A világ legmagányosabb teremtménye

Az irodalomtörténetben nemcsak szerzők és művek vannak, hanem helyszínek is. Fontos helyszínek, ahol összesűrűsödik egy-egy korszak hangulata, ahonnan folyamatok indultak el, barátságok és szerelmek teljesedtek ki, meghatározó művek születtek, boszorkánykonyhák, szimbolikus terek, amelyekben az irodalom „működés” közben érhető tetten. Ezek aztán – az utókor jelentéstulajdonító szeszélyei szerint – változó mértékben maradnak meg a kulturális emlékezetben. A Genfi-tó partján lévő Villa Diodati, némiképp igazságtalan (de érthető) módon főként a tömegkultúrában futott be nagy karriert. 1816 nyarán igencsak válogatott társaság töltötte itt a napjait: a házigazda Lord Byron mellett a költő Percy Bysshe Shelley és élettársa, későbbi felesége, Mary Wollstonecraft Godwin, ez utóbbi féltestvére, Byron akkori szeretője, Claire Clermont, illetve az ünnepelt lord magánorvosa, John William Polidori. Ez még önmagában nem tartana számot irodalomtörténeti érdeklődésre, az írók is nyaralnak néha, a svájci villában pedig hőseink leginkább tényleg haszontalanul múlatták az időt, ahogy léha, ifjú poétákhoz illik, akadt azonban kivétel is. Megjegyzendő, hogy a szóban forgó év nyara meglehetősen zord, esős és hideg volt; valamelyiküknek ezért eszébe jutott, hogy kreatív időtöltés gyanánt mérjék össze írói tehetségüket egy akkoriban divatozó műfajban: írjanak rémtörténeteket. A feladatot ketten vették komolyan: Polidori megírta az első modern vámpírtörténetet, A vámpír címen, amelynek hőse, Lord Ruthven számos későbbi irodalmi vérszívó (többek közt a „mi” Drakulánk) számára szolgált előképül; ám ennél is fontosabb mozzanat volt, hogy itt született meg – ötletszinten legalábbis bizonyosan – Mary Shelley Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című munkája, amelyet ponyvaként, horrortörténetként szokás emlegetni, ebbéli minőségében vált kiapadhatatlan forrásává a filmgyártásnak és általában a populáris kultúrának. Pedig igazat kell adnunk Kuczka Péternek, aki a könyv 1977-es magyar kiadásának utószavában ezt írja: „Hogy lehet az, hogy ez a jámbor, erkölcsnemesítő regény a borzalom, az ijesztgetés, a megrettentés szinonimájává vált? Olyasmi ez, mintha a Fanni hagyományait pornográf regényként emlegetné a hálátlan utókor.”
A filmgyártásra visszatérve: nemcsak a történetnek, illetve a karakternek (gyorsan oszlassunk el egy gyakori félreértést is egyúttal: Frankenstein a tudós, és nem az általa életrehívott szörny neve!) született megszámlálhatatlan, hullámzó minőségű feldolgozása, hanem a mű keletkezéstörténetének is. A Genfi-tó partján történt különös események ihlették a Kísértetjárta nyár (Haunted Summer) és a Szél hátán (Remando al viento) című filmeket, illetve személyes kedvencemet a témában: Kenn Russell Gótika, avagy a szellem éjszakája (Gothic) című őrült, szürreális látomását, amelyben a Mary Shelley-mű fikciós világa és a Villa Diodatiban történtek valósága közti határvonalak elmosódnak.

A Mary Shelley – Frankenstein születése című film egyik erénye éppen az, hogy a horrorisztikus rétegekbe való alámerülés helyett komolyan veszi a Frankenstein-történet alapproblémáját. A jelenleg Kaliforniában élő Haifaa Al-Mansour, akit Szaúd-Arábia első női rendezőjeként tartanak számon, formai szempontból klasszikus kosztümös filmet készített, régi vágású lélektani drámát, amelynek középpontjában a mű megszületéséhez vezető mentális-lelki folyamatok állnak, az írónő fordulatos élettörténetébe ágyazva. Szinte teljesen mellőzi a szenzációhajhász, a néző érzékeire primér módon ható elemeket (pedig a történet jellegéből fakadóan azok mintegy tálcán kínálnák magukat), és következetesen arra fókuszál, hogy kibontsa azokat az életrajzi szálakat, amelyek szinte természetszerűen „torkollnak” a Frankenstein megszületésébe – maga is megteremtve ezáltal egy fikciós alaphelyzetet, amelyet ugyan Mary Shelley életének bizonyos eseményei alátámasztani látszanak, koherens, egységes narratívává mégiscsak a forgatókönyv teszi. Az Elle Fanning által remekül alakított ifjú Mary, akit bűntudat gyötör édesanyja, a női egyenjogúság harcosaként ismert Mary Wollstone­craft halála miatt (gyermekágyi lázban halt meg tíz nappal lánya születése után), meglehetősen szabad szellemű családi és baráti környezetben nő fel, és alig 16 évesen megszökik az akkor már (még) nős költővel, Percy Shelleyvel, a szabadgondolkodói eszméit menten elfelejtő apa, William Godwin élénk tiltakozása ellenére. A törékeny, művelt lány hisz a szabad szerelemben, de viszonylag hamar rá kell ébrednie, hogy romantikus eszméit a szerelem, az érzelmek, a szexualitás szabadságáról a jövendőbeli férje egészen másként értelmezi, ráadásul első terhessége is vetéléssel ér véget – és azt is keserűen érzékeli, hogy a külvilág szemében ő az ünnepelt költő, Shelley „csatolmánya” marad. Ezzel akkor szembesül a legerőteljesebben, amikor szeretné megjelentetni művét, a kiadók viszont csak Percy Shelley nevén publikálnák azt, mert nem hiszik el, hogy ezt a kiváló regényt egy 18 éves nő írta. Tipikusan női sorstörténetként ragadja meg tehát a film Mary Shelley drámáját, anélkül azonban, hogy – minden szájbarágós mozzanata és hollywoodiasan érzelgősre sikeredett befejezése ellenére – átcsúszna feminista tanmesébe (annál is inkább, mert – a film narratívája szerint – az ifjú Polidori, Byron árnyékában, ugyanezzel az ignoranciával szembesül, férfi létére).
A film állítása tehát az, hogy Franken­stein szörnyének tragédiája egyfajta tükörképe a szerző magánéleti sorsdrámájának: mindkét történet a magány, az elhagyatottság, a szeretetlenség és a halál tapasztalata körül forog. „Amikor Mary Shelley elképzelte Frankenstein magányos szörnyetegének megalkotását, ráébredt, hogy a szörny csak akkor lesz az ember másolata, ha nem csupán testi megjelenése és állati léte tekintetében, hanem egy másik tekintetben is olyan, mint mi. Képesnek kell lennie a reményre és a kétségbeesésre, a csodálatra és a megvetésre, a szeretetre és a gyűlöletre. És története szerint a szörny nem attól lesz gonosz – amint önökkel együtt én is az lennék –, mert úgy hozták létre, ahogy létrehozták, hanem mert tűvé tette a szeretetért a világot, és soha nem találta meg” – nem tudni, Haifaa Al-Mansour olvasta-e a neves angol konzervatív filozófus, Roger Scruton sorait, de a tézise nagyon hasonló ehhez. A regényt idézve: „A bukott angyal gonosz ördöggé válik. De még az Isten és ember ellenségének is vannak barátai és társai a kétségbeesésben. Csak nekem nincs senkim.” Ezért válhatott a Frankenstein az emberi természetről szőtt disztópiává, ezért nem lehetett – ahogyan Percy sugallta volna feleségének – az ember haladó szellemű tökéletesedésének allegóriáját faragni belőle. Hiába a halhatatlanság, ha a végtelen magány és tökéletlenség lesz benne az osztályrészünk: ez az életre galvanizált teremtmény kálváriájának lényege és paradoxona. És az emberé is.


Mary Shelley – Frankenstein születése (Mary Shelley), angol–luxemburgi–amerikai film, 120 perc, 2017. Rendező és forgatókönyvíró: Haifaa Al-Mansour. Operatőr: David Ungaro. Zene: Amelia Warner. Vágó: Alex Mackie. Szereplők: Elle Fanning, Douglas Booth, Bel Powley, Tom Sturridge, Ben Hardy, Stephen Dillane.