„A vers lehetőség a tisztánlátásra” Beszélgetés Oláh András költővel

– Mikor érezted először, hogy nem csak olvasni és értelmezni szeretnéd az irodalmi műveket, hanem aktív mozgatórugójává válnál a kortárs irodalomnak? – Az, hogy grafomán alkat vagyok, nagyon hamar kiderült. 12 éves voltam, amikor megírtam az első regényem. Persze ez még semmi irodalmi értékkel nem bírt. Az akkori olvasmányélményeim – a történelmi kalandregények – inspiráltak arra, hogy írjak én is valami hasonlót… Aztán úgy hozta az élet, hogy első éves gimnazistaként szerepet kaptam egy irodalmi műsorban, ahol egyebek mellett egy szerelmes verset (Tóth Árpád A vén ligetben című fiatalkori alkotását) is el kellett mondanom. Engem ez a szöveg és ez a hangulat – talán mert épp hasonló érzésvilágban éltem – annyira megragadott, hogy nem tudtam szabadulni tőle. Az első verspróbálkozásaimat ekkor kezdtem papírra vetni. Ezek persze csak amolyan szerelmes csasztuskák voltak, nem igazi versek. Ezzel pedig akkor szembesültem, amikor a nyári szünetben kezembe vettem József Attila kötetét. Egy hozzám hasonló korú 18 éves kamasz írta ezeket. Amikor a Tanítások ciklus darabjait elolvastam, rádöbbentem, hogy amiket én firkálgatok, azoknak semmi közük a költészethez. Abbahagytam. De a grafománia egy idő után ismét kibukott belőlem. Előbb csak novellákat próbáltam faragni, ám hamarosan azt vettem észre, hogy megint verset írok. Mivel nem voltam biztos magamban, elhatároztam, hogy megmutatom egy hozzáértő embernek. S mert épp akkortájt olvastam valamelyik lapban, hogy Fodor András a szárnybontogató pályakezdők jeles mentora, elküldtem neki pár írásomat. A legnagyobb meglepetésemre dicsérőleg írt a verseimről, és kettőt mindjárt ki is választott közlésre. Ez adta meg a döntő lökést, onnantól már nem az íróasztalfióknak dolgoztam, hanem elkezdtem bombázni a szerkesztőségeket…
– Voltak-e anno példaképeid? Kiket olvastál, olvasol szívesen? – József Attilát bolondulásig szerettem. Ő volt az etalon. És egyfajta viszonyítási pont is: hisz egyértelműen jelezte, hogy még sehol sem vagyok… Akkoriban egyébként a 20. századi klasszikusainkat olvastam lelkesen. Később pedig Ratkó József és Szilágyi Domokos volt meghatározónak minősíthető.
– Hogy látod, mi a legnagyobb kihívás a szerzői létben? Az írói lét terhe vagy a szárnyaló könnyedség? – Szárnyaló könnyedségről nemigen beszélhetek. Fáradtságról és lustaságról annál inkább… Van egy főállású munkahelyem, ami elég sok energiát elvesz. Előfordul, hogy hetek telnek el anélkül, hogy bármit is papírra vetnék. Volt idő, amikor bosszantott, ha nem tudtam írni. Ma már nem erőltetem. Egyébként sem íróként élem a mindennapjaim. Ez csak amolyan ráadás. Egyfajta lehetőség, hogy kivonulhassak a hétköznapok monotóniájából, s hogy megfogalmazhassam, amit leszűrtem a világból rám zúduló dolgokból. S hogy mi a legnagyobb kihívás? Talpon maradni. Mindenféle szelek fújnak. Néha orkán erejűek…
– Kritikákat, recenziókat is írsz (A spanyolfal mögött, 2017). Nehéz kortársakról őszinte, mégsem bántó kritikát közölni? Hogy fogadod a rólad megjelenteket? – Sohasem akarok bántó módon írni. Talán nem is tudok. Jobbára olyan dolgokról fogalmazom meg a mondandómat, amit szeretek, ami tetszik. Többnyire magam választhatom meg, hogy melyik könyvet veszem górcső alá a folyóiratok által recenzálásra felajánlott kötetek közül. De olyan is megtörténik, hogy egyszerűen csak olvasok valamit, és kedvem támad írni róla…
Hogyan fogadom a rólam megjelent kritikákat? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel. De nem a kritikusoknak írok. Nincs bennem megfelelési kényszer.
Egyébként sohasem kötetet írok. Csak verseket, amik a pillanatról szólnak. Mutatnak egy arcot. Lehet, hogy néhol sok a ránc, a borosta, de ez az arc az idő múltával változhat. Még akkor is, ha folyóiratokban már megjelentek… Nemegyszer előfordul, hogy később – főleg egy kötet szerkesztésekor – átmazsolázgatom a szövegeket, belenyúlok egy-egy korábban már publikált írásba. De onnantól kezdve, hogy kötetben megjelennek, elengedem a verseket. Éljék a saját életüket… Persze arra semmi biztosíték nincs, hogy ami kikerül a kezemből, az hibátlan. Sőt. Magam is belátom, hogy számtalan felejthető dolgot hoztam létre… Kormos István mesélte egyszer, hogy amikor arról folyt a diskurzus közte és néhány alkotótársa között, hogy ki hány verset írt, a többiek száz fölötti számot emlegettek. S amikor hozzáfordultak, mindössze ötöt mondott. Mert ennyit gondolt igazán jónak a saját terméséből. Hát, ha minden kötetemben rejtőzne egy vers, ami valóban maradandó, már én is elégedett lennék.
– Verseidben a költői én szűkszavúan, de egyenesen, köntörfalazás nélkül sejteti magát. Külső szemlélőként sokszor a múlt–jelen–jövő síkján véllek felfedezni, aki olykor-olykor céltudatosan a mélybe lát és feltár. Valami érdekes keveredése ez a materialista világnak a megfoghatatlan lelki világgal. Hogy építed fel verseidet? Mi adja általában az alapötletet/ihletet? – Többször kérdezték már ezt tőlem, most sem tudok mást mondani: a versek valahogy maguktól születnek. Elég egy mozdulat, egy szó, egy érintés, egy arc, egy törött kávéscsésze, egy csobogó patak, a zuhogó eső… Nincs rá recept, egyszerűen csak jön. Úgyhogy azt mondhatom, vers bármikor, a legváratlanabb pillanatban is íródhat. Néha épp az a baj, hogy teljesen készületlenül ér. Még egy vacak papír sincs a kezem ügyében, hogy lejegyezzem a hirtelen támadt ötletet. Ami viszont szinte mindig foglalkoztat, az az emberi létnek az idővel való terheltsége. Nem tudok szabadulni ebből a kalitkából. Folyton azzal találkozom, hogy valamit elmulasztottam, ami már soha nem pótolható, nem hozható helyre. Tele vagyok ilyen emléktöredékekkel, amikhez már nincs visszaút. Így marad a vers, amibe belefűzhetem ezeket a hiányokat és kétségeket.
– Ahogy fogalmazol, folytonos elmúlásban élünk és a múlt egy levethetetlen szűk kabát. Netán téged is szorít? A múlt mint ihletforrás… Szinte kimeríthetetlen, ugye? – A mindenkori jelen csupán tizedmásodpercekben mérhető. A jövő beláthatatlan. Marad a múlt… Igen, mostanában egyre gyakrabban nyúlok vissza a múlthoz. Nem csupán a saját emlékeim között kutatok, hanem a szüleim, nagyszüleim emlékeibe is sűrűn betolakszom. Mindig találok valamit, ami megszólít. Sok kibeszéletlen dolog rejtőzik még – ezeket keresem.
– „Szétfröccsent szavak” (az őrizetes), „a szó mérge régi ismerős” (ki válaszol), „értékválságos kopott szavak” (terheink), „gyilkos szavak” (elrontott másolat), „önzés hazudja hogy jó így” (ködbe szúrt szavak). Milyen ezekkel a szavakkal „dolgozni”? – Nem egyszerű… Mindig, minden szónak meg kell találni a helyét. Egyfajta kirakós játék ez. Van, amikor kínálja magát, szinte ösztönösen szerveződik a szöveg, máskor meg hosszan kell babrálni vele. És persze a „Delete” gombra is szükség van nemegyszer.
– Vers mint éles tükör, kritika a világgal szemben – burkoltan vagy nyíltan? Melyik metódus a hatásosabb? – Nem csak a világ elé kell tükröt tartanunk, olykor magunkat is érdemes szembesíteni azzal, hogy mi látható belőlünk. Persze tökéletes tükör nincs. Némelyik foncsorhiányos, maszatos, fénytelen… A vers is ilyen. Csak egy lehetőség a tisztánlátásra, a szembesítésre, szembesülésre.

Fotó: Czine Árpád
Ma már nincs szükség rejtjelezett üzenetekre, nem kell metaforák mögé rejteni a gondolatot. Én még abban a korban nőttem fel, amikor kódolni kellett a szövegeket, amikor a megértéshez a szavak és képek mögé kellett látni. Mostanra ebből a szempontból is lecsupaszodott a költészet, ennek ellenére nemegyszer észreveszem, hogy még mindig hasonlóképpen gondolkodom. Rejtjelezek…
– A legutóbbi kötetedből (Fagypont alatt) melyik verset emelnéd ki és miért? – Ha mindenképpen muszáj, akkor a nyitóverset emelném ki. Nincs ennek semmi különösebb oka, s lehet, hogy nem is a legjobb darab, de nekem valamiért fontos. Már amikor megszületett, elhatároztam, hogy lesz majd egy kötetem, ami ezzel a verssel fog kezdődni. Mert valahogy minden benne van: múlt, jelen és jövő…
– Több versedet megzenésített formában is meghallgathatjuk. Megkerestek a lehetőséggel, vagy számodra volt fontos, hogy talán így olyan célközönséget is elérj a verseiddel, amit nyomtatásban nem tudtál volna? – Az első megzenésítések számomra is meglepetést okoztak. F. Sipos Bea varázsolt először dallamot a verseimhez. Aztán Faggyas Lászlóval párban is számtalan munkámat megzenésítették. Évekig szerveztek olyan fesztiválokat, ahol összehozták a költőket a dalszerzőkkel. Remek hangulatú összejövetelek voltak, és vélhetően ezeknek a találkozásoknak is köszönhető, hogy rengetegen nyúltak a szövegeimhez: Szendi Ágnes a komolyzene oldaláról közelítette meg, de csodaszép dalokat írt a Strófa Trió, Dinnyés József, Karády István, Kiss Ágnes, Kecskeméthy Lilla, Szekeres István és még sorolhatnám… A dallam mindig tud egy olyan többletet hozzátenni a szöveghez, amit a szó csak sugallni képes. És ebben az új öltözetben valóban eljuthat olyanokhoz is, akik egyébként nem biztos, hogy habzsolnák a verseket.
– Magyarságtudat, nemzeti sors, történelem – mi az irodalom szerepe a gyökerek megtartásában, az emlékezet ébren tartásában? – A valahová tartozás tudata számomra rendkívül fontos. Kapaszkodót nyújt, biztonságot ad, életben tart. Nem véletlen, hogy klasszikusaink mindegyike szükségesnek érezte hangsúlyozni ezt. Ma lazulni látszanak a kötődések. Túlságosan tágra nyílt a világ, át- és félreértelmeződött a szabadság. Szerencsére ezt sokan észrevették a kortárs alkotók közül, és egyre több írás (regény is) születik e témában.
– Nagyon sokszor úgy látlak, mint egy irodalmi archeológust, aki a történelem feltárása közben sorokat vés a jelen falára. Magyar–történelem szakosként talán ez a legkreatívabb kombináció. Két sorod az Április bolondjai című kötetedből nagyon megfogott: „miközben megírhatatlanul alszik tovább/ a falakba épített Parkinson-kóros történelem”. Milyen ez a történelem? Mit jelent ez? – A történelem sokféle. Ahogy mindenkinek van saját hite, meggyőződése, igazsága – úgy történelme is… Az idézett vers egy konkrét élményhez kötődik: a gyulafehérvári székesegyház előtt elegyedtünk szóba egy turistával, aki a nyugdíjas éveit arra tette föl, hogy pár hónapot eltölt egy-egy európai országban, és megpróbálja megismerni, megérteni az ottani világot. Beszélgettünk, és félóra alatt berobbant, fejünkre omlott ezer év történelmének minden alagútja. Abban azonban sikerült egyetértenünk, hogy a történelem bennünk él. S bár néhol pereg a vakolat, omladoznak a falak, fakulnak, átszíneződnek, átfestődnek, átíródnak az emlékek, de ha hagyjuk elpusztulni, leamortizálódni az emlékeket, gyökértelenek leszünk. Már így is sokat veszítettünk…
– Visszafelé címűkötetedben retrospektív lírai utat jársz be és társz elénk. Miért tartottad fontosnak, hogy leltárt készíts verseidből? – A kötet ötlete egy barátomtól származik, aki kibulizta, megszervezte, hogy a 60. születésnapomra jelenjen meg egy válogatás az eddigi dolgaimból. S mert valamikor született egy visszafelé címet viselő versem, adódott az ötlet, hogy ez valóban egy időben visszafelé haladó gyűjtemény legyen. Igazi visszatekintés. Kifordítottuk tehát az időt, a jelenből indultunk a kezdetek felé – így történt, hogy a kötetet az időben legrégebben keletkezett vers zárta le… Úgy érzem, érdekes volt így visszanézni a dolgaimra.
– 2004-ben az NKÖM drámapályázatán díjazott voltál a Teleki Lászlóról írt történelmi drámáddal. Két évre rá jelent meg az Átokverte című drámaköteted. Miért „eveztél” erre a műfajra? – Az első drámám véletlenül született. Telekiről eredetileg tanulmányt készültem írni. Megvoltak a jegyzeteim, csak valahogy nem jutott rá idő… Aztán pár év múlva, egy költözésnél előkerültek ezek a jegyzetek. Beleolvastam, és rájöttem, hogy ebből nem tanulmányt kell írni. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy amikor elkészültem vele, megjelent egy pályázati kiírás. Beküldtem. És meglepetésemre díjazott lett életem első ilyen irányú próbálkozása. A történelem egyébként mindig is érdekelt. Azóta már egy másik drámakötet is napvilágot látott. Két mártír miniszterelnökről (Batthyány Lajosról és Tisza Istvánról) írtam. Sőt két évvel ezelőtt Kolozsvárott is jutalmazták az egyik munkámat, amelyik az unitárius vallás egyik alapítójának, Blandrata Györgynek állít emléket.
– A Partium irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője vagy. Ez is sok munkával jár. Hogy jut idő mindenre? – A Partium folyóirat indítása még a Ratkó József által vezetett irodalmi társaság kezdeményezése volt. A 90-es évek közepétől közel egy évtizedig dolgoztam rovatvezetőként a lapnál, de aztán egy időre elváltak útjaink. 2014-ben kerestek meg, hogy vállaljam el a lap gondozását. Ez amolyan irodalmi jószolgálat, hiszen – ahogy a szerzőink – én is honorárium nélkül dolgozom. De fontosnak érzem, hogy megmaradjon ez a folyóirat, mert összekötő kapocs. A nálunk publikálók zöme valóban a történelmi Partiumhoz kötődik. Negyedéves kiadvány vagyunk, elképesztő mennyiségű írással kell megbirkóznunk. De ez még inkább arra ösztönöz, hogy küzdjünk a lap megmaradásáért. Az idővel egyébként folyton harcban állok. Soha sincs belőle elég. Valamit mindig félre kell tenni…
– Ady Endre-díjas is vagy. Itt vehetted át Adyfalván, vagyis Érmindszenten. Mit jelentenek számodra az elnyert díjak? – Nem a díjakért írok. Ezzel együtt persze roppant jólesik, ha felfigyelnek a munkáimra. Az Ady-díj különösképpen ilyen, hiszen egy pillanatra úgy érezhettem, hogy lebontott egy határt…
– Készül a novellásköteted. Milyen témakör(öke)t jársz be vele? – Kevés prózát írok. Igazából amolyan mellékterméknek tekintem őket. Vannak dolgok, amiket versben nem tudok elmondani, de szabadulni sem tudok tőlük, piszkálnak, nyomasztanak, bosszantanak. Ezeknek próbálok valamilyen más keretet adni. Az írások többsége az értékválságos jelenkorról szól. Olyan dolgokról, amikkel nap mint nap találkozom. De ott lapul közöttük egy írás, amit a kezdetek kezdetén – úgy 40 éve – írtam. Akkor még az asztalfiók számára…
– Ha azt mondom, irodalom, te azt mondod… – Pár éve még biztosan azt mondtam volna, hogy József Attila, Pilinszky, Weöres, Kányádi… Most csak vakargatom a fejem… Talán híd… Vagy csak mentőcsónak?

Oláh András 1959-ben született Hajdúnánáson. Az ottani Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumban érettségizett. Diplomáit a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen és a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán szerezte. 1982 óta Mátészalkán él, pedagógusként dolgozik. 2014-től a Partium irodalmi folyóirat főszerkesztője. Verseket, novellákat, drámákat ír. Legutóbbi verseskötete (Fagypont alatt) a Magyar Napló Kiadó gondozásában jelent meg 2020-ban. Drámakötetét (A szökevény / Az utolsó játszma) a Hungarovox Kiadó adta ki 2014-ben. 2016-ban Ratkó József-díjjal és Salvatore Quasimodo-különdíjjal tüntették ki, 2017-ben Ady Endre-díjat vehetett át.