.svg)
Ha átlagolnánk, azt mondhatnánk, háromévente jelentkezel új verskötettel. Menetrendszerűen érkezett a Kemény fényben nőttetek? Milyen számodra a könyvmegjelenések közti idő?
Soha jobbkor nem érkezhet egy új kötet, mint amikor megérkezik. Bár mindig van bennem egyfajta sajnálkozás, kései bánat, hogy miért nem hamarább, ott feszül bennem az érzés, hogy késésben vagyok. Magammal szemben, a már megírt és egyre gyűlő, illetve a még megírandó verseimmel szemben. A menetrend amúgy véletlenszerű, az idő átfolyik rajtam, de két verseskötet megjelenése közt álomszerűen lelassul. A Fák Daphnénak épp csak kikerült a boltok polcára, és én már azt terveztem, egy év múlva a következő kötettel hová indulok bemutató körútra, hiszen már akkor volt a fiókban egy kötetre való versem. Az azt követő időszak, illetve az új kötet megjelenése utáni mindig prousti: amikor kinyitom az új kötetet, három év ott van a lapjain, de azt érzem, hogy alig telt el egy év. Nem is foglalkoztam eleget az előző könyvvel, még fel sem nőtt a gyerek, már jön a következő…
Prózaírók beszélnek gyakran több évet, akár évtizedet is felölelő regénytervekről. Költőknél talán ritkább az eljövendő kötetek olyanszerű kigondolása, hogy valamiképpen viszonyuljanak is egymáshoz. Nálad ez hogyan működik?
Mindig ott munkál bennem a gondolat, hogy a következő kötetben teljesen mást, újat, újszerűt, akár tőlem idegent fogok írni, de akarva-akaratlanul visszatérnek témák, toposzok, a terveket felülírja a költői ösztön. Egy-egy vers megírásakor ez még nem is annyira egyértelmű számomra, de amikor már kötetben gondolkodom, már szerkesztem, akkor kezd nyilvánvalóvá válni. Szeretek tervezni, ott motoszkál a fejemben már régóta egy nagy konceptkötet, közéleti versekkel, de eddig még mindig több vers született belső, személyes indíttatásból. Ez a tervezés igazából akkor érdekes, illetve hasznos, amikor pályázol, és szinopszist kell írnod, hogy mit fog tartalmazni a még meg nem írt kötet. Ha van egy jó kereted, egy téma, egy átfogó narratíva, akkor nyert ügyed van a dramaturgiát, szerkezetet, hangulati ívet illetően.
Korábbi köteteid, az Apatológia, a Levelek a szomszéd szobába és a Fák Daphnénak tudatos témaválasztásai a személyesség határvidékeit járják be, változó mértékben „belemenősen”, és egyféleképpen az alanyi költő ismételt (ön)meghatározásai is, ahogyan egyensúlyoznak a fikció és a privát valóság között. Legutóbbi könyvedben a fókusz nagyobb mértékben irányul a külvilágra, a beszédmód személyessége is valamennyire átalakult, szelíden-megbékélten nyugtalan versek ezek. Elintézhetném azzal, hogy – kíméletesen fogalmazva – érezhetően közeledsz életkoroddal az évtizedváltáshoz, de minden bizonnyal nem csak ez játszik közre. Hogyan érzékeled mindezt?
Márpedig nem változott ez a határvidék, a verseimben ugyanazt járom be és körbe-körbe. Ez földrajzilag is határos Fekete Vince „védett vidékével”, versgazdaként én is bekerítem a házam. Az új kötet munkacíme sokáig az Ártér volt, és erre már csak a borító utal egy keveset, sejtelmesen, na meg a versek szelíd-megbékélt nyugtalansága. Valójában az az érzésem, hogy a kis világom egy mentesített ártér, aminek védelmét egyelőre mesterségesen tudjuk szavatolni. Ez veti árnyékát a gyereknevelésre, a család egzisztenciájára, a közvetlen környezetünkre, a falunkra, a szülőföldünkre, az anyaföldre.
Sokszínű, de egyenletes a szerzői hang ebben a kötetben, talán egységesebb, letisztultabb, még kiérleltebb, mint a korábbiakban. Számomra a meghatározó részletezés könyve, a szövegeken az apró dolgok ereje, a mindennapi élet természetfilozófiája vonul végig. Mozaikszerűen összerakható darabok, amelyek közben variálódnak is, de végigkövethetők rajtuk a fontos témák vezérfonalai. Mit jelent neked a „rész az egészben, egész a részben” elv alkotói téren vagy a mindennapi életben?
Az egész egyszerűen onnan indul, mármint az általad észlelt letisztultság, a részletezés, hogy egy kisgyerek perspektívájából kezdtem el szemlélni a világot. Ráközelítettem dolgokra, tárgyakra, eseményekre, folyamatokra, kinagyítottam, szétszedtem, újra akartam tanulni a világ működését, csupán azért, hogy átadhassam a tudásomat egy ártatlan gyereknek, hogy ráírjam egy tabula rasára. Működésmóddá vált, a részlet nem töredék volt többé, inkább sűrítmény. Ha elég sokáig néztem, tanulmányoztam, megmutatta, hogyan kapcsolódik a nagyobb mintázatokhoz: a családhoz, a közösséghez, a történelemhez, a hithez. A gyerekek is így tájékozódnak a világban: a nagy egész sokszor túl tág, túl elvont, túl megfoghatatlan számukra, viszont a részletek kézben tarthatók, megfigyelhetők, megérinthetők. És amikor egy részletet igazán megértek, akkor valamit az egészből is megértek. A részben keresem az egészet, és az egészben mindig a részletekhez térek vissza.
Gyakran éreztem olvasás közben – szintén nóvumként –, hogy lényegében és nagyjából végig ugyanazt a verset olvasom, más-más „fejezeteit”, ami, nyilván, a kötet egységét erősíti, illetve türelmes-figyelmes olvasót kér magának, aki értékeli a részletek kombinálásának, variálásának szintén türelmes-figyelmes szerzői komoly játékát. Munkált benned olyan sejtés, hogy egyféle versregényt írsz? Érzel kísértést a próza iránt ebben az alkotói szakaszban?
Talán igen, de kimondani, leírni eddig nem igazán mertem, hogy versregényt írok, írtam, sőt, fokozzuk egy kicsit, nem akármilyent, hanem autofikciót. Viszont abból kiindulva, hogy mára már mennyire elfogyott a líra és a próza közti mezsgye, botorság lenne azt állítani, hogy nem kacérkodom a gondolattal. Ideig-óráig rendesen idegesített, amikor elismert és ismert prózaírók egyszer csak elkezdtek verseket írni, úgy éreztem, mintha trollkodnának, nem értettem, honnan ered ez az igényük. Bennem mindig volt egy kisebbségi érzés a nagyprózát írókkal szemben, úgy gondoltam, a versek egyszer csak kevésnek bizonyulnak, és eljön az idő, amikor le kell írni azokat is, amik nem sűríthetők, amiknek nagyobb tér kell. Tehát ez nem kísértés, hanem szükségszerűség számomra.
Új köteted megjelenése előtt a legnagyobb tétet abban láttam, hogy miképpen lépsz tovább az eddigi köteteid világából, vagy merre mozdulsz el abban. Helyben maradva újultál meg: ez szintén családkötet lett döntő részében, a felmenőid és a saját családod vonalán is – meghatározó apaversekkel, amelyekben ezúttal a versek beszélője az apa –, másfajta, kevésbé exponált intimitással, olyannal, amely olvasóként át- és megélhetőbb – és ilyen szempontból kiemelném a Még egy lélegzet című ciklust. Gyanítom, hogy ahonnan ez kinőtt, még van hasonló vétetésű anyag: várható tőled a személyes történelem újabb „verses krónikája”?
A személyes történelem számomra nem lezárt anyag, és nem is olyan téma, amelyet egyszer „megírok”, aztán továbbállok. Akárhol ások bele, mindig előkerül valami, ami összeköt a felmenőkkel, a gyerekeimmel, a saját múltammal. Nem tudatos döntés volt, hogy ez a kötet is családi irányba nyílik, inkább az anyag mozdult így. A versek sokszor előbb tudják, merre mennek, mint én.
Abból a nézőpontból írok, ahol a mindennapi élet és a múlt egymásra vetül: egy mozdulatban, egy kérdésben, egy tárgyban egyszerre jelenik meg a jelen és valami régebbi. A Még egy lélegzet ciklus is így született: nem „apaverseket” akartam írni, hanem egyszer csak ott voltak ezek a pillanatok, amelyekben a gyerekeim felől értettem meg valamit a saját gyerekkoromból is.
Hogy lesz-e ebből újabb „verses krónika”, azt nem tudom még. De azt igen, hogy amíg figyelek a saját életem apró rezdüléseire, addig ezek a történetek újra és újra visszatalálnak hozzám. Nem ismétlésből, hanem mert a személyes történelem nem fogy el: mindig más arcát mutatja, ahogy mi magunk is változunk.
Az eddigi témáid, motívumaid, akár stílusod tekintetében is szintézist jelentő prózaverseket olvasok az új kötetedben – nem jelzek címeket, hadd fedezze fel ezeket a figyelmes olvasó. „Nem lehet mind a tiéd” – áll az egyik vers végén. Mit foghat be az alkotás ebben a nagyon változó, zaklatott, sok szempontból torzuló világban, amelyben élnünk adatott?
Azt érzem, hogy az alkotás nem a világ egészét próbálja befogni, mert az túl nagy, túl gyorsan változik, és túl sok benne a zaj. Inkább azt keresi, hol vannak azok a pontok, ahol a világ még megérinthető. A részletekben, a kis történetekben, a hétköznapi mozdulatokban sokszor több igazság van, mint a nagy összefüggésekben. A „nem lehet mind a tiéd” számomra azt is jelenti: nem kell mindent megérteni, birtokolni sem. Elég, ha azt a kis szeletet, ami hozzám ér, komolyan veszem.
Azt hiszem, az alkotás ma nem a teljességre törekszik, hanem a tisztább figyelemre. Arra, hogy a torzulások, a gyorsulás, a bizonytalanság közepette is legyenek pillanatok, amikor valami mégis érthetővé válik. Nem végleg, nem nagy igazságként, csak annyira, hogy meg lehessen állni mellette egy versnyi időre.
Dimény H. Árpád 1977-ben született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem néprajz szakán diplomázott. 2002-től a Székely Hírmondó újságírója, 2010-től vezető szerkesztője. Jelenleg Csernátonban él családjával. Első verseskötete, az Apatológia 2014-ben jelent meg. Legújabb kötete: Kemény fényben nőttetek (Erdélyi Híradó Kiadó–Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Kolozsvár–Budapest, 2026).
