nagy példányszámú könyvtárát gyűjtötte, Krúdy Gyula munkái két hosszú polcot töltöttek meg, azt most egymással versenyezve olvasták.
Egy hét múlva már egyedül is be tudta fogni Fickót a hámba, s a patakvölgyeken fölfelé haladva eljutottak a forrásokhoz. A föld gyomrából felbuggyanó víz, amiből híves patak lesz, legszebb látvány, s a mohos sziklákon lezubogó vízesések romantikus filmekbe illők.
Lilla akkor kezdett kimaradozni a barangolásokból, amikor nehezére esett felugorni a piros kétkerekű hágcsójára, domborodó, szép hasa más életrendet diktált.
Megegyeztek, nem hívják ki a mentőt, amikor az első fájdalmak jelentkeznek.
A szülést Margit úgy vezette le, mint egy nőgyógyász főorvos, a vörös hajú kisanya csodálatosan viselkedett, csupán a máskor határozott, biztos kezű édesapa toporgott kisgyerekként a szülőasztal mellett, alig tudta magasba emelni a nyálkás, véres csodát, amikor az a világra jött.
Kislányuk született, s amennyire lehetett látni a fürdetés után, vörös hajú.
Az emberélet parányi moccanását észre sem vette a nagyvilág, százezrek születtek ugyanabban a pillanatban, de ők úgy érezték, mostantól picikét sebesebben száguld velük a Föld a végtelen űrben.