.svg)
1.
Szüksége van valamire?
Ez a kérdés naponta szent borzadállyal tölt el. Nem tudom, fogalmam sincs. Nézzenek szét, és döntsék el, hogy szükséges-e szerintük valami. Keveset eszem, és kész vagyok bármikor éhen halni, hogyha például erre volna szükség.
Ezt persze nem mondom, csak gondolom. Legyintetnének rá, hülyeség. De én tisztában vagyok azzal, mit jelent öregnek lenni, ha menekülni kell. Persze, erre is legyintenének, hogy miről hadoválok, hiszen béke van, nem kell menekülni sehová. Szegény, szegény utódok, akik békeidőkben születtek, és azt hiszik, ez örök, vagy legalábbis megúszható a háború. Ha lesz is, az nem itt lesz. Hát legyintek én is, egyezményes jele ez a lemondásnak, a komolyan nem vehető eszmefuttatásoknak, ígéreteknek.
Azt nem tudnám tűpontosan megmondani, hogy mi a neve ennek az új utcának itt a Szamárhágón, ahol utódaimnál lakom. Régebben csak keskeny kecskecsapások voltak errefelé, és elvétve egy-egy barakk. Mostanában a házak és villák, törpepaloták úgy emelkednek ki az oldalból, mint egy fűrész töredezett fogai. Kövezett allékat építettek a nyaktörő oldalra, nem kis fáradtsággal, mint a mórok, annak idején Sintra fölött. Manapság divatos emitt lakni, és iszonyúan drága. Régebben itt volt a településhatár, finomvegyes, zaklatott népek lakták, omladozó tákolmányokban, meg a már említett barakkokkban. Utódaim gazdagok, tulajdon munkájuk árán lettek azzá, hangoztatják, mint ahogy azt is, mily fontos dolog a hagyomány és a folytonosság. Szép szavak, remek befektetések, felkészülés a jövőre.
Bármily gazdagok is az én utódaim, a szomszéd a nyakukba liheg, keskeny, kertszerű sáv választ el tőlük mindössze, bár kicsit lentebb való az ő legyezőtelkük. A jövőre gondolván utódaim vagy inkább a kertészük sűrű élősövényt telepített a mezsgyére, de ettől még kiválóan láthatjuk egymást, és azt, a maga telkén ki mit cselekszik, bár látszólag senki sem törődik ezzel. De kivételek mindig és minden körülmények között akadnak, és megjegyzendő az is, hogy a semleges szomszédság nem egyenértékű a békés szomszédsággal. Ez utóbbihoz általában valamiféle kölcsönös tisztelet, netán barátság is társul (...)
3.
A házban fellelhető erőviszonyokat, vagyis az emberi kapcsolatok bonyolult kódrendszerét a macska érti leginkább. Meg én. Ő eredendő bölcsessége, én meg a korom miatt. Fiatal kandúr, rendkívül tanulékony, sok időt töltünk együtt, és ez remek, én ezzel megelégszem és boldogsággal tölt el a jelenléte.
A boldogság minden bizonnyal nem észlelhető rajtam, mert utódaim szerint magamba forduló, mogorva ember vagyok, aki érzelmei kimutatására képtelen. Ebben olyan könnyű egyetérteni, látom, mind egy klánt alkotnak, bár néha fel-fel csillan ama elveszett remény. De ha jobban meggondolom, soha nem voltam különösebben reménykedő alkat.
A valóság vagy hát a tényként kezelt dolgok soha nem annyira egyszerűek, mint azt az örökké divatos, minimalista eszmék állítják. Megértem követőiket, és amíg ők a rövid út, avagy a shortcut bűvöletében hisznek, én meghalok, időskori bölcsességeink tehát nem találkoznak. Nem szép ez tőlem, csúf dolgokról elmélkedem. Feljegyezhetem, hogy újfent elmerült a világ löttyedt óceánjában egy zseni, hátizsákjában nehéz kő, hogy fel ne vesse a víz. A hiánya, mint ahogy megszokhattuk, fel sem tűnik senkinek.
Persze nem vagyok géniusz, és nem fedeztem fel semmi újat életem során. Lehet, nem is ez a lényeg? Újat felfedezni, tenni vagy mondani? Hol akkor a fejlődés? Ki tudja a helyes választ? Annyira jöttem rá mindössze a hegyeket, városokat, erdőket, mocsarakat járva, hogy élni jó, és hogy az ember buta és gonosz gyakorta, de ugyanolyan gyakran önzetlen és sziporkázóan okos.
Inadaptív alkat vagyok, hogy a drága Dokit idézzem. Sűrű a homály, zavaros ködben látom őt, távolodó hátát, rajta a keretes hátizsák, tetején felcsavarva a pokróc. Egyszer, egy nyári délelőttön zápor kapott el minket, talán a Demirkazık-csúcs fele tartottunk, már nem emlékszem. De arra igen, hogy milyen csodálatos volt az aranyló eső a cédruserdőben, megtáltosodtunk tőle mind a ketten, és talán megértettük, miben keresendő a boldogság, béke magja, mely minden zárvatermőre jellemzően képes újratermelni önmagát, ha ehhez megfelelő környezetre lel. Doki akkor fejtette ki pontosabban, mit ért az inadaptív alkat alatt, s meg kell vallanom, igazat beszélt, és részben ki is gyógyított, megtanítva néhány trükköt, amelyeket alkalmazva képessé váltam életben tartani a társas kapcsolataimat, és felszínen tartani a lelket, ideig-óráig.
4.
Amióta kitavaszodott általában a teraszon heverek, vagy üldögélek az összecsukható nyugágyban. Lengyel termék, kiváló anyag, legalább hetven éve nyűvöm. Utódaim állandóan jajveszékelnek, hogy így fázom meg, és amúgy, mi lesz ennek a vége, jaj. De ebben rendkívül csökönyös vagyok, és azzal már nem fárasztom magam, hogy a D-vitaminról és a napfényről, meg a viszonylag jó minőségű levegőről prédikáljak. Hogyha fázom, betakarózom a jó nehéz pokróccal, ilyenekkel takartuk le az öszvéreket a hegyen. Talán ez még onnan maradt. A készletből. Fene tudja. Ez a báránybőr itt a derekamnál minden esetre egy ilyen útról származik, ahol egy csámpás öszvér volt az egyetlen málhahordónk. Fantasztikus kitartással cipelte a terhét, és imádott minket, le nem maradt volna semmi pénzért a csapattól, és állítólag panaszosan bőgött, amikor mi napokra eltűntünk a sziklák között.
Az én házamat eladtuk, nem kérdés, hogy miért. Talán megvan két éve is, azóta itt lakom. Az idő folyton szűkül és tágul az emlékezetemben, és körülöttem is. Nem mindig tudom követni ezt a mozgást, és beakad a tű itt-ott, ahogy emerre mondják, fülem hallatára. Bánom is én. A tárgyak, amelyek körülvesznek, részben idegenek számomra. De amúgy is elvesztettem az érdeklődésemet a tárgyak iránt.
Nem, nincs szükségem semmire.
Ezt szoktam válaszolni. Úgyis teljesen mindegy. Nem ezért kérdezik, mert az érdekli őket, mire van valójában szükségem. Azért kérdezik, hogy szóljanak hozzám. Esetleg azért, hogy szóra bírjanak. Két hónapja annak, hogy inkább csak fekszem. Csípőcsonttörésből lábadozom, bár erős kétely gyötör a folyamat láb-részét illetően. Kilencvenéves vagyok. Mi jöhet még? (...)
6.
Megjött, itt van. Kéthetente, kedden délután fél hat és fél nyolc között. Gondolom, amíg él, ez a beosztás megmarad, katonás rend, fegyelem a lelke mindennek, ezt kérdezetlenül előadta, amint megpillantott, és azóta soha nem mulasztja el. Valójában onnan tudom, hogy kedd van, hogy ez a harczi díszben pompázó örökszomszéd megjelenik, és óbégat énhozzám. De az is lehet, minden nap kedd lesz, és ő teljesen ide fog költözni egyszer csak. Megesik az ilyen, velem is megesett már, nem kellemes emlék. Minden esetre, ha ez bevillan, világos az is, hogy mekkora öröm az a kilencven év, mely engem nyom. Biztos nem érem meg ugyanis, hogy ideköltözzék Appenzelleri Szakállas!
Ettől könnyű az álmom, meg a macskától, aki velem hál, mindennemű családi prüszkölések ellenében.
Azzal érveltem, hogy örökké fázom, a macska pedig természetes hőforrás.
Az életem ritkán alakult úgy, ahogyan elképzeltem, vagy ahogy szerettem volna. Kompromisszumok tömkelegéből építhetnék magasabb hegyet, mint amilyenre valaha is feljutottam.
A metszőasszony a szomszédos klán rangidős tagja. Jelenlétével uralja a téridőt, mindent, ami a hatósugarába kerülhet, és hosszú karú metszőollójával elérhet. Hogy miért gondolhatom azt tiszta szívvel minden áldott este, hogy nem érem meg, hogy ideköltözzék Appenzelleri Szakállas? Mert kérem, ezt koromból kifolyólag, nyugodt lelkiismerettel megtehetem.
Minden új nap ajándék, ugye.
És aztán elég csak ránézni, majd kicsattan az ősi energiák molekuláitól, melyek sűrű felhőben rajznak körülötte. Gyanakszom arra, hogy a neutronbomba feltalálójának is lehetett egy ilyen megismételhetetlen szomszédja. Onnan jöhetett az ihlet.
A metszőasszony, kiállásában és kommunikációs hangfekvésében egyaránt, a nemes harczi kakasra emlékeztet engem. A különbség csak annyi, hogy az ő testét nem színpompás tollazat borítja, hanem terepmintás kardigán, és fején az ékesség, a mély sárga kötött sapka. Mára a cseresznyefát szemelte ki, éppen virágzik, szerinte ez a legalkalmasabb pillanat a metszésre.
Úgy tűnik, szegény cseresznyefát mindenképpen túlélem. A harczi kakas tegnapi akciójának nyomaként máris látható rajta a kornyadozás és hervadás, időnap előtti virághullást eredményezett nála a beavatkozás. És mindeközben a galád Appenzelleri Szakállas valahol tejeskávét nyakal, vagy az is lehet, hájas tésztát sirít. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi dúlhat a vitézlő harcos keblében? Mily gondolatok vezérelhetik az ő elméjét ama mély sárga sapka alatt? S hogy miért nem száradt le a tulajdon keze még mindig, hát erről hasztalan faggatom az Urat.
Úgy tűnik, csontom forrása, izmaim acélosodása egyre távolibb, sőt, alig kivehető pislákolásba vész (...)
