A tovatűnt ártatlanság fele királysága

A szabadtér jelentette kevésbé intim miliőben is gyomorszájon vág annak az előadásnak a témája és a köréje fonódó játék, amely a Tamási Áron Színház legelső múzeumkerti bemutatója volt a vesztegzár után. Azért fontos említenem a témával összefüggésben a közeget is, mert a szabadtér szokványosan a könnyed és szórakoztató színpadi szövegeknek kedvez, amelyekben a természetes zajokat és egyéb kiszámíthatatlanokat is belekalkulálják az alkotók, akik imígyen nem kockáztatnak túlságosan nagyot. Magyarán: ide nem éppen a fajsúlyos társadalmi jelenségeket feszegető drámákat szokás kiválasztani, amelyekben a kissé mélyebb nézői reflexió, az ok-okozati összefüggésekben való háborítatlan elmélyülés az ideális, és amilyent tulajdonképpen a Múzeumkertre „alkalmazott” Pintér Béla-szöveg, A Sütemények Királynője című groteszk játék is megkövetel.
Pálffy Tibor színész-rendezőt és alkotótársait láthatóan nem ijesztette meg az, hogy a Székely Nemzeti Múzeum kertjében sem a színpad, sem pedig a nézőtér nem kompakt, nem szerves egész, hanem többszörösen tagolt. Nem úgy futottak neki ennek a színpadi játékkal elegyített felolvasószínházi vállalkozásnak, hogy mindez valamiféle hátrány lett volna benne. A színészi játékban úgy adagolták a színpadi helyzetek nyújtotta, inspiráló groteszket, hogy a végeredmény ugyanolyan erőteljesen hatott, mintha a klasszikus nézőtér dermesztő sötétjében lettük volna. Ezt azért is hangsúlyozom, mert jelentős volt a kockázata annak, hogy a száműzött, minden létező oldalról letámadott ártatlanság kiváló története mellett nagy ívben elsuhan a nézői érzékenység. Mert milyen intimitást lehet megteremteni ott, ahol a domborzat hullámzó, a nézők pedig legjobb esetben is „törvényes hármasban” ülnek, így pedig eleve töredezett az a társadalmi felelősség és beavatottság, amely tulajdonképpen a színpadi történet egyik főszereplője?
Bár nem szoktam az általam látott előadások történetét töviről hegyire ismertetni, most erőteljes késztetést érzek erre, hiszen egy olyan, nyerseségében is szeretnivaló színpadi szövegről beszélünk, amely komoly rokonságot mutat azokkal, amelyeket a hazai román nyelvű független színjátszás nyersanyagaként is nagyon szoktam szeretni. Akárcsak itt, Pintér Bélánál, ott sincs helye semmiféle szépelgésnek: ez legfeljebb a sznobság és álszentség karikírozásaként található meg nyomokban. Másfelől meg csak úgy röpködnek a vaskos, helyenként bántó igazságok, amelyek mind a közéletünkből, mind pedig a családi életünkből hiányoznak. És ez a történetmesélés ívére és nyelvi-stiláris jegyeire is igaz. A Sütemények Királynője 7 éves főszereplőjét, Kosár Erikát azért hívatja be a történet elején irodalomtanára, Lajos bácsi, mert a kislány rendszeresen bekakál az iskolában, így egy mindenki számára kellemetlen helyzetet tesz napirendszerűvé. Nyilván, a freudi tanok olyannyira közhelyszerűek már 1984-ben is, a kommunizmus kései virágkorában, amikor a történet játszódik, hogy a körültekintő pedagógus is Erika családjában keresi a kislány problémáinak okát, amelyben a bekakálás csupán szimptómaként értelmezendő. És ezt meg is találja. Azonban attól, amire a továbbiakban fény derül, amikor a tanár családlátogatásra megy a kislány születésnapján, még maga Freud is megnyalná mind a tíz ujját. Erika családja ugyanis maga az állandósult természeti katasztrófa: anya mélyen vallásos, állandóan betegeskedő, ájtatos némber, magas katonai beosztásban lévő iszákos apja hivatali kötelezettségei miatt folyton távol van, nagynénje könnyűvérű, kissé butácska nőcske, anyai ellenmodell (aki a kislány apjával is összeszűri a levet), nagybátyja vakvágányra csúszott művészkedő nincstelen, nagyapja pedig hajdani dicsőségét unalomig harsogó mélymagyar. Ebben a közegben a gyermekeknek (a történetben Erikának és két unokaöccsének) esélyük sincs a leghalványabb normalitásra, a gyermeki ártatlanságról már nem is beszélve. A testi fenyítés és a más jellegű emberi fertő nyújtja számukra azt az „otthonosságot”, amelyben ők csupán lavírozhatnak, ép és egészséges felnőttekké soha nem válhatnak. Nos, 2020-ra ebből a sztoriból csupán a kommunizmus tűnt el, az is csak hivatalosan; azt sem állíthatjuk, hogy a szereplők révén megmutatkozó anomáliák a letűnt Kádár-korszakkal együtt távoztak. Bárhogy is próbálnák a társadalmi evolúció valamiféle elméletét erőltetni, ezek a szereplők napjaink szereplői is.
Vélhetően ezért is esett a sepsiszentgyörgyiek választása e szövegre, a túl korán tovatűnt ártatlanság fele királyságának bemutatására, amelyben van még egy jelenség, ami nem hagy nyugodni bennünket (annak fényében meg aztán végképp nem, hogy az előadás megszületése körül a törvényhozás éppen a közvélemény szeme láttára lúgozta feleslegessé az olyannyira szükséges iskolai szexuális nevelést): és ez éppen a kiskorúak szexuális zaklatása. Hiszen Erika, a már meglévő számtalan problémája mellett, még egy pedofil áldozatává is válik… majdnem. Ez ismét egy reális társadalmi jelenség, amiről nem igazán beszélünk.
Az elveszett ártatlanság groteszk játékának természetes színpada a Múzeumkert dombja, amelynek egy-egy magaslatán játszódnak a különböző jelenetek, a szereplők közötti „intim” párbeszédek, és amelynek középen elhelyezett magaslatán Kosár Erika születésnapját ünneplik úgy, hogy a lány királynői szoknyája a fehér abroszból alakul ki. Az ünnepelt izgatottan várja, hogy felszolgálják minden gyermek álmát, a Sütemények Királynőjét, vagyis a születésnapi tortáját. Ez a „projekt” azonban gyomorforgatóra sikeredik. A magasztos desszert Erika bepiszkolt bugyijával kerül kölcsönhatásba, ami itt egyszerre jelzi a gyermeki álmokat, de csúfos meghiúsulásukat is: a két unokaöcs közbenjárásával megvalósuló „csíny” nem gyermeki, hiszen húsbavágó és drámai az, ahogy Erika legnagyobb és legfontosabb napján is feltör az őt általában körülvevő fertő.
Ez a jelenet, akár a teljes színpadi játék, azért lehet ennyire hatásos, mert valamennyi szereplő találó helyen van benne: Erika megformálója hiteles a felszínen maradásáért küzdő kislány szerepében, az apját és anyját alakító normakövetően deviáns páros is szépen domborítja vonatkozó tulajdonságait. Ihletetten ellenpontozott a könnyűvérű nagynéni és a tévútra terelődött öngyilkos nagybácsi kettőse is, briliáns és életszerű a porosodó dicsőségében tengődő nagyapa (aki egy koporsóban játssza végig az előadást), játékosan romlott és tudatlanságában is kártékony a két unokaöcs, és ehhez a bagázshoz színes hátteret biztosít a három házi- és siratóasszony alkotta kar. A végére tartogattam, hiszen ez a szereplő a legárnyaltabb a sepsiszentgyörgyi színpadon: Lajos bácsi, aki az ékszerész pontosságával, fokozatosan építi fel a rendszer kegyeltjeként álhumanizmusba bújt pedofil, sorozatgyilkos irodalomtanárt, aki fölött végül diadalmaskodik Kosár Erika. Mert megelőzve azt, hogy kárt tegyen benne, a kislány lepuffantja őt.
De milyen győzelem az, amiből hiányzik a felszabadulás katartikus élménye? Nagyon reális és túlságosan életszerű, válaszolhatnánk. A bántalmazója és merénylője gyilkosává váló kislány nem egy amerikai film főhőse, nem robban tűzijáték tette hátterében. Ő egy funkcionális nyomorék és maga is olyan patológiai eset, akinek teljes felépülése, épkézláb nővé válása csupán délibáb a tovatűnt ártatlanság fele királyságában. Ennek híreit hétköznapjainkban is végigkövethetjük a különböző hírtelevíziók műsorában, és csak reméljük, hogy soha semmi közünk nem lesz hozzá…

Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Pintér Béla: A Sütemények Királynője. Rendező: Pálffy Tibor. Szereplők: Vass Zsuzsanna (Erika), Beczásy Áron (Lajos bácsi), Derzsi Dezső (Erika apja), Szalma Hajnalka (Erika anyja), Kónya-Ütő Bence (Tibi), Erdei Gábor (Zolika), Fekete Lovas Zsolt (Miska bácsi), Benedek Ágnes (Anikó), Szakács László (Nagyapa), D. Albu Annamária, Fekete Mária és P. Magyarosi Imola (Kar).