A vacsora

Boros Viola munkája.

A szakácsnő nagy tálca káposztasalátát hozott be. A sorban állók meglepődve és riadtan nézték, de ő figyelemre sem méltatta a várakozókat. Nyugodt léptekkel távozott. A korgó gyomrú tömeg lassan zúgolódni kezdett, egyre többen pillantgattak a kijárat felé. Páran csúnyán néztek a fehérkötényes ételosztóra, mások folyamatosan az órájukat nézték. Én egyik lábamról a másikra álltam, és figyeltem az arcokat. Sokszor teszek így, ha várakozás közben nincs semmi különösebb gondolatom, amin elrágódhatnék és elütném vele az időt. Néhányan az ablakhoz közel álldogáltak, ők a tájat figyelték. A kilátás nem volt rossz, a harmadik emeleten voltunk, egy domb tetején. Egy férfi a mögötte állóhoz fordult, és valósággal kitért hitéből, széles kézmozdulatokkal adta sorstársa tudtára, hogy már szinte egy órája vár. Azért ez mé­giscsak sok. Okostelefonok még nem voltak abban az időben, az embereknek muszáj volt szóba állniuk egymással. A kantin közösségi média-oldalát sem lehetett egycsillagos osztályzatokkal elárasztani. Ha valaki kapcsolatra vágyott, nem nézhette meg a GPS-en alapuló társkeresőn, van-e esetleg valaki egykilométeres körzetben. Muszáj volt személyesen közeledni. Elképzeltem, ahogy egy férfi odalép a szebbik nem egyik csinos képviselőjéhez, és meghívja egy romantikus káposztára. Mindezt volt időm végiggondolni, mert továbbra sem jött étel.
Ennivaló nincs, de káposztasaláta… az van. Az lényeges, nélkülözhetetlen. Gyakori emberi vonás: elveszni a részletkérdésekben, elfelejtve a lényeget. Volt egy barátom, aki mindig autóvásárlásról álmodozott. Még be sem iratkozott a sofőriskolába, és megvette a hangfalakat a kocsihoz. Akárhányszor találkoztam vele, mindig a „boxákat” emlegette, hogy 5.1-es, és milyen hangosan szól majd a zene a kocsiból! Szakácsnő, kérem, nem hozna be esetleg a saláta mellé egy kis krémes tésztát is?
Egy furcsa alak állt be a sor végére. Érdekes. Az újonnan jövők látták, hogy hosszú várakozás nélkül itt nem kapnak enni, sőt még a vacsora sincs kész, és inkább továbbálltak. De ő mégis beállt a sorba. És milyen érdekesen néz ki… Magas termetű, szikár, arcát sötét csuklya fedi. Mást nem vehettem ki alakjából. Egyrészt messze állt tőlem, másrészt sötét, fekete köpenye és csuklyája szinte teljesen eltakarta testét.
Egyből szóba is elegyedett az előtte állóval. Különös. Olyan zárkózottnak tűnt és mégis milyen beszédes… Lassan átkarolta a másfél órája sorban álló egyént, és elhagyták a termet. Hogyan bírhatta rá egy ismeretlen, hogy távozzék? Biztos ismer egy másik étkezdét és talán oda hívta át. De az is meglehet, hogy ismerték egymást.
Meglepettségemet növelte, hogy a fekete köpenyes öt perc múlva visszatért, és megint sikerült meggyőznie valakit, hogy tartson vele. Ki lehet ez?
Az emberek sorra távoztak. Csendben, ellenállás nélkül, lemondva a vacsoráról. Mind a csuklyással. Kezdtem azt gondolni, hogy álmodok. Ezt gyorsan el is vetettem és próbáltam más magyarázatot keresni. Ekkor viszont észrevettem, hogy egyedül maradtam a teremben, és az ismeretlen egyén egyenesen felém tart. Erőt vettem magamon, és próbáltam leküzdeni izgatottságom.
Csuklyája alól alattomosan méregetett, így közeledett felém. Nemrég még szikár alaknak neveztem, de amint mellém ért, rájöttem, enyhén fogalmaztam. Arca beesett volt, kiálló pofacsontjai ijesztően meredtek előre. Csont és bőr volt. Hatalmas szemei fátyolosan szürkék, és olyan beesettek voltak, mintha már nem is az arcához tartoztak volna, hanem mélyen a koponyájában ülnének.
Mellém érve meg akart szólítani, ám én gyorsan a szavába vágtam:
– Nem megyek sehova, megvárom a vacsorámat. – jelentettem ki erőltetett nyugodtsággal, de meglehetősen határozottan.
Nagyon megleptem ezzel. Arca még sápadtabbá vált, aztán mérgében vörös színt váltott.
– Utálom az írókat… – mondta, majd egyszerűen kilépett az ablakon.

Pataki Előd 1989-ben született Biharon. Kolozsváron él. Egy informatikai cégnél dolgozik, emellett prózát és verset is ír.