a világot összecsapták, mint egy regényt

Wirth Imrének, laudáció helyett

‍

„– Mit tegyek, Villax Karolina, bárhol is vagy most?

– Szerintem folytasd. Talán lesz egy pillanat, amikor szerény léted magasba emelik tőled független áramlatok, és elhallgatsz. Addig még beszélj.”

‍

1.

Kedves Imre, azt mondod, talán egy interjúban, hogy az eltűnés után elő lehet kerülni – és én elhiszem neked, hogy ez így igaz. Mivelhogy legszívesebben kicsit eltűnnék most, habár az öröm napja ez, és jó itt lenni, csak ugye a félszegség árnya rajtam, no de erőt veszek magamon, hiszen rendkívül örvendek annak, hogy idén neked adhatjuk át a Helikon Kemény Zsigmondról elnevezett díját – melyet nemcsak a lapban megjelent szövegeidért, prózákért-versekért érdemelsz meg maradéktalanul, hanem a barátságodért is, amelyet irántam, irántunk tanúsítasz.

Laudációt kellene írnom, hetek óta próbálkozom ezzel, de ugye tudvalevő, soha nem tudom azt írni, amit várnak tőlem, vagy legalább azt, amit illene.

Képek kavarognak a fejemben, szó- és szövegfoszlányok, hangulatok, vér, szerelem, test, füstök és ködök, nyári verőfény, téli éjszaka fagyos sötétje, amelyben valaki egy ablakot néz, és csak egy jelre vár, ám a jel késik, vagy soha nem is mutatkozik meg. Suhanó autó, biztos kezű vezető, Római rakpart, Szentendre, Ínyenc, egy angyal, aki megölel, és Kolozsvárról kérdez, mosolyog, majd elsétál, Imre, de hát nem jó irányba mész, majd magányos ődöngés valahol, ahol úgy gondolom, te is járhattál, dohányos lihegés egy hosszú lépcsősor megmászása után, és enyhe szédülés, miközben egy újabb szövegrészletedet olvasom telefonról, valahol, egy messzi patak partján. Itt az orromban a pomázi Lóitató illata, a Lóitató kertjében sütkérező macskák, a női mosdó kulcsra zárva, kulcs a bárban, felvillan az a nyári asztal, rajta étkek, italok, teríték, a barátok arca, a hangjuk, kézfogások, ölelések, kérdések, ötletek, nevetések és sírások is. Így megy ez, ha az ember szeret, hát sír is, tehetetlenségében, örömében, bánatában. Bevillan a Millenáris előtti tér, poharakban gyöngyöző sör, a Barátok Feredője, lelkigyakorlat és egy óbudai utcakép, amit talán egy fényképen láttam, és hogy Te mutattad-e, vagy Bánki Zsolt, netán Kemény István, már nem tudom. Egy régi, U alakú házat látok, mintha köd ülne a tájon, a háztetőkön meg varjak, akárcsak most, itt, Kolozsváron. November van, apró szemű köd szitál, hideg van, fázósan gubózunk be a kabátunkba, pedig megmondták a nagy öregek, ép testben ép lélek, s mezítelen lábbal kell az első hóban sétálni, és minden áldott reggel az áldásra gondolván hideg fürdőt venni, edzeni, edzeni folyton, lélegezni, életben maradni, és örülni a létezésnek.

‍

2.

A nyáron Kapolcson volt dolgom, és úgy döntöttem, Zirc közelében fogok megszállni, s mint egy igazi kutató, utánajárok annak, milyen nyoma maradt a város szülöttjének, Reguly Antal tudósnak s utazónak, nyelvtudósnak, akiről kedvenc szerzőm, Wirth Imre is értekezik meglehetősen gyakran. De hát én csak amolyan botcsinálta kutató vagyok, így eleve várható volt az, hogy valami egészen más történik, mint amire számítok. A nyári nap erősen sütötte Zirc városának utcáit, s a Reguly Antalról elnevezett Regulyversum aznap természetesen zárva volt, úgyhogy bánatomban visszatértem szarvaskúti szállásomra, és elmentem az erdőben bóklászni. Bekerített karámban albínó szarvas legelészett, azt bámultam, amikor egy úriember megveregette a vállamat és azt kérdezte, wie geht’s?

Na mondom, egy osztrák. Hát kell ez nekem, mikor én Regulyról, a Villaxok és a Wirthek összefonódásáról, szerelmekről és árulásokról, bűnökről és erényekről, netán a szépséges irodalomról akarok merengeni?

Binișor – nyögtem zavaromban románul, mire az illető felnevetett, és közölte velem, hogy nem osztrák ő, hanem Reguly Antal, az örök életű, habár csak ebben az erdőben szokott megmutatkozni, mert máshol minek. Ember embernek farkasa. No de literátus létemre hogyhogy nem tudok rendesen németül? – firtatta, melyik zárdában tanultam ugyanbiza? Hát mondtam, én a Brassai Sámuel Elméleti Líceum nevű zárdában, és tényleg folyton meg akart buktatni a némettanár amott a messzi távolban, az Erdélyi-szigethegység lábánál – mire ő csak legyintett, hogy tudja, hogyne tudná, de különben is, a messzeség, az nem ott kezdődik, azt az Urálon túl kell elkezdeni keresni.

Hogy hívják magát? – kérdezte, de közben az albínó szarvast méricskélte a tekintetével. Figyelje csak meg a nézését meg a rágását! Szerintem ez a szarvas a kondai vogul fejedelem fia – jelentette ki, mielőtt bármit is válaszolhattam volna, majd újra a nevem felől érdeklődött.

A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem – nyögtem zavarodottan.

Ezt ki mondta? – kérdezte tőlem a néprajztudós, és a kezembe nyomott egy flaskát, benne zavaros folyadék.

Igyon csak, kislány, és ismételje el azt, amit az előbb mondott, de hangosabban, szépen tagolva! Kicsit nagyothallok, meg aztán szeretem, hogyha az emberek hangosan beszélnek, hogy minden szavukat megjegyezhessem.

Ó, drága uram, régen voltam én kislány – kezdtem a mondókámat, de a tudós a szavamba vágott, hogy ne magyarázkodjak folyton, az ő örökéletűségéhez képest kisded vagyok még. És különben is, fogadni merne velem, hogy emitt, a szarvaskúti erdőben bolyongva valójában nem rá, s nem is a vogul fejedelem szarvassá vált fiára, hanem Villax Karolinára számítottam. S hogy miért? Hát csak azért, mert van egy varázslatos történet, amelyben ő az őskáosz, az ősforrás, mindenek anyja, mater dolorosa, az arc nélküli szépség, láthatatlan tökéletesség, hiány. Ő a tímármesterből lett pápai polgármester, Willax Antal lánya, nagybátyja a zirci főapát, Willax Ferdinánd. S mert nekem is rokonom volt ő – szónokolta Reguly, harsogva, mint ahogyan egy igazi szónoknak illik.

A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem – ismételtem zavartan.

És ezt ki találta ki ilyen ügyesen? – vallatott a tudós felvillanyozódva.

Ki más, mint Wirth Imre, magának távoli rokona és ama Villax Karolina leszármazottja, akit emlegetni méltóztatott.

A kis Wirth, az indián?

Igen, ő. Ki más?

Például én, írhattam volna én is ezt, csakhogy az egy másik történet lenne, más időkről szólna, bár talán ugyanazokról az emberekről.

Megmondtam én réges-régen, hogy egyszer majd jőni fog egy a Wirthek közül, aki majd irányt mutat a homályban –

jelentette ki Reguly Antal, és megesketett, hogy ha két borító közé szorított kötetté áll össze ez az emlékezetben dagonyázó történet, azonnal útra kelek, és újra felkeresem ezt az erdőt, és ő esmint megmutatkozik, hogy átvegye. De azt hiszem, elkéstem ezzel, Reményi Jóska válla fölött áthajolva Reguly már olvassa a könyvet, hunyorogva az égi verőfényben, és talán nevetnek vagy sírnak, mert így megy ez, ha az ember szeret, hát sír is örömében vagy az örök élet bánatában.