A víz történetei (Versek)

A víz történetei

‍

Sűrű árnyékával rezdül a lomb is, eleven sávokká szabdalva

a torkolat csöndjét, és ahol a folyó folyóba ömlik, és víz

a víznek elmeséli a víz történeteit, hűvös áramlássá

szelídül egyik sodrás meg a másik sodrás, egyetlen kék

vonulásba lágyulnak ők ketten, végül magányos zubogássá

válik, ami voltak, csupán a csönd nehezéke marad minden

ringás, hordalék és úti reménység marad súlytalan

nehezékül, és ahol a folyó folyóba ömlik, és víz a víznek

elmeséli a víz történeteit, a partról nézem a felszín millió

szilánkját, keresem a tengert, keresem a fátyolt, a mélység

palástját, majd ahol a folyó folyóba ömlik, és egyetlen kék

vonulásba szelídül egyik sodrás meg a másik sodrás,

már csak a forrás halk csörgedezését hallom, s az ég

puha selymét látom az éjhez simulni, miből emlékeim

fakadnak azóta is, ahová magam is tartok lassan, leplezetlenül.

‍

Üdvlabirintus

‍

Egy vályogfalra hajló csenevész fügefa árnyékában

kaptunk végre asztalt magunknak, ő báránysültet

rendelt, én citromos süllőt, a lomb porgőz sűrűjén

át hevenyészett halasit rajzolt ki a fény, később

a cellájába hívott, még az est kezdetén ígért pár

ritka könyvet, és fölmentünk értük, meg hogy

csevegjünk kicsit, aztán órákig vitáztunk, erről-arról

elbeszélgettünk, közben meg bejártuk Babilóniát,

megmártóztunk a Tigrisben, majd Trója tövében

hajóra szálltunk, és sok kis sziget után végül Krétánál

vetettünk horgonyt, s mire észbe kaptunk, már el is

tévedtünk Knósszosz falai között, jobb irányok

bizonysága nélkül tévelyegtünk árnyékban

és félárnyékban, rugdosva port, kavicstörmeléket,

akkor körülnézett, s mintha a legjobb lehetőségről

kívánna szólni, énekelni kezdett, hagyta bátran

elemelkedni hangját a dallal, majd szétterülni,

ömleni, áradni a mélyben (saját földjén dalol így

a gazda), majd rám mutatott, úgy mondta, „ha

a test nem is, a hang megtalálja útját, kivezető

útját megleli, mert kevesen látták a bikaembert,

de fölismerik hangját és félik üvöltését”, és

így érkeztünk vissza a cella szűk falai közé,

jókedvünkben elfáradva, és ültünk le ismét a kis

tölgyfa asztal apró székeire, majd kiittuk maradék

borunkat és mulattunk messzi kalandozásunk

fonákságain meg azon, hogy előttünk jár, nem

a nyomunkban az emlék, később, mikor megrekedt

a társalgás közöttünk, elköszöntünk, elváltunk

egymástól, és kiléptem az útra, már éj borult rá

és kevés lámpafény, s szavaim, miket addig

csak kerestem, majd őriztem magamban, most

egyszerre törtek föl belőlem, még erőtlen, néma

zubogással tapogatták végig a falakat, útvesztőm

falait, hogy találkozva szűnjenek a hanggal.

‍