.svg)
Szabó András: Istenek és szörnyek
A Baltasare Medosan-Curcuma nevét felvevő felsővárosi közgimnázium tanári kara, az altiszteket és a gépészeti műhely vezetőjét leszámítva, halált megvetően unatkozott. Télen és nyáron, reggel és este, vasárnap és a dolgos hétközi napokon, amikor a hajnal pirkad vagy amikor a sajtócápák kiúsznak a felsővárosi kávéház tengeröbléből és szétcikáznak a városba hírek, események, kötekedések, pisztolypárbajok és tömegelfajulások után szaglászva.
Nem volt az unalomnak különösebb meghatározottsága, ugyanis a tanári kar a legkülönfélébb társadalmi és gazdasági érdekcsoportokból származott be az iskolába, életkoruk is a munkatörvénykönyv megszabta határok között pislákolt, szakmai előmenetelük biztatóan egyhangú és kiszámítható volt, úgy is mondhatnánk, hogy életpálya-modelljük sínen volt és egyenletesen gördült a nyugdíjzátonyok felé. A fizetések mellett mindnek voltak magántanítványai. Rendszerint mást tanítottak, mint amire a pedagógiai előtanulmányaik felbosszantották őket, például az ábrázoló geometria tanárnője, Blatt Veronika ábrándozó geometriát tanított azoknak, akik felhőmodellezésre készültek, a sakk- és műhelygyakorlat tanár, Popgica Pozsgicza Szever pedig a menórák pontos beállításával bőszítette amúgy szelíd és engedelmes korrepetenseit. Reptilla Ágoston nevéhez híven repüléstant oktatott az iskola mögötti házi repülőtéren, ezért arca napbarnított volt és bőre cserzett a karcos felsővárosi levegőtől, hangja suttogáskor is beszürődött, megremegtette a vizeskancsót a leggondosabban bezárt ablaktáblákon keresztül is. Ha meg hangosodnia kellett, akkor az előzőleg a város tudomására hozták, a környezetvédők kitartó könyörgésének köszönhetően. Ilyenkor a Felső- és az Alsóváros egyetemlegesen viaszt öntött a fülébe és kivárta az élénksárga füstjel felszállását a városháza tornyából – az ugyanis a város minden pontjáról jól megtekintető volt – amely Reptilla Ágoston hangutánzó üvöltésének végét jelezte. Azaz lefújták a hangriadót. Minden házban és minden közétkeztetési egységben, utcaszerte, még a külvárosokban is voltak viaszlerakatok, ahonnan különösebb utánajárás, kérvényezés nélkül lehetett dobhártyavédőt kölcsönözni, és a riadó lefujása után nem kellett eldobni – tiszta takaros volt mind a Felső-, mind az Alsóváros – elég volt bevinni az első közhelyre, ahol máris fertőtlenítették, újraolvasztottták és kikészítették arra az eshetőségre, ha Reptilla Ágoston valamilyen oknál fogva jónak látja a hangját fölemelni. Olyan volt, mint manapság a világ- és Európa-városokban a szabad wi-fi.
Ettől függően, hol ő vezette, hol a helyettese a kollektív unatkozásokat.
A hely, a funkció, a megbízatás éppen úgy a tevékenység nem valamiféle demokratikus szavazósdi vagy örökletes kiváltság/betegség/arravalóság eredménye volt, létrejöttét senki sem firtatta, természetes volt. Azt is állíthatjuk nyugodt lélekkel, hogy bele volt kódolva az emberek, a tanári kar (ők is az emberiség egyik vál- és alfajának számítottak a Darwin-hívők egyre szűkülő csoportjainak szemében) lény- és egyedtudatába, fizikai állományuk kilencven százalékát az unalom töltötte ki; amint az egyed és lény belépett a tanári karba és eltöltött egy félévet, részt vett hat-hét tanári konferencián, szakmai továbbképzőn, találkozott a tanügyi osztályon lézengő tanfelügyelőkkel vagy összeállította a második és harmadik évnegyed szintetikus makrostrukturális óratervét, az unalom sejtesült, részévé vált, minden vakáció végén automatikusan reaktiválódott, mint a számítógép év- és időszámlálója.
Reptilla Ágoston különösen tapintatos vezetőnek bizonyult, soha nem vonta kétségbe a kar unatkozáshoz való jogát, még csak alkalmassági vizsgát sem írt elő senki számára, érezte – azt nem állítjuk, hogy tudatában lett volna az unatkozás művészileg magasabbrendű szinkronizmusának vagy bölcseleti szakítószilárdságának –, hogy az új tanár nagyon hamar képes beilleszkedni, átvenni az unatkozás csakis e tanári karra jellemző fortélyait, hazug indoklás nélkül is megértette, hogy a Baltasare Medosan-Curcuma nevéről elnevezett közgimnáziumhoz tartozás rangot, nevet és élvet kölcsönzött minden unalmasának. Méltósággal lehetett hordozni. Az emberek utat engedtek a tanároknak, ha feltűntek a mozipénztárak előtt vagy a mészárszékekben, a halpiacon, macskakő-hajigáláskor húsvét előtt, a korcsmákban helyet szorítottak maguk mellett, a bárszék közül mindig egy, a legjobb, üresen maradt, mintha magát a Messiást várnák. Az autóbuszon még a legöregebb emberek is felálltak láttukra, elől szállhattak fel, nem lökdöste le őket a kalauz, és hátuk mögött tiszteletteljesen összesúgtak, mondván a hölgy vagy az úr (persze ők nagybetűvel ejtették) a BM-C közgimnázium professzora, senki nem tud úgy unatkozni, sőt unalmassá lenni percek alatt, mint a most felszálló, korcsmában sört rendelő, a mozipénztárnál aprópénzzel fizető illető.
És aki képtelen volt unatkozni, aki folyton felugrált és kiszökött volna a Mirk Munbáj tervezte gimnázium szecessziós ablakán, vagy aki fel akarta volna rázni a társait, újat, csúfat, izgalmasat, vaskosat vagy visszataszítót akart volna mutatni, azokkal mi történt? Senki soha nem vágta fel az ereit ettől a mételyező unalomtól?
Erre a Felső- és Alsóváros egyetemlegesen rázta a fejét, a felsorolt rendhagyások nem fordultak elő soha a közgimnázium fennállása óta. Bármilyen izgága, felforgató, forradalmasított lelkületű, összeférhetetlen és lehetetlen természetű, házsártos tanárjelölt került oda, az meghunyászkodott és rövid időn belül maga is unatkozóvá vált, átalakult, betagozódott, lecsillapodott, kiadott magából – kórházi tünetek nélkül – a reggeli fogmosáskor vagy az esti vécézéssel minden izgágogást, makrancot, felforgató nyomatékot, forradalmi lendületet, a házsárt banális unalommá nemesedett, ami fertőző volt és megbízható, szilárd, akár egy középkori katedrális alappillérei. El lehett benne veszélytelenül merülni, sűrű volt, mint annak a tortának a máza, amit Reptilla Ágoston születés- és névnapján feltálaltak az iskola büféjében. Már csak ezekért a szenzációsan unalmas és egyhangú, minden fantáziát és meglepetést kizáró tortákért, az ünnepségek nyomasztó semmitmondásáért, a lenyűgöző egykedvűségért érdemes volt béemcésnek lenni.
Egyes iskolák, látva a BM-C-ben uralkodó közösségi összetartást, a közunalom jótékony hatását – úgy értem, nem robbantak ki veszekedések, ismeretlen volt a vetélkedés, irigység, piszkálódás, fúrás, sokkal gyakrabban hívták meg egymást marhapörköltre vagy lecsós vacsorára, amely pont olyan unott és egykedvű volt, mint odabenn az ősi alma mater unalmasabbnál unalmasabb falai – plagizálni igyekeztek a közgimnázium erényeit, de valamilyen rejtélyes oknál fogva nem sikerült. Mindig akadtak hangoskodó csoportok, aktedront (élénkítő szer a gyógyszergyártás hajnaláról) szedő mozgékony, krakéler, varangyoslelkű törtetők, buzgómócsingok, akik jelentették a felettes hatóságnak, a tanfelügyelőknél igyekeztek magukat benyalni, szétrobbantották a plagizátorok csoportját, álmát, törekedését. Ugyanolyan rejtély volt mind a pedagógiai közvélemény előtt is, mind a városba érkező idegenek számára, miért tűrik el a Balthasare Medosan-Curcuma nevére keresztelt közgimnázium felháborító, mindenen kifogó unalmát.
Ha mégis arra kényszerült valaki, hogy választ adjon az egyre türelmetlenebb, vadul vicsorgó, lábával doboló, dohogó, rosszindulatú feljelentőknek, ellenőröknek, irigyeknek, a nyugalmat méltányolni nem tudó ostobáknak, azt mondta rendszerint: abban az oktatási intézményben nincsenek fegyelmi problémák, minden olajozottan zajlik. Igaz, nem újítanak, de legalább megbízhatóan egyenletes az oktatás színvonala, s a tanulók érettségi és felvételi eredményei azt mutatják, hogy az unalom gyümölcsöző, vagy legalábbis jó diplomát ad a jelöltek kezébe, akik nem akarnak kivándorolni ebből a városból, elhagyni az országot, mely felnevelte őket több-kevesebb keservvel, biztos unalommal, egészséges alvással fegyverezi fel évente valamennyi tanítványát.
A máshonnan származó tanárok hamar felfogták, mi vár reájuk, nem tiltakoztak, a falak nézésébe gyorsan, akadálymentesítve beleszoktak, megszerették a köz- és önhangulatot, a mozgás hiányát, tilalmát (?), hiszen a tanáriban nem kellett csevegni, spenót- és nokkedlirecepteket cserélni, bármit is kihirdetni, kötésmintákat mutogatni; vicogás, pletyka, viháncolás kizárva, száműzve, eltemetve; a fenébe az irodalmiaskodással, a műveltség és emlékezet csillogtatásával. Senki nem követelte, hogy az osztályozókonferenciák fordulatait ecseteljék, a kiértékeléseket és a bizonyítványírást az altisztekre bízták, akik értették a mesterségüket, hiszen régi kipróbált emberek voltak, egykor maguk is tanárok, utóbb azonban valami apróbb kisiklás miatt elvesztették tanári státusukat, de a gimnáziumban maradhattak – ezt még tisztázni kellene, de nem akadt senki, aki erre vállalkozott volna az intézmény alapítóleveles fennállása óta –, mindenki magánvalójába süllyedve csendes megelégedettséggel unatkozott, híztak, akárcsak gyermekeik és családtagjaik. Nem olvastak könyvet, verset, regényt, újságot, egyáltalán semmit sem, legfennebb néhány módszertani tankönyvet állítottak össze a gyógypedagógiai iskolák oktatói számára: Hogyan unatkozzunk tartalmasan? (Minuszkáné Zeller Piroska, két kiadásban), Módszertani útmutató: Miként untassuk diákjainkat mindenfajta ócska trükkel? (Maulberger Ancsák Márk, elfogyott), Mi az unalmas órák titka? (Papcsák Szerjózsa, érd. tanár, még megrendelhető) satöbbi, satöbbi.
Nos éppen ebből a könyvből rendelt – a hirdetést az interneten fedezte fel egy gyanútlan kutató – az a sebtiben alakult külföldi tudós- és célcsoport, amely az unalom eredetét kívánta kutatni. Lefordították több világnyelvre, hogy a munkacsapat minden tagja könnyedén megérthesse, átértelmezhesse és a Királyi Akadémia főtitkárától elég bőséges költségvetést bicskáztak ki – szinte szó szerint, késhegyre menő viták után –, hogy a helyszínen tanulmányozhassák a felsővárosi Balthasare Medosan-Curcuma közgimnázium unalmának állományát, felméréseket végezzenek a fejleményeket illetően, és kiszámíthassák fajlagos súlyát a világunalomhoz viszonyított másodfokú egyenletgörbén. A kötet felrázta az amúgy lassan unalomba, költségvetésmegvonásba fulladó unalom-kutatást, számos új és roppant értékes megfigyelésre bukkantak Papcsák Szerjózsa érdemes tanár könyvének lapjain, mondhatni szétolvasták, rongyosra jegyzetelték a kiosztott munkapéldányokat.
Egy japán tudós – csak azoknak jutna eszébe ilyen nonkonformis ötlet – meg akarta szerezni a maga kandzsival írott példányára Papcsák Szerjózsa aláírását, dedikácickóját. (Ui. azt hitte, hogy a szerzője nő.) Ezért azonnal írt a könyv hátlapján található kiadói címre, és az érdemes szerző kifejezte örömét – a legkonvencionálisabb szavakkal –, hogy boldogan adja át, ha személyesen érte jön és megáll a felsővárosi BM-C Közgimnázium tanári lépcsőházának legalsó lépcsőfokánál. Várni fogják. Azt nem írta meg, miről ismeri fel a módszertani szerzőt, de japcsi kutatónk bízott ösztöneiben, amelyek mindig pontosan megjósolták idegvégződései számára a következő tájfunt, cunamit vagy a hántolt rizs várható árfelszökkelését és száguldását. Ottjárta visszhangtalan maradt. A dedikácót megkapta, majd lógó orral tért vissza a szigetországba. Szinte elütötte egy Mazda.
Annyit azért sikerült megállapítania – s ehhez a tudományos eredménycsokorhoz, valljuk be, nem szükségesek hosszas tanulmányok –, hogy van egyéni és van kollektív unalom, jótékony és ártalmas, baráti és ellenséges, győztes és vesztes, kegyes és kegyetlen, ájtatos és ateista, virgonc és mélabús, szangvinikus és kolerikus (egyéni vérmérséklet függvényében), kockás és csíkos, absztrakt és konkrét, meredek és lapos, apai és örökletes, illetve szerzett és tanult. S az ellentétpárok szaporíthatók, de így sehogy sem jutunk közelebb a jelenség lényegéhez, belső magvához, állapította meg egy évvel később a kutatást irányító szurinámi tudós, aki Oxfordban hallgatott le hat félévet, mielőtt úgy döntött volna, hogy egy trigrisfarmon kísérletezi ki az unalom ellenszerét. Ezért is esett rá az Akadémia választása, hiszen állatkísérletei biztatóak voltak, a tigrisek egyharmada megfeledkezett az unott henyélésről, és izgatottan járkált egész nap ketrecében, falta a gondozókat a szó legszorosabb értelmében, egy negyede még mélyebb unalomba süllyedt, legszívesebben öngyilkos lett volna, ha a nagymacskák ismernék az élet önkioltásának mikéntjét és miértjét. A többi tigris afféle kontrollcsoportként szolgált, hol unatkoztak, hol élénken cikáztak a természetközeli rácsos kisvilágukban, s dr. Gimolidar Sureenami ürömmel vegyes örömmel látta, hogy eredményei minden várakozást felülmúltak. Az unatkozók csoportja sokkal nagyobb hatással volt a természetközeli egyedekre, mint az élénkek nyüzsgése. Empirikusan is megfertőződtek, ahonnan arra a következetésre jutott, hogy van ösztönös és empirikus alapon terjedő, terjeszkedő unalom, és van tudományos, megfontolt, amely csakis a főemlősök főemlősének, magának az embernek sajátja, kizárólagos jellemtartománya. Mert az unalom legalább annyira jellem, mint erkölcs, a legkevésbé sem a cselekvés magunktól való eltaszítása vagy megvetése. Unatkozni lehet szenvedélyesen és lecsavart lángú fiziológiával, magyarosan, hűbelebalázs módra és angolos megfontoltsággal. De itt már átléptük az etnológia zöldhatárát, ahonnan önként fordulok vissza, írta feleségének az expedíció indulása előtt.
Érthető, miért is kapott oly mohón az Akadémia felkérése után, hisz ily módon a humánkísérletek olyan egyedülálló terepén dolgozhatott tudóstársaival együtt – csoportmunkában –, mint amilyen a felsővárosi BM-C közgimnázium humánerőforrásai voltak. Odautazásukat titokban tartották, kerülni szerették volna a feltűnést, egyszerű járókelőknek álcázták magukat, micisapkát viseltek és kockás felgombolt nyakú oroszos-ukrános inget, cipőiket Londonban a Heymarketen vették, lehetőleg félre taposottnak kellett tűnniük, miközben vadonatújak voltak, az akadémia főtitkára találta ki az egész álcaügyet, és rendelt számukra ilyen öltözéket. Még álarcot is rájuk akart tukmálni – közönséges kelet-európai munkáspofákat, melyeket az MI5 a való életből fényképezett ki még az ötvenes években, amikor volt még igazi osztályharcokban edzett marxi értelemben vett munkásosztály arrafelé is. Ezt azonban elhárították maguktól, mondván, fölösleges óvatosság, a kelleténél sokkal nagyobb feltűnést, megütközést keltene a legjobb szándékú bennszülöttben is, ui. ez az állapot már ott is régen meghaladott, az iskolás gyerekek pedig a közgimnáziumban felröhögnének/-sírnának unalmukban, ami jelentősen megzavarhatja a kísérleti egyedeket, különös tekintetttel a tanári kart körülölelő légáramlatokra, az unalmi fuvallatokra, jelentős mértékben eltéríthetik a kisugárzást vagy a molekulaáramlásokat, sejtörvényléseket, melyek az unalom felszíne alatt fejtik ki hatásukat. Nem is szólva arról, hogy az ellenkező hatást érnék el ezzel, mintha a saját arcukkal mutatkoznának a városban, a gimnáziumban vagy bármilyen közösségi portálon.
Egy álmos keddi napon érkeztek meg, amikor a gimnáziumban folyamatban volt a tanítás – szürke volt, eseménytelen és állandósult unalomban teltek az órák, a diákság ösztönvilága csillapodott állapotban a figyelem legalsó szintjén töpörödött, a fékező hatás minden mozzanatban érvényesült, kiszámíthatóan passzív volt és porózus, bármi átfolyhatott volna elméjükön, ha úgy akarták volna. Az iskola falai egyenletesen szürkék voltak, olajfestékkel bevonva, de teljesen fölösleges volt, mert a legkisebb firkának vagy grafittinek még a leghalványabb kísérlete sem volt felfedezhető a falak felületén. Azért minden évben lefestették szürkével, vastagon, hiba, rés és repedés nélkül egyben maradt az évek óta vastagodó máz, így az osztályok, folyosók, mellékhelyiségek légköbmétere egyre szűkült, de ezt csak a legprecízebb mérőműszerekkel lehetett volna kimutatni, amivel azonban sem a város, sem a kutatók álcázott csoportja nem rendelkezett. Igaz, végül ilyet is igényeltek az Akadémiától, de furcsa módon odaát Londonban a Royal Society még a füle botját sem mozgatta a fürtös gyapjúparóka alatt erre a kérésre senki. Talán a posta volt lusta és vak, lyukasmarkú, tévelygő, bolondos balfácán, talán meghekkelték az elektronikus úton többször is továbbított kérést. Nem küldtek semmit.
A kutatók tanügyi ellenőröknek adták ki magukat, amin a felsővárosi gimnázium tanári kara meg sem lepődött. Egyfelől a beléjük rögzült jólneveltség – az unalom egyik szociálisan elfogadott válfaja – nem engedte meg, hogy kiüljön arcukra bármiféle személyes vagy nemzeti érzelem, másfelől annyira globalizált volt már a világ, hogy azon sem csudálkozott volna senki sem, ha orosz ajkú inspektorok okvetetlenkednek a tanáriban, a tantermekben, a menzán vagy a tornaszertárban, ahol Kleinhaus tanár úr titokban szvahéli nyelvleckéket adott magántanárként, és arról faggatnák az óratervkészítőt, mekkora óraszámban oktatnak oroszt V–VIII.-ban. (Holott már emberemlékezet óta törölték a tanrendből a keleti és nyugati szláv nyelveket.)
Tulajdonképpen nem volt nehéz beszédbe elegyedni a tanári kar imbolyogva közlekedő, zajtalanul tovatűnő tagjaival: magukba süllyedve jártak, álmatagon tűntek fel és elfelejthetően kukkantak el. Csak ahhoz kellett türelem, amíg a válaszokat megadták, angolul is megfogalmazták magukban, majd rendszerint felhívtak valakit – a kutatók úgy gondolták, olyan egyént, aki maga is az iskolai testület tagja lehetett egykoron, de mára már nyugdíjban van, igaz, személyét a kutatások lezártáig sem sikerült azonosítani, de sebaj –, tehát olyan anglofont, aki a nyelvhelyesség fokát, mértékét és kommunikációs értékét is megállapította együltében, csupán ezután szánták rá magukat a feleletre. Gondosan vigyáztak rá, hogy semmi meglepőt ne mondjanak, áruljanak el, minden olyan konvencionális volt, mint egy elszáradt falevél a leggiccsesebb szerelmi dalocskában.
Nos itt tévedtek a kutatók. Aki már elég hosszú ideje árasztott, adott át unalmat a közgimnáziumban, annak feleletei, mondatai, szájának/nyelvének végtermékei mindig nélkülözték a különöst, az egyedit, a színpompát vagy a harsányságot. Nem volt elárulnivalója. Személyisége végső soron üresen tátongott, akár az iskola előtt harminc évvel ezelőtt kiásott gödör, amit azóta sem temetett be senki, okát sem tudták, miért is hasítottak bele a város telkébe, a munkások elunták a várakozást, elmentek a közeli büfébe egy szánkás vodkára, ottragadtak hetekre, aztán az egész feledésbe ment. A gödröt pedig kerülték, mint az újítást, a másságot, az erőszakot, a viharos szerelmet.
Még köpni is olyan unalmasan tudtak, hogy az senkit meg nem botránkoztatott. Legfennebb vállat vontak az emberek, s azt tanácsolták a tanárnak, ha tán utolérte valami enyhe megfázás, flú, mézes-citromos tea a legjavallottabb, esetleg valami régen divatos köptetőt-hánytatót emlegettek. Aztán a dolog abbamaradt, elmerült az unalomban, és az igazi inspektorok elégedetten írták meg zárójelentésüket, állítván, hogy a közgimnáziumban minden a legnagyobb rendben toporog, fegyelmi kilengéseknek évek, évtizedek óta hírét sem hallani a tanulóifjúság körében. Koravénekként léptek ki az iskola kapuján, álmosan intettek, siettek aludni vagy elnyúlni a tengerparti fövényen, így lettek megbízhatók és letörölhetők az emlékezet táblájáról. Nem is volt abban a gimnáziumban soha 10-20-50 éves érettségi találkozó. Minek, azóta sem történt senkivel semmi élménydús, tanáraik példájára kerülték a sarat, a bajt, veszedelmet, nem másztak meg tűzhányókat és nem aludtak jégpalotákban, nem úsztak újévkor az ortodox jeges vizekbe vetett feszület után, tisztában voltak vele, hogy Krisztus értük is kereszthalált halt és ez éppen elég volt nekik. Híjával voltak mindig a kíváncsiságnak és mesélnivalónak, történeteik kezdetén hallgatóságuk (feleség, gyerekek, munkatársak, szeretők) már az álom gondoláiban ringatózott. Éltek és ahogy a költő mondja, „ebbe már más is belehalt”.
A kutatókban a kikérdezés során egyre erősödött a meggyőződés, hogy maga a hely, a telek, a falak vagy az egész mikrokörnyezet lehet a felelős az állapotokért. Erre úgy jöttek rá, hogy a legfiatalabb és a legöregebb tanárt kiválasztották, és továbbképzőre küldték egy polgárháború sújtotta országba, nem fontos, melyikbe. A megfigyelés során kiderült, hogy az egyének némi hatást ugyan gyakoroltak a szembenálló felekre, mérsékelték ugyanis az ellenségeskedést, de ugyanakkor maguk nyugtalanná váltak, mi több, agresszívekké, amelyet eladdig nem tapasztaltak magukon kora gyermekségüktől fogva, megbetegedtek, immunrendszerük felmondta a szolgálatot, és rövid idő múltán elhunytak. Boncoláskor emésztőszerveik megnagyobbodása okozott némi fejtörést, de aztán egy pelikánkutató megfejtette a rejtélyt. Oda rejtették el, tették félre a környezeti izgalmakat, sértéseket, vérlázító ökörségeket, hamis tanúzást, megaláztatást, felkorbácsoló jeleneteket, megrázkódtatásokat, melyeket valamilyen biokémiai láncreakcióval tárgyiasítottak és nagyon lassú, évekig elhúzódó emésztési folyamatban semmisítették meg. De ez csakis a gimnázium tájékán, szerzett élőhelyükön védte meg őket a külső ellenséges vagy baráti behatásoktól. Csakis ott. Nyugtalanító volt a pelikános fickó elmélete, de azóta sem találtak helytállóbb magyarázatot. Az Ember még mindig tele van meglepetésekkel, ismeretlen vidékekkel, hiába büszkélkedik a reneszánsz óta folyamatosan a tudomány, hogy alig maradt felfedezni valója, ami a Homo sapienst és a Homo putidus sive frigidus (unatkozót) illeti.
Az Akadémia a kutatás harmadik esztendejében nyugtalanító táviratokat (a brit hagyományok része volt a sürgöny, amely miatt Felsővárosban meg kellett újra nyitni az évek óta befagyasztott távíróvonalakat, alig találtak egy öreg távírászt, aki még értett a szikratávíróhoz), felháborodott, pimasz, sürgető, pökhendi és számonkérő e-maileket küldött, amelyekben makacsul újra és újra előfordult a „tűrhetetlen piszmogás” kifejezés, jobb esetben a „pénzpazarlás” főnevesített becsmérlés.
Pedig a fürkészet szépen és egyenletesen haladt, gyűltek az eredmények, a kudarcok ritkultak, sikerült mindenkit szóra bírni, erős kávékat főztek maguknak álmosság, lanyhulat ellen. Kéthetente váltották egymást, hogy megóvják magukat a fertőzéstől. (Gyakran utaztak el síparadicsomokba, sok nyers zöldséget fogyasztottak, reggel a rádió előtt tornáztak, fűszeres ételeket ettek, sízni a közeli Alpokba rándultak át, vagy wellness-fürdőkben kurváztak, kurválkodtak. Hevimetál koncerteken csápoltak, edzették idegszálnyalábjaikat, és még a rapet is hajlandónak mutatkoztak elviselni, aminél nincs viszketegebb és pofonra ingerlőbb műfaj. (Minden fajgyűlölet nélkül, tették hozzá sietve, ha hazaérkeztek a kiruccanásból.) Mit mondjunk, sikerült feltérképezni az unalom földrajzi kiterjedését és struktúráját az adott környezetben, strukturálisan, és síkban elemezni a tanulókra mért hatást, és összefüggést találni a szürke falfesték kompozíciója és a tanulók szürkeállománya között. Ezeket az észleleteket heti rendszerességgel átküldték a Royal Society-nek, ahol a főtitkár dühöngött, végül a királynőtől kihallgatást kért és költségtérítést, mellyel felkereste váratlanul – világutazó álarcban és 47-es trottörbakancsban – a kutatócsoportot.
Istenesen lekapta őket a többször tíz körmükről a szálloda egyik különtermében, amit nem kameráztak és poloskáztak be sohasem a régi titkosszolgálat emberei, ui. egykor itt mulatták magukat teljesen felszabadultan az áldozatokból készült véres-májas disznótoros vacsorákon. Sir Nigel Galahad, earl of Wintershore azt követelte a fiúktól, fejezzék be a kutatást, mert a Buckingham Palace értésére adta, hogy a további támogatást megvonja a csoporttól sőt a Royal Society erkölcsi hitelére is súlyos árnyat fog vetni őfelsége kabinetirodája és a lord pecsétőr úr kilép a díszes társaságból, márpedig ezt nem engedhetik meg maguknak, hiszen még mindig nagyon sok függött a Windsor uralkodóháztól, mi több, az alsóház jóindulatától.
A megszeppent kutatógárda önbizalma láthatóan megcsappant. Kétségbeesetten, szégyenkezve, tanácstalanul bámultak egymás képébe, Sir Nigel magában nagyon élvezte a hatást, amikor dr. Gimolidar Sureenami, a boldogtalan tigrisetológus váratlanul felnyújtotta két ujját. Nem, nem a vécére kéredzkedik ki, hanem támadt egy kitűnő ötlete, jelentette be, amellyel fel lehetne gyorsítani a kutatásokat.
Rengeteg vörös festéket vásároltak a közeli tűzoltóboltban, igaz, nem nézték meg a szavatossági határidőt, de nem gondolták, hogy itt, Kelet-Európában, ahol a vörös veszedelem elég dicstelenül múlt ki, volna-e még jelentősége a vörösfesték tartósságának. Csakis egy kísérlet idejére kellett felfesteni vibráló, izgága csíkokban az iskola falára kívül-belül a nyári vakáció utolsó hetében. Midőn az iskola még kongott az ürességtől. A szurinámi tigrisszelídítő elgondolása szerint ez majd kilendíti töppedt, letargikus, retardált, mámortalan közömbösségükből és cselekedniük kell. Kapargatni fogják a falat kínjukban.
Iszonytató hőségben fogtak neki, nagy volt a gimnázium falfelületeinek kiterjedése, több mint harminc hektárt tett ki a melléképületekkel együtt. Serényen dolgoztak azon a héten, nem törődtek a meleggel, szúnyogokkal, sugárzással – ha volt –, s mikor mindennel készen voltak és körbejárták az épületet, észrevették, hogy egy nyárikonyha, egy rozzant, térdeplő faalkotmány festetlenül hagyatott. Doktor Gimolidar Sureenami azonnal odaugrott, de a festék öngyulladással fellángolt és hiába próbálták eloltani, elvonszolni a szerencsétlen főkutatót, maguk is odaégtek. Mind egy szálig. Sir Nigel fejveszetten menekült egy fapados járattal, holott induláskor a királynő a lelkére kötötte, ne spóroljon a repülőjeggyel, business-classon utazzon, sőt egy Royal Society-tagnak mindenkor illik a brit királyi légierő gépét igénybe venni.
A szeptember 1-jén visszatérő iskola tanárai egykedvűen fogtak az újjápítéshez, majd nyugodtan porladtak el, érintetlenül őrizve titkukat.
