A Villa Diodati-kód, avagy hogyan születnek a kísértetek

A legendák elszakadnak eredetüktől és önálló életet élve terebélyesednek az időben. Minden valamirevaló kultúrembernek vannak (kultúrával kapcsolatos) rögeszméi, ez alól az írók sem kivételek; az én (egyik) mániám, amelynek eddig számos jelét adtam és fogom ezután is, a Villa Diodati-képzetkörben gyökerezik – de az esetleges látszattal ellentétben nem az általam rendkívül nagyra értékelt Mary Shelley Frankensteinjének világára vezethető vissza, hanem egy másik, jóval később született, különös műre. A magyar olvasók előtt talán méltatlanul kevéssé ismert Federico Andahazi-Kasnya neve (vagy egyszerűen Andahazi, hol így, hol úgy fordul elő), holott szegről-végről honfitársunkról van szó. Az író ugyanis emigráns magyar apától született Buenos Airesben, kereken hatvan évvel ezelőtt, a mai argentin irodalom jeles szerzője, akinek több művét magyarra is lefordították, ezek közül a legnagyobb érdeklődést debütregénye, Az anatómus váltotta ki, amelyben már megcsillogtatja a kultúrtörténeti ínyencségek és bizarr frivolitások iránti vonzódását – ezeket aztán következő regényében, az eredetileg 1998-ban, magyarul 2000-ben megjelent A harmadik nővérben¹ fejleszti tökélyre. A két regényt ezeken kívül az is összeköti, hogy Andaházi mindkettőben előszeretettel kelti a dokumentumszerűség látszatát, akikről karaktereit mintázza, igazolhatóan létezett történelmi alakok, csak míg Az anatómus 16. században élt tudós főhőse, Mateo Colón a nők szexuális élvezetének eredőjét, a klitoriszt „fedezi fel”, addig a Villa Diodati romantikus költőkompániájának tagjai az alkotás forrásvidékén, az ehhez a problémakörhöz kapcsolódó titkok és rejtélyek között bolyonganak.

Ahogy Maria Janion, a vámpír kultúrtörténetéről szóló nagy „szimbolikus biográfia” szerzője írja: „Ez a találkozás mély nyomot hagyott az európai képzelet történetében.”² A bálványozva-gyűlölt költőfejedelem, Lord Byron és barátja, Percy Shelley, valamint utóbbi szerelme, későbbi felesége, Mary Wollstonecraft Godwin (akit Mary Shelleyként ismerünk), továbbá a lord aktuális szeretője, Claire Clairmont (aki történetesen Mary féltestvére), illetve John William Polidori, Byron magántitkára és háziorvosa Genf mellett, a Léman-tó partján található Villa Diodatiban szeretnék nyári napjaikat pajkosan eltölteni, de a júniusi időjárás nem kedvez nekik (akkoriban nem globális felmelegedés, hanem lehűlés volt éppen). A folyamatos esőzések, a borús idő („a felhők magas, fekete, gótikus katedrálisai úgy tornyosultak Genf fölött, mintha minden percben rá akarnának omlani”, ez a regény kezdőmondata) beszorítja őket a házba, ahol jobb híján, a társalgás és üzekedés mellett időtöltésként azt találják ki, hogy a korban divatos gótikus rémtörténetek írásával mérik össze alkotói tehetségüket és képzelőerejüket. Irodalomtörténeti tény, hogy közülük ketten teljesítik a feladatot: Mary Shelley, aki megírja – bár kétséges, hogy ott fejezi-e be – a Frankenstein vagy a modern Prométheuszt (bár ő, nem tudni, mi okból, műve előszavában csak egyetlen elkészült műről beszél: a sajátjáról), valamint Polidori, akinek a nevéhez fűződik az első ismert „irodalmi” vámpírtörténet, a Bram Stoker Drakuláját jóval megelőző A vámpír;³ illetve Byron is hátrahagy egy soha be nem fejezett, töredékes munkát. (Zárójelben jegyzem meg, Mary Shelley nemcsak az életre galvanizált halhatatlan szörnyember történetével alkotott jelentőset, ő jegyzi az első modern posztapokaliptikus regénynek tartott Az utolsó embert is.) Byron és Polidori viszonyánál, illetve A vámpír keletkezéstörténeténél aligha adódik jobb példa az „irodalmi apaság” kérdéskörének boncolgatására, Andahazi jó érzékkel ezt a költői homályba burkolózó történetet állítja művének középpontjába: A vámpír először ugyanis a jó lord nevén jelent meg, ám ő hevesen tagadta a szerzőségét, derék titkárára hárítva érte a felelősséget – az irodalomtörténeti konszenzus szerint pedig minden bizonnyal tényleg Polidori követte el ezt a műfajtörténeti mérföldkőnek számító elbeszélést (melynek főhősét, a vérszívó Lord Ruthvent rossznyelvek szerint Byronról mintázta). Azazhogy: valóban ő?

Andahazi szívesen játszik az elbizonytalanítás eszközével, amikor „talált tárgyként” feltüntetett történetének kereteit felállítja: „ha az elővigyázatosan odabiggyesztett állítólagos jelző meg az óvatos macskakörmök menedékébe bújok, azt az őszinte bizonytalanság jegyében teszem: sem azt nem tudnám megerősíteni, hogy a szóban forgó iratok nem hamisítványok, sem ennek ellenkezőjét”, írja. De mik ezek a titokzatos iratok? Apokrif lapok a Teremtés könyvéből, mondhatnánk, középpontjukban egy egyszerre ördögi és szánalmas lénnyel, akinek puszta léte is a természet bizarr tévedése: Annette Legrand két gyönyörű ikertestvérének, Colette-nek és Babette-nek a csökevényes maradványaként, borzasztó torzszülöttként pottyan a világra, hogy aztán mégis életben maradásuk záloga legyen. Élete sötétben telik, távol a nagyvilág zajától, urbánus féregjáratokban, nagyvárosok iszonyatos labirintusaiban: iszonytató és fenséges egyszerre, ahogyan Andahazi megrajzolja a Párizs gyomrában csúszómászóként iramló lény portréját, aki megízleli a föld alá száműzött könyvtárak titkos gyümölcseit, és legbensőbb tapasztalásává avatja a bennük foglalt tudást: szó szerint megeszi a könyveket, falja az irodalmat, olyannyira, hogy egy idő után, pusztán ízlelés alapján képes akár szerzők szerint megkülönböztetni a műveket. Eggyé válik a könyvekkel: ő maga lesz az irodalom. És mivel – nem részletezett, rejtélyes okokból – életbevágóan szüksége van, nővéreivel együtt, arra az „elemre”, nedvre, amit „csak a férfiak birtokolnak” (és amiért a nővérek akár ölni is képesek), önnön lényegévé vált zsenialitását felajánlja az egyre magasabbra törő, saját hübriszükbe beleszédült íróknak: megírom helyetted a vágyott remekművet, amire te magad nem vagy képes, ha bőségesen ellátsz az elixírrel. Vámpírrá válik tehát ő maga is, mint elbeszélésének hőse. Polidori, legyőzve iszonyodását, kapva kap az alkalmon, hogy végül csalódnia kelljen, amikor rájön, hogy nem ő az egyedüli kiválasztott: a világirodalom számos hérosza, gazdájával, Byronnal együtt, él a fausti alku biztosította lehetőségekkel…

Andahazi már-már komikus fénytörésbe állítja a romantika zsenikultuszát és átértelmezi alkotás és nemzés viszonyát: a teremtés testi tapasztalattá válik, hiszen szó szerint a szerző „magjából” születik – ő az „apa” tehát, aki megtermékenyíti az „anyát”, hogy az de facto világra hozza a „gyermeket”, amely elfoglalja helyét a világirodalom és -kultúra nyomasztóan hatalmas tárházában. Andahazi groteszk, kísérteties és elbűvölően perverz művében olyan szövevényes hálót sző a Villa Diodati köré, amelyben végül minden elem megtalálja a maga helyét (még a Frankenstein-motívum eredetére is utalás történik – meghökkentő kérdés, hogy nőként mivel fizet Mary Shelley?), és végül – a könyv egyik recenzensét, Arany Zsuzsannát idézve – maga is „beszáll a játékba”, mert A harmadik nővérrel „megírja a maga kísértethistóriáját”.⁴ Műve lidérces látomás, stilárisan némiképp egyenetlen, mégis lebilincselő műfaji kísérlet és pastiche – ugyanakkor bizonyságtétel az irodalom véres komolyságáról. Csoda-e, hogy mindmáig fogva tart?

Jegyzetek

¹ Federico Andahazi-Kasnya: A harmadik nővér. Magvető, Budapest, 2000. Fordította Dobos Éva

² Maria Janion: A vámpír. Szimbolikus biográfia. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006.

³ Polidori művét Benedek Szabolcs fordította magyarra, először a Dekameron kiadónál jelent meg 2003-ban, majd Maria Janion említett könyvének szöveggyűjteményében 2006-ban.

⁴ Arany Zsuzsanna: Rémregények reneszánsza. https://www.holmi.org/2001/03/arany-zsuzsanna-­remregenyek-reneszansza-federico-­andahazi-kasnya-a-harmadik-nover

‍