A velencei tükör titkai

Szakács István Péter apokrifkosara kihívássá tesz bármilyen konvencionális műfajkeresztelőt: a mese- és mítoszmiliő merész újraértelmezése felülírja mindazt, amit eddig ismertünk vagy ismerni véltünk irodalmi sémáink működéséből. A kötetben megjelent írások a feldolgozott alapművek és műfajok szerint három ciklusba rendeződnek: Más mesék, Felemás evangéliumok és Szindbád-változatok. A Csempészáru darabjai sarkalatos abszurditásuknak köszönhetően nagyszerű társadalomkritikai lenyomatai a valóságnak: ugyan a szövegek hatásmechanizmusa a jól ismert irodalmi-vallási alakok és archetípusok formabontó ábrázolásán alapszik, olyan releváns problémák is felmerülnek, mint az erőszak, hatalmi (el)nyomás, vallási vakság, a tanügy hiányosságai, valamint a korosodás krízise és a kolozsvári egyetemistaélet.
A Más mesékben erős kontraszt képződik a mesenyelv holnemvoltos egyszerűsége és a szövegben taglaltak között, ez leginkább a ciklusindító írásból, Az okos királyból tűnik ki, amely az öt mese közül a legmarkánsabb sokkértékkel bír. A mese főszereplője egy idilli király, aki igazi entellektüel módjára még az elsőszülöttségen alapuló öröklés diszkriminatív jellegét is kompetenciaalapú versenyvizsgával szeretné feloldani. Természetesen nem ez az egyetlen ironikus apropó a tanügy lila foltjaira: feltűnik az alulfizetett tanári társadalom (akik legfeljebb egy új lábbelit engedhetnek meg maguknak), valamint a túlképzettség és munkanélküliség viszonya (amelyet a klasszikus retorikai szabályok szerint kéregető koldusok képviselnek). Egy boszorkány segítségével azonban az okos király egy napon átlát a körülötte lévők hazugságain, árulásain és színlelt orgazmusain, ettől pedig megkérdőjelez mindent a „diadalmasan döfködő damaszkuszi dárdá”-ja teljesítményétől kezdve a három fia hűségéig. Felmerül a kérdés: ez a mese valóban egy koldusbotra jutott uralkodóról szólna, vagy azt példázza, hogy történelmünkben az erőszak mindig arrébb lökte az emberi érzékenységet? Ez a kétértelműség szövi át és teszi átélhetővé és átérezhetővé a többi mesét is: a szövegek csordultig vannak modern áthajlásokkal, utalásokkal. Legtöbbjük egy valamelyest korrupt férfiuralkodót és annak hanyatlását beszéli el, ugyanakkor a történetek lezárása is a legtöbbször didaktikus igénnyel történik, amely kissé zavaró lehet az olvasó számára: miután tanúja volt a királyi pár szerelemjelenetének, egy szó szerint „megboldogult” birodalom hedonista drogparádéjának és megannyi politikai nagyhatalom elnyomásának, tényleg annyira gyermek lenne, hogy ne tudná dekódolni a mesék mondanivalóját?
A mesékkel szemben a Felemás evangéliumok teljesen másképp viszonyulnak a feldolgozott világhoz: nem szab nekik határt sem a műfaj, sem az emberi világ korlátoltsága, sem a görcsös tanító szándék – még az egyházi kánon sem. Az apokrif evangéliumtöredékek abszurditásukban és művészeti szabadságukban is túlszárnyalják a meséket: legalább annyira szemtelenek és félelmetesen igazak. A keresztény mitológia szereplői teljesen plasztikus emberi alakokká lesznek, teljesen jogos emberi problémákkal. Ebben a bibliai metakarneválban megtörténhet az is, hogy Jézus puszta jóindulatból felkeresi a helyi papot, hogy megerősítse hitét, az viszont hosszú kételkedés után keresztre feszíti (elvégre a Megváltó isteni mivoltáról mi sem tanúskodhat hitelesebben egy újabb kivégzésnél). A bizarr történetvezetés mellett feltűnik a nagyon pontos egyházkritika is, amelyet maga Jézus fogalmaz meg: miután elolvassa a Bibliát, rádöbben, hogy annak egy jelentős részét az egyházvezetők teljesen átfogalmazták, így tökéletesen megkerülték az események „lényeget” kétezer év alatt: „Furcsa […] Nem minden volt úgy, ahogyan itt leírták” (71).
Az evangélium-töredékekben a női szereplők is jobban előtérbe kerülnek, mint a mesékben, leginkább a Mária-történetek által. A Csempészáru című novellában Mária egy cigánylány képében jelenik meg, a Titkos szerelemben egy névtelen kamasz, aki szűzen esik teherbe szülei legnagyobb meglepetésére, majd a falu babonás lakóinak csodálatára, így hamar zarándokhellyé válik az erdő, amelyben ez a csoda megtörtént. A jól ismert bibliai történetek mellett az evangéliumi részletek is különös kitérőket tesznek Mária Magdolna vagy Júdás (és édesanyja) sorsára is, ugyanakkor a Jésua-átdolgozások is új fényt vetnek a már jól ismert alapra. A Felemás evangéliumok legfontosabb működtető ereje a jól ismert Mi lenne, ha?-játék, valamint a már említett állandó kitekintés a feldolgozott mű- és hitvilág kontextusából. Ugyan érthető az elnevezés, hiszen az evangéliumok a közös bibliai alapok dacára más-másfelé ágaznak, mégis ezek a töredékek sokkal másabbak, több újdonsággal szolgálnak a „Más” mesékhez képest.
A kötet harmadik és egyben utolsó ciklusát, a Szindbád-változatokat leginkább az ironikus (ön)szemlélet jellemzi: ugyan sok jellegzetes elemet átvesznek a jól ismert Szindbád-novellákból (például a híd fontosságát a Szindbád és a velencei tükör titka című novellában), ezek kibővülnek vagy sokszor épp kifordulnak önmagukból. Az ikonikus nőcsábász és a zabolátlan utazó a Szindbád és az ifjonti ábrándok bűnös lámpafénye című elbeszélésben egy magányos, rezignált kolozsvári agglegénnyé vedlik. Az elbeszélés nyelvét már a legelső mondattól kezdve teljesen átjárja a fanyar önirónia: „Szindbád úgy tervezte, hogy nyugalomba vonulása után földszinti garzonba költözik, s maradék éveit visszavonultan, könyvei társaságában éli majd le” (147). Szindbád visszaemlékezései által már nem a hódításairól mesél, hanem bölcsészéveit és a kreditgyűjtés traumáit dédelgetve végigbandukol a városban, a Sétatéren, felkeresi a kedvenc trafikosát, Mángorló Bercit, egyetlen ismerősét, aki törődik vele, és aki megérzi hiányát. Lányokról legfeljebb álmodni szokott, de akkor is gúnyt űznek belőle.
A második novella ugyan kimozdítja Szindbádot ebből a megrögzöttségéből, így útjára kel, hogy Velencében felkutassa a Ponte dei Dolci Sognit vagyis az Édes Álmok Hídját, de onnan is viszonylag „hamar” visszatér a múló élet szabadságába, és ettől még az ölébe tárulkozó asszony sem tudja eltántorítani. Az utolsó novella (Szindbád és az eltékozolt vágyak kávéháza) az első hangulatát és iróniáját idézi, Szindbád ezúttal egy megkeseredett idős íróként jelenik meg, így tökéletesen zárja a változatok sorát.
A Csempészáru összes történetében megtalálható egyfajta finom titokzatosság, és ez igaz a Szindbád-történetekre is: mind az ernyős állólámpa, mind a velencei tükör vagy narratív homályt, vagy csattanót takar. A gyűjtemény kiegyensúlyozott, sokszínű, mégis hangulatában konzisztens olvasmányélményt nyújthat, érdekes metamodern fejtörőkkel és mitológiai-irodalmi szerepjátékokkal.


Szakács István Péter: Csempészáru. Bookart kiadó, Csíkszereda, 2016.