A világ darabokban

Hász Róbert detektívregényei olyanok, mint a jó bor, egyre ízletesebbek lesznek az idővel. Pedig a klasszikus vonalvezetésű, történelmi hátterű krimik rajongói az előző két könyvében sem igen találhattak kivetnivalót. A Fábián Marcell pandúrdetektív kalandjait feldolgozó sorozat a harmadik kötetéhez érkezett, és egyúttal – ahogy mondani szokás – szintet is lépett. Ez önmagában jó hír lenne, ha nem tűnne úgy, hogy ez a három kötet egyfajta trilógiává rendeződik, a Fábián Marcell és a Hét nővér pedig ennek a sorozatnak a záródarabja – az alapszituáció szerint legalábbis a szerző olyan körülményeket teremt hőse számára, amelyek egyfajta lezárásként (és egyben ellenpontként) értelmezhetőek.

Fábián Marcell az egyik legszerethetőbb detektívkarakter, akit volt szerencsém „megismerni”: a fiatal rendőr, aki az 1900-as évek elején, a bácskai Zombor városában és környékén fejti ki tevékenységét, nem illeszthető egyértelműen az ismert nyomozótípusok egyikébe sem; nem a kizárólag munkájának élő, analitikus gondolkodású, némiképp aszketikus és már-már aszexuális nyomozói jellem (mint Holmes vagy Poirot), nem is az érdes modorú, keményöklű, alapvetően magányos farkas (Sam Spade, Philip Marlowe vagy akár a leginkább közéjük sorolható Gordon Zsigmond), és a skandináv noirok zűrös magánéletű, káros szenvedélyekkel küszködő figuráira sem hasonlít (Harry Hole). Fábián Marcell – ahogy szerb nemzetiségű főnöke, Milorád nevezi: „Márszel” – ambiciózus, innovatív szellemű és kiegyensúlyozott lelkivilágú fiatalember, aki a kor viszonyaihoz mérten szokatlanul egyenlő viszonyon alapuló, boldog házasságban él szépírói érzékkel megáldott ifjú feleségével, sőt az egyik bűnügy „folyományaként” két örökbe fogadott gyermeket nevelnek közösen. A szépírói érzék nem mellékes: a történet egyfajta memoárként íródik, az előző két kötettel ellentétben egyes szám első személyben, Fábián Marcell visszaemlékezéseként, amelyet neje, Amália „önt formába”, megmagyarázva ezzel a kézirat esztétikai erényeit is. A hosszúra nyúlt levél címzettje a már említett Milorád – neki számol be hősünk a címbeli Hét nővér-ügy részleteiről, magyarázatként, talán mentegetőzésként is, egy túl korán elhalt (lehetséges) barátság mementójaként. A bűntény szálai ezúttal a zombori rendőrség illetékességi területén kívülre, a szomszédos Torontál vármegyében található Beodra nemesi kastélyának zegzugos folyosóira és termeibe vezetnek, valódi „hatóköre” azonban a délvidéki kisvárostól a bécsi titkosszolgálati körökön át az isztambuli szultáni udvarig terjed. A széttartó cselekmény néhány különösen értékes drágakő körül sűrűsödik, az egzotikus-orientális kalandregény színeivel gazdagítva a klasszikus bűnügyi rejtvényt, amelynek kibogozásában Fábián Marcell egy nadrágot viselő, cserfes kamaszlányt (női Watson-figurát) is kap maga mellé – és amelyben végül személyes, családi értelemben is érintetté válik.

Hász Róbert legfőbb elbeszélői erénye nem is az, ahogyan megszövi egy szövevényes bűnügy hálóját – ez jó prózaíró számára tanulható kihívás; hanem a regénybeli világegész atmoszférájának, hangulatának, a közegnek az olvasói tekintet számára észrevétlen és magától értetődően természetes megfestése. Egy olyan miliőnek, amelyről a szerző így beszél egy interjújában: „Megragadott a szecesszió hangulata, a szivarfüst, a macskakövek, a hintók világa, az emberiségnek az az utolsó emberléptékű korszaka, mielőtt a technikai vívmányok végképp átalakították volna a mindennapjainkat.”¹ És még csak nem is ennyiről van itt szó. Míg a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napjában és a Fábián Marcell és a táncoló halálban a Monarchia századfordulós korhangulata a cselekmény szervesült közegeként működött, a Fábián Marcell és a Hét nővérben a bűnügy, rendhagyó megoldásával együtt (a bűnösök lelepleződnek, de hiába), magának az ábrázolt – és a szerző által érezhetően némiképp nosztalgiával figyelt – világnak egyfajta metaforájává válik: egy világkorszak hanyatlását narratív módon ábrázoló példabeszéddé. Mondanám (jobb híján használva a megnevezést), hogy Hász Róbert regénye reakciós krimi, ha a krimi eleve nem lenne reakciós műfaj, amennyiben abból indul ki, hogy a káosz mélyén ott rejtőzik az eredendő rend, csak darabonként össze kell rakni újra és újra: „felgöngyölíteni a bűnügyet”. Csakhogy az ellentmondásosság itt nem pusztán elbeszéléstechnikai jellegű, hanem morális ambivalenciát takar; és nemcsak „a” világ szétesését jelenti, hanem a főhős saját világának darabokra hullását is, a bűnös szemszögétől való elkülönböződés nehézségével súlyosbítva. A „minden Egész eltörött” (Ady óta legalábbis) oly jól ismert tapasztalata ez. Szép lezárás, ha lezárás – és azt is megértem, ha az. Folytassa, Márszel! Folytassa, Márszel?

‍

Jegyzet

1      „Általában megragad egy hangulat” – Hász Róbert a krimiről, a sci-firől és a kozmoszról. Ménes Attila interjúja. Kultúra.hu, 2022.11.10. https://kultura.hu/altalaban-megragad-egy-hangulat-hasz-robert-a-krimirol-a-sci-firol-es-a-kozmoszrol/