.svg)
Vetró András: Szent György 2
„Egykor Gyulafehérváron dolgoztam, a Székesegyházon – mondta egy közönséggel teli teremben Macalik Arnold kolozsvári építész, az Unicante egyetemi kórus tagja. – Abban az épületben akármilyen tárgyhoz nyúltál… hozzányúltál például egy kőhöz és felemelted: egy 14. századi püspöknek a sírkövét találtad. Akárhol kiemeltél a falból egy követ, hogy ott valamit igazíts, az esetleg egy római faragvány volt. Felemelted a stallumot, volt alatta tizenhat gépfegyver. Akármihez nyúltál hozzá, alatta, mögötte vaskosan ott volt a történelem. Azt hiszem, nem túlzok, amikor azt mondom, hogy Orbán György művei is hasonlóak: tobzódóan ott van bennük a múlt minden egyes köve, de teljesen átrakva a jelenkor világa szerint.”
Nem volna helyes kizárólag múltba révedő, régészi, esetleg ószeresi elkötelezettségű komponistakánt Orbánra tekintenünk. A fent említett Unicante kolozsvári koncertje – amelyen Orbán György nyolc kórusműve szólalt meg – legalábbis megerősíthetett abban a tudatunkban, hogy a vásárhelyi születésű, Kolozsváron tanult, de 1979 óra Magyarországon élő zeneszerző kifejezetten a jelen időbe ír bele (erre utalt a „teljesen átrakva” szintagma az első bekezdésben), és nem véletlenül számít az egyik legtöbbet játszott kortárs magyar zeneszerzőnek. Elképesztő volumenű, műfajgazdag, bármikor érvényes életművéből most mégis elsősorban a kórusművekre szeretnénk a figyelmet ráirányítani (ismét csak az egyetemi kórus nyomán). De különben is: az ezredforduló magyar zeneirodalmának alig van Orbánnál nagyobb koralistája. A Kóruskönyv S. A. emlékére (két kötet), a Második Kóruskönyv és a Medáliák könyve alighanem kanonikus elismertségű – már ma is. „Ezeknek az alkotásoknak komplexitása, elmélyültsége, drámaisága, érzékenysége, szövegválasztása és zenei-technikai bonyolultsága egészen kivételes.” (Fedezze fel Orbán György kóruskönyveit! – Papageno, 2017)
Az Orbán műhelyében hatalmas számban írt kórusművek – hasonlóan a más műfajokban, műformákban alkotott opuszokhoz – a már exponált múlt–jelen tengelyen több lehetséges értelmezési rendszert is felvillantanak. Ezek viszont általában arra a huzamos fordulatra mutatnak vissza, amelynek során Orbán György az avantgárd zenei gondolkodástól és irányzatoktól néhány évtized alatt egyféle újromantikus, illetve újklasszikus eszmény felé fordult, és ezt a folyamatot annyira következetesen és hitvallásszerűen képviseli, hogy ha valakinek, akkor őneki feltétlenül megbocsátják, hogy sokak számára érthető zenét hoz létre a gyakran hideglelős „kortárszene” közegében. Az újromantikusnak mondott fordulat persze korántsem leszűkítő módon szó szerint értendő. Kórusműveiben Orbán nem egy kor(szak) emlékvilágának továbbgondolásánál marad meg, hanem folyamatosan és egyre inkább kitágítja az énekhangzást akár a nagyzenekar szín- és jelleggazdagságának léptékéig. Olyan funkciók beteljesítését is elképzelteti a kamarakórusnyi előadókkal, amelyeket mondjuk Mahler merészelt nyolcvanfős zenekarral. És műveiben persze ismerős, jólesően tonális, hallásból könnyen azonosítható, üdvözlendő utalások bukkannak fel egymás után, kulturális otthonosságélményt ébresztve, ugyanakkor nem jóváhagyva a megértés komfortjába való beletunyulást. „Nagyon sok idősebb barátom megrótt azért, hogy múltbeli zenei idiómákat használok, és hogy nem vagyok kortárs zeneszerző – mondta Orbán egy Böröcz Lászlónak adott 2000-es interjújában. – Pedig az vagyok, de még mennyire! Azt pedig, hogy az új melyik ajtón jön be, senki sem tudja előre. Ha idegen állomáson állunk, hajlamosak vagyunk fixírozni egy irányt, hogy onnan jön majd a vonatunk, és meglepődünk, amikor a másik irányból érkezik.” (Elöl megy a mű)
Korális oeuvre-jének szövegrétegeiről dolgozatok születtek már. A Biblia (különösen a Zsoltárok könyve), a népköltészet, a középkori szakrális himnusztermés és egyéb kollektív forráscsoportok mellett a műköltészet is bőségesen zenéjére talál Orbánnál. József Attila, Szilágyi Domokos, Pilinszky János, Bornemisza Péter, Nagy László, Shakespeare, Weöres Sándor – és még nagyon sok más költő, író mellett azonban épp Orbán önmaga egyik legfontosabb szövegésze. „Mint a vérmedve, amikor rákap a húsra, én is rászoktam a saját szövegeimre – mondja a már említett interjúban. – Passiómnak, karácsonyi oratóriumomnak és néhány dalciklusomnak is én írtam a szövegét. Borzalmasan megszoktam ezt a régmúlt időkben oly természetes, nagy örömet okozó alkotói állapotot, hogy egyszerre születik a zene és a vers. Ezzel persze az jár, hogy az általam írt szövegkönyveket tilos kiadni, mert semmilyen irodalmi értékkel nem bírnak.”
